Húsz éve dolgozom, húsz éve kicsi az "ajánlott szelvényen" a feladó és a címzett neve. Egész egyszerűen nem lehetséges tollal normálisan kitölteni, túl szűkek a sorok a szürke részen.

(Ki gondolta volna, hogy e papírka neve: "könyvelt küldemény feladóvevénye"? Sose olvastam még el e szöveget, hiszen nyilvánvalóan teljesen értelmetlen, nem is egészen biztos, hogy magyarul íródott.)

Húsz éve dolgozom, húsz éve töltöm ki a Konfirmációi Emléklapot. Egész egyszerűen nem lehetséges tollal normálisan kitölteni a lap egy részét, ahol az ifjú reformátusnak szánt bibliai igét kellene nagy műgonddal, szépen, egy életre odavésni. 

Tulajdonképpen ismerem mindkét szervezet vezetőjét személyesen. Mit csináljak, szóljak nekik? Tudom én, vannak fontosabb dolgok is az általam jelzettnél.

De nem hiszek a fontosabb dolgokban, csak abban, hogy amikor elkezdünk figyelni a kicsikre, akkor valahogy megoldódnak a nagyok is. 

1993. szeptember 1-én új iskolám felé gyalogolva megszólítottam egy szemüveges, jogásznak kinéző alakot, hogy hová megy. Azt mondta, hogy ő Németh András, és hogy a Református Gimnáziumba. Mivel én is oda tartottam, ügyrendi javaslatot tettem: menjünk együtt, meg üljünk egymás mellé. Így is lett. Az középső sor leghátsó padját választottuk.
Tőlünk balra két lány ült le. Mindnyájunkat megkérdeztek az első órák egyikén, hogy mik akarunk lenni, mire az egyikük azt válaszolta: "vadakat terelő juhász". Már akkor világos lesz, hogy Viczián Zsófia valami magyartanár lesz, meg író, meg ilyen pásztorféle. Így is lett, a magyar és az újságírás mellett a pásztorság hittantanárságba torkollott. András sem csupán jogásznak nézett ki, hanem jogász is lett.
29 évvel később járunk. Andrásnak része volt abban, hogy Kalászra kerültünk lelkésznek. Van egy kis bibliakör, amelynek egyik alkalmán Zsófi mesélt nekünk a könyvéről. Kifelé menet, éjfél előtt megálltunk egy mobilos fotóra a konyhánkban.
Sok emberrel találkozunk életünkben, de nem igazán sokkal, és nem is kell sokkal többel. A kérdés az, hogy egy-egy találkozásunk súlya megmarad-e? Meg kell érezni ezt a súlyt, és hagyni kell, hogy tőkeként segítsen megtartani életünk billegő hajóját. 

Focit néztem a tévében. Az angolok játszottak a magyarokkal, mi vezettünk kettővel. Az angolok rutinos csatára és csapatkapitánya (Kane) a 16-oson belül kapta a labdát, a védő szorosan mellette, ő meg elterült, a labda kiment. A védő - elég agresszívan - pofákat vágott és mutogatott, és elfutott a sérült játékos mellől. Egy másik magyar védő kedvesebb volt, odalépett, és fel akarta segíteni Kane-t. Nem értettem, miért nem segített a másik játékosunk. 

De a futballközvetítés érdekes dolog: a lassítás megmutatta, hogy a mi védőnk (Nagy Zsolt) nem ért hozzá Kanehez, Kane tehát aljas módon eljátszotta az ütközést, tizenegyest akart csalással szerezni csapatának. Nagy nem véletlenül dühöngött, és joggal hagyta a földön fetrengeni a színlelőt, hadd pihenjen, ha már odafeküdt.

És itt érünk el mondanivalóm első részéhez: a sport elvileg a lovagias párbajt jeleníti meg, és szeretjük, mert rendes háborúk helyett mindössze a népköltészetet erősítő válogatott rigmusok létrejöttét segíti, és ez jobb, mint embereket ölni. Jó lenne, ha a tisztesség is megmaradna: elveszi az ember kedvét a csalás a játéktól. Kifejezetten ellenszenves, amikor a jobban álló csapat a meccs vége felé folyamatosan sérülést színlel, hogy húzza az időt. A bemondó az ilyenkor szokásos "rutinos" jelző helyett a saját válogatottainkra is bízvást kimondhatná: "csaló". 

