Az abortuszvitáról. Az abortuszról mindig is folyt vita a magyar közéletben, és a magyar református egyházban is. A legutóbbi, lengyel események kapcsán gondoltam végig a magam álláspontját ebben a kérdésben. 

Gyilkosság-e az abortusz? Nem hiszem, hogy létezne olyan álláspont, amely szerint egy nyolc hónapos magzat eltüntetése ne lenne gyilkosság. Meg egy héthónapos esete is ugyanilyen.

Hol a határ? Hát, itt a probléma: miért kell egyáltalán határt keresni? A határ keresését az kényszeríti ki, hogy meg akarunk szabadulni a magzatok egy részétől. A határ meghúzása mindig vitatott és mindig bizonytalan lesz. A határt meghúzom a magam számára, de azzal a megkötéssel, hogy az az alapprobléma, hogy egyáltalán határhúzásra vagyunk kényszerítve.

A határ számomra: a keresztyén etika szerint a magzat a fogantatástól kezdve ember. Nem tudjuk, hogy mikortól van lélek az emberben, de van, már magzat korában is. Mikor költözik bele? Nem, tudjuk pontosan, el van rejtve ez előlünk – és nem is szükséges, hogy pontosan tudjuk.

Hogyan lehet megelőzni az abortuszt? A dolog elég egyszerű: azzal kell összefeküdni, akivel kapcsolatban nem esel kétségbe, ha gyerek lesz a dologból.

Miért nem reális ez ma Magyarországon? Azért, mert egy olyan társadalomban élünk, ahol az az elvárás, hogy egy fiatal előbb-utóbb essen túl az első szexuális együttléten.

Azért, mert a „fiatalok” átlagosan 30 évesen (nők 30, férfiak 33) kötnek házasságot – ezt pedig vessük össze azzal az előbbi megállapítással, hogy a szexuális együttlétet magától értetődőnek vesszük a tinédzser kortól. Elmondhatjuk, hogy átlagosan 10-15 évet él egy fiatal úgy, hogy már van szexuális kapcsolata, de még nem akar gyermeket.

Azért, mert egy olyan társadalomban élünk, amelyik szavakban klasszikus keresztyén erkölcsről beszél, de amelyik egy másik erkölcs alapján működik.

Ez a kettősség megfigyelhető a magyar belpolitikában is. A  keresztyénség használható politikai hívószóként működik – miközben a magyarországi egyházak vidéki világa végnapjait éli, az egyházak épp ezekben az időkben szembesülnek azzal, hogy országos méretek helyett kisszámú, de valóban hitvalló gyülekezetek ernyőszervezeteivé alakulnak át. Az egyház roskadozik az állami elvárások és feladatok súlya alatt, és nem is képes megfelelni ezeknek.

Nagy jövőt jósolok Hans Rauscher német újságíró találmányának, a „cinikus keresztyénség” fogalmának. E fogalom jól leírja a magyar gondolkodást. Keresztyén elvárások, nem keresztyén gyakorlat – amelyek azért tudnak meglenni együtt, mert a Kádár-rendszer velük élő örökségeként az ország képes az összekacsintásra, a kettősségre.

Milyen hatása lenne az abortusz szigorításának? Tekintettel arra, hogy a fent leírt erkölcsökkel élünk valójában, a szabályozás szigorítása elsősorban a nőkre lenne hatással.

A mai magyar nők nagy része (harmada vagy fele, nem akarom pontosítani, az a lényeg, hogy sok, több százezer) nagy eséllyel egyedül neveli fel gyermekét, vagy egyedül fog maradni gyermek a felnevelése közben. Érthető, hogy évente több tízezren nem akarnak ebbe a csoportba tartozni.

Ugyanakkor kevésbé vagyok megértő azokkal szemben, akiknek megvan a hátterük (pl. férj) ahhoz, hogy felneveljenek egy váratlan gyermeket, de ehhez egyszerűen nincs kedvük. Miattuk bizony jó lenne szigorítani a szabályozást.

Mi tehát az alapvető keresztyén dilemma az abortusz ügyében? Az egyik irányból nézve, a keresztyén erkölcs szerint egyértelműen a szigorítás lenne a helyes.