Ment tovább a meccs. Már hárommal vezettünk, még tíz perc volt hátra: a meccs eldőlt. Ekkor Gazdagot, a középpályásunkat egy szerencsétlen szituációban az angol Stones orrba verte, véletlenül. Szegény Gazdag elterült - bizonyára fájt neki, nem akart időt húzni, meg nem is volt szükségünk rá. A bíró nem látta jól a dolgot, Stones sárgát kapott, és mivel ez volt a második sárgája, pirossal ki is állították. A lassítás mutatta az angol ártatlanságát.

Jó alkalom lett volna lovagiasnak lenni, és a mi részünkről is lehozni egy játékost a maradék tíz percre. Az eredmény teljesen lényegtelen volt már, és amilyen lendületben voltunk, tízen is ugyanúgy meglőttük volna a negyedik gólunkat (merthogy ez lett végül a végeredmény). Nem tudom, hogy a szabályok ezt engedik-e, de nem is ez a lényeg. Felmerül-e valaha a lovagiasság ebben és bármilyen játékban? 

Amikor nagy a tét, amikor csak a győzelem számít, lehet-e lovagiasnak lenni? (Megjegyzem: itt nem kellett volna feláldozni a győzelmet érte.) De inkább fordítva teszem fel a kérdést: a győzelemért élünk, vagy azokért a pillanatokért, amelyeket lélekből fakadnak? A dicsőség elszáll, a lélek megmarad. A foci a harcról szól - de az emberségünkről is. 

A modern élet velejárója, hogy nem tudsz elég naprakész lenni.

Éveken át úgy tankoltam a magyar posztállami benzinkutakon, hogy mindig megkérdezték: van-e MOL kártyám? Sose tudtam, hogy mi az, és ezt mindig el is mondtam. Jobb esetben megúsztam a hülyéknek járó elnéző mosollyal, rosszabb esetben elkezdtek rábeszélni a kiváltására. De nem tudtak meggyőzni: az effélékkel nem bíbelődünk, gázolajat veszünk meg benzint, esetleg kávét, nem bonyolítjuk az életet feleslegesen. 

Aztán egyszer mentem valahová, biztosítást kötöttem előtte, és vigyázatlanul addig kattintgattam, amíg ki nem derült, hogy a biztosításhoz jár egy MOL kártya is. Ha éppen MOL kútnál voltam, és eszembe jutott, akkor elővettem, és varázsoltunk ezzel pár Ft kedvezményt literenként. Persze ez se volt mindig logikus, néha levonták a rajta lévő pontokat, néha tettek rá - biztos logikus volt, de én nem tudtam és nem is akartam követni a dolgot ennél részletesebben. 

Ma is tankoltam, és megörültem, hogy nálam van a kártya és hogy eszembe jutott, és próbáltam volna használni. Jött a sajnálkozó mosoly a bénáknak, akik sosem naprakészek. "De hát ez már megszűnt, uram, applikáció van helyette." Ha tartani akarom a ritmust, akkor most letöltöm, átírom a kártyáról a számot, és kitanulom az új rendszert. 

Nincs megállás. Nincs olyan, hogy valami sokáig jó. Mire megszokod, kiderül, hogy már megint nem értesz semmihez. 

Van gyermekem, 11 év alatti, és szeretném, ha beoltanák a koronavírus ellen. Most indult az országos kampány, nosza, regisztráljunk. De nem úgy van az, Sztálin él. A dolog úgy sikeredett, mintha direkt az lenne a cél, hogy az egésztől elmenjen a kedved és ne oltasd be magad. Lássátok meg kálváriámat. 

Felmegyek az eeszt.hu orvosi felületre, ahol a saját oltásomra regisztráltam annak idején. Gyerek neve, születési ideje, TAJ, enter. Nem engedi. Megint. Nem engedi. Mi van? 

Miért nincs itt segítség, hogy ugyan miben akadhattam el? És miért nem működik, ha egyszer már nálam működött? 

Oké, próbáljuk meg egy másik felületen: vakcinainfo.gov.hu. Név, életkor, e-mail, TAJ-szám, enter. Nem megy. Megint. Nem megy. Mi van? 

A feleségemnek eszébe jut, hogy ő már erről hallott valamit. Pár percig túrtunk az interneten, és valóban, találtunk egy cikket: https://telex.hu/belfold/2021/12/08/koronavirus-gyerekek-oltasa-oltasi-regisztracio-vakcina-pfizer. A cikk azért segít, mert írói ugyanitt elakadtak, ahol mi, de ők telefonon felhívták a központot, és mi legalább ezt most megspóroltuk. Szóval, azért nem tudok továbblépni, mivel a saját oltásomra már egy e-mail-címmel jelentkeztem, ugyanazzal az e-mail címmel nem jelentkezhetek egy másik oltásra. 

Talán ki is írt valami ilyesmit a felület, csak segítség nélkül azt nem tudtam értelmezni. Mert hát miért ne tartozhatna két személyhez egy e-mail-cím? Kellene legyen a mondjuk öt éves gyereknek saját e-mail-címe? Vagy én kellene emiatt egy új címet kreáljak? Mi a fene van itt? Sztálin éjjelenként belenyúlkál a magyar állami szerverekbe? 

Megvonom a vállam, elmúltak már az ötvenes évek, ne foglalkozzunk a részletekkel, és laza csuklóval begépelem a munkahelyi e-mail-címemet a cuccba. Hát akkor így.

Alul van még két kocka, mint ahogy minden rendszerben. A felsőt be kell ikszelni, mert azzal fogadok el valamit, ami nélkül nem lehet még egyet lépni, és amit még sosem olvastam el, és nem is fogok soha: ezek a felhasználási feltételek. Rendben. És ott van az alsó kocka, ahol azt ígérik, hogy visszavonásig néha írnak nekem levelet. Ezt már nem kötelező beikszelni, és nem is ikszelem be, mert ősrégi netes tapasztalat, hogy minden állami hivatal és minden magánvállalat életed végéig fog körlevelekkel bombázni, kiirthatatlanul. Tehát ezt kihagyjuk, mert már ügyesek vagyunk. Enter.

Új lap nyílik: Ön regisztrált, és ha az alsó kockát is beikszelte, akkor küldünk Önnek egy e-mailt arról, hogy mi a teendő legközelebb. Próbálok visszalépni, hogy akkor mégis alsó kocka, de már nem lehet. 

Be van regisztrálva a gyermekem, de nem kapok értesítést, hogy hol és miként lehet időpontot kérni. A fenti cikkból tudom, hogy pár nap múlva újra próbálkozhatom az eeszt.hu felületen. De mennyi az a pár nap? Reggelenként próbálgassam? Rendes ügyintézési tempóval dolgozom: hova írjam ezt a naptáramba? 

Hihetetlen. Pár perce még rendes polgár voltam, most meg itt állok kivérezve, bizonytalanul abban, hogy sikerült-e a jelentkezésem. Miért van így ez az egész? 

Pár napja láttam a Nil tábornok c. filmet, mely a Honi Hadsereg egyik hős vezetőjéről, August Emil Fieldorfról szól. 45 után orosz fogságba kerül, hazatér Lengyelországba, és próbál csendesen meghúzódni. Egy alkalommal bemegy valamelyik hivatalba a nyugdíjával kapcsolatban valamit intézni. A film rendes lengyel film, amely érzékeny a részletekre: a hivatalban olyan tapló módon bánnak vele, ahogyan az csak az orosz világban és a kommunizmusban volt megtapasztalható - és amely stílust oly tökéletesen megtanultunk. (Fieldorfot egyébként végül 50-ben felakasztják, máig nem tudjuk, hol van a tömegsír, ahova bedobták a holttestét.) 

Természetesen egy mai hivatal nem olyan nyers, mint a kommunizmusban, de az a tulajdonsága továbbra is megmaradt, hogy nem érdekli az állampolgár, akinek a szolgálatára kellene állnia. Nem érdekli, hogy használható-e a rendszere. Nem érdekli, hogy mekkora szívás egy egyszerű állampolgári kötelességből adódó kattintgatás végigcsinálni a honlapján - persze már az sem világos, hogy melyik honlapra kell menni. Mindennek a mélyén szeretetlenség és félelem van - én így látom. 