A másik irányból nézve olyan társadalomban élünk, amely nagy százalékban olyan helyzetek elé állítja a nőket, amikor kifejezetten kockázatos gyermeket vállalniuk – hiszen például hiányozni fog a születendő gyermek életéből az apa.

A másik irányból nézve egy olyan társadalmi gyakorlat él, amelyik elfogadja az abortuszt.

Az abortusz szabályozásának a kérdése az állam kezében van. Keresztyénként annak örülnénk, ha az állam szigorítaná a szabályozást – de keresztyénként nem várhatjuk el, hogy az állam keresztyén elvek alapján működjék olyankor, amikor a társadalom nem ezeken az alapokon áll.

Akkor nyugodjunk bele a jelenlegi helyzetbe? Dehogy! Keresztyénként az lenne a célunk, hogy hívő közösségeink utat mutassanak ebben a kérdéseben is a világnak.

Ezt úgy érhetjük el, hogy a saját közösségeinkben példát mutatunk.

Ezt úgy érhetjük el, hogy az általunk fenntartott oktatási intézményekben nagy hangsúlyt fektetünk a szexualitással kapcsolatos beszédre.

Ezt úgy érhetjük el, ha előkészítjük a társadalmat egy ilyen fordulatra.

Nekifoghatunk-e egyházként az abortusszal kapcsolatos közvélekedés megváltoztatásának? Jelenleg nem aktuális ez a kérdés, a legkevésbé sem. Nézzük csak meg az előző bekezdésben felsorolt színtereket.

Saját közösségeinkben a legvegyesebb erkölcsök mutatkoznak – a református lelkészek válásainak száma például felzárkózott az átlagos magyar számokhoz. Hagyományos gyülekezeteink bomlására már utaltam az imént. Előbb a közösségeinknek kellene megtalálni saját identitásukat, utána tudnánk még hatni is a környezetünkre.

Saját oktatási intézményeink többsége hasonló gondokkal küszködik. A politikai és az egyházi nyomás erősödik, mindenki azt várja, hogy majd innen fognak kikerülni a keresztyén erkölcsű fiatalok végre. Ehhez azonban nem áll rendelkezésre sem megfelelő keresztyén pedagógus társadalom, és többnyire nincs meg a következetes fenntartói támogatás sem. Márpedig egy nyitott, a társadalom valódi erkölcseiből kiinduló, azt megvilágító párbeszédhez nyugodt háttér kellene.

Egyházaink nagyobb egységei egyelőre önmagukkal küzdenek. A társadalom előkészítésének szolgálatába legfeljebb egy-egy, magabiztos közösség foghat bele.

Akkor mi a helyes az abortusz kérdésében? Biztos, hogy nem a jelenlegi, nagyon megengedő szabályozás. Keresztyén hitem szerint közpénzből embereket ölünk meg.

Biztos, hogy nem a hirtelen változtatás, hiszen a társadalmunk erkölcseinek nem felelne meg a szigorítás.

Az egyház szolgálata az kellene legyen ebben a kérdésben, hogy közelebb vigye a magyarországi világot a magzati élet megőrzéséhez.

Az egyház azonban éppen alapvető kérdéseivel kapcsolatban vergődik, azok tisztázása előfeltétele annak, hogy komolyan vehetően megszólaljon az abortusz kérdésében.

Nincs jó válasz.

Mindig a mérték a kulcs.

Annak idején, gimnazistaként, 25 évvel ezelőtt milyen kedves dolog volt, hogy az embernek van egy e-mail címe egy magáncégnél, és levelezgethet. De azóta elteltek az évtizedek, és úgy alakult, hogy ma email-cím nélkül egész egyszerűen nem lehet létezni. 