És akkor még egy kicsit a sztálini szeszélyről végül. Az egész regisztrálósdinak nyilvánvalóan semmi értelme sincs, hiszen pár héten belül úgyis regisztrálás nélkül, az iskolában vagy máshol tömegével fogják oltani a gyerekeket - mert ezt a kattintgatást nem fogják végigcsinálni az emberek. Én most megküzdöttem vele, potyára: hiszen már megint a jók mennek a levesbe, és az jár jól, aki láblógatva utolsónak marad. Erre nevel az államunk. Ezt kell meghaladjuk - nem maradhatunk örökké Sztálin unokái. 

„Amit nem én csinálok meg, az biztos nem lesz olyan.” Hát persze, hogy nem, mert csak nekem csalhatatlan az ítéletem, és legfeljebb én vagyok olyan tökéletes, hogy valamit tisztességesen elvégezzek. Senki más nem képes erre.

Bizony volt már olyan, hogy újra elegyengettem az ágytakarót, amit a férjem már föltett. Volt már, hogy megigazítottam a kiteregetett ruhát a lányom után. Volt, hogy inkább én mentem le a boltba, pedig kedvesen ajánlkozott valamelyik családtag. Pedig, ha bíztam volna a jóindulatukban, a szeretetükben, akkor el is mondhattam volna vagy meg is taníthattam volna nekik, hogyan kell ezeket a dolgokat úgy véghez vinni, hogy még én is elégedett legyek vele.

Cserébe rettentő rosszul esik, ha valaki kivesz valamit a kezemből – amikor bizonytalankodok egy kicsit vagy nem vagyok elég gyors – mondván, hogy majd ő azt jobban tudja. Nem szeretem, amikor tanácsokat osztogatnak, hogy mit kéne megnyomni a számítógépen és nem szeretem, amikor kifogásolják, hogy miért azt az útvonalat választottam az autóval. Fölfortyanok, ha figyelmeztetnek, hogy ezúttal ne felejtsem a sütőben az ételt, mint a múltkor és vérig sértődöm, ha az írásaim lektorálása közben valaki javaslatot mer tenni, hogy valamit fogalmazzak másképp. Miért nem bíznak bennem? Miért feltételezik, hogy el fogom rontani – hogy megint el fogom rontani?

Két kulcsfogalom a bizalommal kapcsolatban: megelőlegezni a bizalmat és méltónak lenni rá. Hihetetlen bibliai szakaszt idézek, érdemes rácsodálkozni:

Jósiás király tizennyolcadik évében történt, hogy a király elküldte Sáfán kancellárt, aki Acaljá fia, Mesullám unokája volt, az ÚR házába ezzel a megbízással: Menj el Hilkijjá főpaphoz, hogy szedje össze az ÚR házában összegyűlt pénzt, amelyet az ajtóőrök gyűjtöttek a néptől. Adják oda azt a munkavezetőknek, akik az ÚR házához vannak kirendelve, azok pedig adják tovább az ÚR házában dolgozó munkásoknak, hogy javítsák ki a templom rongálódásait: az ácsoknak, az építőmestereknek és a kőműveseknek, hogy vásároljanak faanyagot és faragott köveket a templom kijavításához. De nem kell őket elszámoltatni azzal a pénzzel, amelyet rájuk bíztak, mert hűségesen fogják kezelni azt.                                                 (2Kir 22,3-7)

Azt szokták mondani: majd, ha bizonyít, akkor bízom benne! De ez a mondat sokszor kegyetlenség, hiszen a bizalmatlanság légkörében egyet lehet tenni: megfulladni. Kedvenc mondatom, egy főiskolai vizsgáztatóm szájából: „Ne gondolkozzon, úgysem fog eszébe jutni!”

Rendkívül fontos bízni abban, hogy tudja a másik, hogy miért mondott vagy tett valamit. Ha nekem nem világos a szándéka, akkor meg lehet kérdezni, hátha megértem, amikor megmagyarázza. Sőt, szükséges bízni a másikban, hogy tényleg úgy gondolja, ahogy mondta. Hogy az igen valóban igen, és a nem biztos, hogy nem.

És lehet esélyt adni a másiknak, hogy következőre jobban sikerül.

„Szép, szép, de már annyiszor megjártam, csalódtam, nem tudok senkiben sem igazán megbízni” – sokszor hallottam már ezt a mondatot, és közben pedig arra gondolok, hogy én mennyi csalódást okoztam már. Bár igaz, hogy mindnek talán nem kellett volna csalódásnak lennie, ha megtisztel a másik, és figyel, és nem ért félre. És nem kellett volna csalódásnak lennie, ha megtisztel a másik, és türelmes, és nem ítél elhamarkodottan. De milyen jó, hogy annak ellenére, hogy bár én magam annyi csalódást okoztam –mégis van, aki bízik bennem! De jó lenne, ha nagylelkűen, vagy inkább alázatosan én is képes lennék erre!

Bereczky Judit

Budakalász, 2021. március 1.

Tíz éves voltam 1989-ben. Karácsony második napján elmentünk valami ismerősökhöz. A szülők elég izgatottan tárgyaltak, a gyerekekkel nem törődtek. Volt ott egy fiú, akkora, mint én. Rám nézett, elég bizonytalanul, aztán megkérdezte: láttad?

Hogyne láttam volna. A tévében a Ceauşescu-házaspár kivégzését ismételgették, és bár a lövésekről lemaradt a filmező katonatiszt, a vérbe fagyott testeket mindannyiszor megbámultuk.

Volt ennek az évnek az elején egy másik emlékezetes tévézés is. Békésen csordogált az esti Híradó, amikor édesapám csendet parancsolt hirtelen, irreálisan közel ment a fekete-fehér tévénkhez, és úgy szívta magába a hírt: valami Nagy Imrének ki fogják ásni a csontjait.

Láttam. Az ünnepnaphoz nem illő látvány, a géppisztollyal letaglózott főtitkárnak és feleségének holtteste nem hagyott kétséget: itt valami nagy dolog történik. Addig úgy tűnt, hogy az erőszakra és hallgatásra épülő kommunizmus biztosan nem fogja olcsón adni a bőrét, ha egyszer tényleg meg kell védenie magát. De aztán eljött 1989, a „csodák éve”, egy párszor meg kellett nézni a Híradót, és kész.

Hogyan is olvasunk a nagy, kegyetlen birodalmakról a Szentírásban? „Véget vetek a kevélyek gőgjének, az erőszakosok gőgösségét megalázom” (Ézsaiás könyve 13,11). A mesének titulált Szentírás életre kelt, a hatalom elillant, a szovjet birodalom recsegve-ropogva összeomlott.

A történelem hirtelen változásai emlékeztetnek minket a legtisztábban arra, hogy milyen bizonytalan az ember létezése. A koronavírus is erre mutat rá: ebben az esetben nem a történelemmel, hanem a kórokozóval van hadakozni valónk, de ugyanúgy nem vagyunk urai a helyzetnek. Nem tudjuk, mennyi áldozat lesz még, nem tudjuk, hogy meddig tart, nem tudjuk, hogy mennyit változtat az életünkön. Pedig tavaly adventkor a vuhani vírus még csak egy kósza hír volt a Híradóban.

A kérdés az, hogy örökké csak a tévéből akarjuk megtudni, hogy mi történik velünk valójában? Karácsony ünnepe kinyit előttünk egy másik lehetőséget is. Az életünk esetlegességei – köztük az idők nagy változásai, törései, „tör”-ténelme, embert összemorzsoló malomkövei – ellenére megmutatkozik Karácsony ünnepén az idők felett álló erő, amely meg akarja mutatni magát közöttünk.

Karácsony estéjének története olyan, mint a Híradó egyik kisebb, színes híre: halmozottan hátrányos körülmények között egy kisbaba születik, akiket a környékbeli, nem túl fényes társadalmi státuszú pásztorok felköszöntenek. Esetleg még lehet egy kicsit háborogni a népszámlálást végző közigazgatásnak a szálláshelyek telítettségével kapcsolatos figyelmetlensége miatt.