Itt van például a református egyház: némi (kb. évtizedes) késéssel létrehoztunk egy reformatus.hu végződést. Logikus lenne, hogy mindnyájan ahhoz csatlakozzunk, és ezen szervezet tagjaiként használjuk. De ez lehetetlen. Vírus idején kb. kétnaponta írtam a gyülekezetem tagjainak, de 10%-uk nem kapta meg a leveleimet. Felhívtam országos fő-rendszergazdánkat, aki elmondta: a nagyobb e-mail szolgáltatók időről-időre letilták a picinyke reformatus.hu csoport összes tagját, mert valaki rákattintott e csoport tagjai közül valamiféle vírusra, adathalászokra, nem-tudom-mire. És ilyenkor idő kell. És nem lehetséges, hogy tucatnyi számítógépes üljön a zsinaton, és éjjel-nappal védje a mi címünket. Megértettem, és igazat adtam. Attól még a reformatus.hu végződésnek van létjogosultsága, hiszen az egyházon belüli kommunikáció tud ezen menni, sőt, teljesen kiválthatja a levelezést! 

A gyülekezetnek meg kénytelen-kelletlen csináltam egy másik, párhuzamos gmail-es címet, és azon küldöm az írásokat (meg máshogy is, de most csak az e-mail-ezésről írok). 

Igen ám, de legutóbbi körlevelem kiküldésekor jelzett a rendszer, hogy az összes freemail-es gyülekezeti tagom nem kapott semmit. Hogy miért? Én bizony nem tudom. Kit hívjak fel: egy helpdesk-est Indiában? Nekem erre nincs időm. Mit tehetek? Semmit. Elérem az embereimet? Nem. Van más útja is a kommunikációnak? Nincs, mert már leszoktunk arról, hogy elgyalogoljunk a másik postaládájáig, és beledobjunk egy gyülekezeti lapot (pontosabban: az időseknél csináljuk, de most ez is lényegtelen). Maradt valamilyen eszközöm ebben az ügyben? Nem. 

Az állam kell ide belépjen? A címben erre utaltam, szerintem igen. Vagy nemzetközi szervezeteknek? Az is lehet. A részletekhez nem értek, csak a végcél lebeg előttem: digitális mozgástér kell. 

A mérték a kulcs: először egy kedves játék volt a net, aztán megnőtt: most már kezelni kell. Pont, mint az autózás: a benzingőz jó dolog, de most már erővel kell harcolni a gyaloglás jogáért. Rendezettebb guglit!

Mikor imádkozol – tudj várni
mindennek megvan a maga ideje
a próféták tudták ezt
elvárás nélkül kell kérlelned folyton
beérik a jövőben a meg nem hallgatott
a beteljesületlen meg éppen történik
mindent tud az Úr tudja hogy az éjben
a tevékeny hangya hova igyekszik
a szeretet elhisz a barátság megért
ha várni nem tudsz
ne is imádkozz

(Jan Twardowski katolikus pap verse)

Vannak példaképeink? Olyan emberek, akiknek a bizonyítványába, a magatartás rovatba meggyőződéssel írnánk bele, hogy „példás”? Vagy elfogytak már körülöttünk azok az igazán nagy formátumú emberek, akikre föl lehet nézni, akikhez vágyakozunk hasonlítani, akikhez fel akarunk nőni? Vagy inkább taszít, riaszt bennünket embertársaink többsége azzal, ahogyan él és beszél?

És mi magunkkal mi a helyzet? Hogyan vitézkedünk, jeleskedünk, mutatkozunk az emberek előtt? Lehet példát venni rólunk? Gondolhatnánk, hogy nekünk nincsenek ilyen ambícióink, hogy példaképpé legyünk, szerényebbek vagyunk annál. Csakhogy ez nem választás kérdése. Mert mindenki, mindennel: szóval, cselekedettel és mulasztással, akarva-akaratlan példát ad azoknak, akik látják őt. Csak az a kérdés, hogy jó, vagy rossz példát? Követendőt vagy kerülendőt? S bizony az is igaz, hogy nemcsak azzal adunk példát, amivel szeretnénk, nemcsak azoknak a dolgoknak van közönsége az életünkben, amit a kirakatba szánunk, hanem minden másnak is, a rossznak is.  

Vasárnap kora reggelenként söprögetek a templomkertben, hogy mire nyitjuk a kapukat, méltó legyen a hely. Tegnapelőtt kijött segíteni az egyik lányom. Meghatott a kedvessége, s titokban örültem, hogy lám, a jó példa követőre talált. Igen ám, de hallanom kellett, hogy tíz perc után ugyanolyan kiállhatatlanul zsörtölődik, mint én szoktam. Jaj, ezt is „sikerült” átadni, de kár!