De a Biblia nem áll meg itt, rögtön olvasunk az égen éneklő angyalokról, messzi földről jött bölcsekről vagy királyokról. A Szentírás szándékosan azonnal egy másik dimenzióba helyezi át kis színes hírünket – olyan helyre, amelyik már nem elégszik meg azzal sem, ha vezető hír lehet: évről-évre meggondolandó hírré változik.

A világ elgondolója nem hagyja magára a megteremtett világot, az ég kapcsolatot keres a földdel, ezért kellenek az angyalok a történetbe. És ez a kapcsolat ráadásul szeretetet és irgalmat közvetít, ezért kellenek az ezt megértő bölcsek a történetbe. Mi be tudjuk-e fogadni annak a hírét, hogy nem vagyunk magunkra hagyva? Ha igen, akkor egy következő, immár keresztyén lépcsőfokra nézve felcsillan-e előttünk, hogy ez a titok valahogyan a szeretethez kapcsolódik, egyházi nyelvünkön szólva: a kegyelemhez?

Áldott ünnepet mindenkinek!

(Megjelent a Budakalászi Hírmondóban, a helyi Önkormányzat lapjában.)

Nagy Péter komlói, majd budafoki lelkészt gyászolom, aki 72 évesen halt meg a koronavírus miatt.

Megosztom az Olvasóval gyermekkorom hozzá kapcsolódó emlékét. Frissebb gondolataimat mind feleslegesnek tartom, hiszen első benyomásaim óta semmit nem változott a véleményem vele kapcsolatban. Mert akinek szilárd a jelleme, azt elég egyszer megismerni. Mert aki megmutatja magát, azt elég gyerekkorban látni. Nagy Péter keménysége és nyíltsága ugyanakkor akadálya is az emlékezésnek: hiszen nehéz szavakkal megfogalmazni, utólag és felnőtten, ki is volt ő.

Nézzük csak: gyerek vagyok, autózunk Baranyában, és mindig betérünk Komlóra. Nagy Péter megállás nélkül magyaráz és morog, mert a felnőtteknek mondja a magáét. De közben egy-egy pillanatra megáll, teljes figyelemmel megnézi magának a gyerekeket, kurta mondatokat pattogtat oda nekünk is. Ne gondoljunk nagy dolgokra, csak ilyen kaffantásokra: "Na! Itt van, fogd meg. Ülj le. Nem, állj fel." - semmi pátyolgatás, csak efféle horkantások.

Miért van az, hogy mégis csüngtünk rajta? Miért telt meg ennyitől élettel minden körülötte? Felnőtt okoskodásom szerint azért, mert:

- Nagy Péter nagyon szeretett minden embert, és nagyon megdöbbentette az, hogy ennek ellenére mégsem fér meg egymással ez a sok isteni teremtmény.

- és ezért szerette az egyházat, ahol erről világosan és szavakkal és kinyilatkoztatásra figyelve lehet beszélni, és meg lehet próbálni közösségben lenni.

- és látta azt is, hogy mások is vágynak az emberek közötti békességre, de ha nem elég őszintén s kitartóan munkálkodunk ezen a békességen, akkor a félmegoldások több kárt okoznak, mint hasznot.

- épp ezért nem bájologva, hanem gorombán és célratörően magyarázott világéletében - miközben a lelke legalján lévő kedvessége kétség nélkül, az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt mindenki számára. 

Szerintem tehát sallangok nélkül szeretett, így élt. Ezt a hozzáállást, ezt az elkötelezettséget, ezt a teljes életet gyászoljuk, ez fog hiányozni. "Azért hagytalak Krétán, hogy rendbe hozd az elintézetlenül maradt ügyeket" - írja Pál Titusznak (Tit 1,5). Isten azért küldte nekünk Nagy Pétert, hogy kedvesen és gorombán ne hagyjon elintézetlenül minket.

Hála legyen egy egyenes életért! Köszönöm a gyerekkori odafigyelést. Találkozunk még!  

(A képet én csináltam 2007-ben Zselickisfaludon, a baranyai lelkészek elvonulásán, amin valamiért részt vett főszereplőnk. A kép nekem most jól kifejezi a kettősséget, amiről írtam, mert rendezetlen pillanatot ábrázol - de épp most írtam le, hogy aki egyenes, annak a rendezetlenben is megjelenik küldetése.)