Bizony, erős hatást gyakorolnak ránk – többek közt – a szüleink. Jó megfigyelni és megszívlelni, meggondolni az ő példájukat, és megtartani belőle hűségesen azt, ami jó. De a feléjük való legnagyobb szeretet és tisztelet mellett sem biztos, hogy mindent át kell vennünk tőlük. Csak azért, mert generációk óta mindig így szoktuk, még nem biztos, hogy az úgy valóban követendő.

Pál apostol arra figyelmezteti fiatal tanítványát, Timóteust, hogy a kegyelmi ajándékait ne hanyagolja el, foglalkozzon velük, mert ezzel menti meg magát és hallgatóit. Ez azt jelenti, hogy vannak ajándékok, vannak ajándékaink, amiket kaptunk, amikben jók vagyunk. Ezeket számba kell venni, és felelősen használni – méghozzá azért, hogy megmentsük magunkat és azokat, akik látnak, hallanak, akik példát vesznek rólunk. Miből kellene őket megmenteni? Szomorúságból, fásultságból, reménytelenségből, kilátástalanságból, és így tovább – van miből. Milyen nagyszerű cél ez. És milyen fontos, hogy legyen világosan megfogalmazott cél előttünk! Fontos tudatosítani magunkban, hogy azért szeretném követni ennek vagy annak a példáját, vagy éppen azért szeretném elkerülni, mert az közelebb visz a célomhoz.

Ám amilyen nagyszerű elhatározni, törekedni, olyan elkeserítő elbukni, és rádöbbeni, hogy nem megy. Pál apostol így kesereg: „nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat” (Róm 7,19). De jó annak, aki nem adja fel azzal a szóval, hogy ezek szerint nem megy, hanem ha keserűségében is, de kimondja a kérdést: miért? Miért nem megy, miért nem sikerül ez nekem? De jó annak, akinek még vannak kérdései, de jó annak, akiben van reménység és bizalom, hogy találhat, kaphat válaszokat! Előtte ott van a fejlődés lehetősége, rajta lehet segíteni.

Jézus azt mondja: „példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek… Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha meg is teszitek” (János 13,15.17). Arról beszél itt Jézus, hogy úgy adott nekünk példát, hogy Ő nem számolgatja, hogy már megint neki kell bepiszkolnia a kezét, lehajolnia hozzánk, megtenni az első lépést, elviselni a megalázó helyzetet, szavakat – hanem arra tekint, hogy őt szereti az Atya és méltatta arra, hogy ebből a szeretetből bőven osztogasson nekünk, és ezzel afelé a cél felé közelítsen, hogy megmentsen minket szomorúságtól, fásultságtól, reménytelenségtől, kifosztottságtól, és még mi minden mástól. Kövessük az Ő példáját!

„Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha meg is teszitek.” (Jn 13,17)

(A szerző a feleségem. B. Ö.)

Elolvastam a francia Renault tulajdonában lévő Dacia autógyár történetét a dacia.hu hivatalos honlapjáról. Gyöngyszemre akadtam. A franciák 1999-ben vették meg a Daciát, és 2004-ben indult el - az egyébként kiváló - Dacia Logan gyártása. Erről az időszakról így írnak a honlapon:  

„a zord romániai éghajlat, az utak gyenge állapota, és a Kárpátokat jellemző jelentős távolságok miatt a járműveknek egyedülálló megbízhatósággal kell rendelkeznie”.

(Lásd: https://www.dacia.hu/dacia-tortenete.html)

Ezek szerint Párizsból nézve a Kárpát-medence nem sokban különbözik Szibériától. Itt hideg van, sár és nagy távolságok. Bezzeg Franciaországban sosincs hó, és milyen kicsi ország…

A helyzet az, hogy az egész Kárpát-medence egységesen távol van Párizstól. Vajon már Trianon idején is ilyen messze voltunk?

A Dacia nagyszerű autókat gyárt egyébként. A képen egy szatmárnémeti magyar férfi és a fia láthatóak, akik egy egyszerű, 1999-es tervezésű 2004-es Dacia Logannal tényleg elautóztak Szibériáig - apjuk-nagyapjuk nyomán, aki ugyanezt a túrát nem önként, hanem hadifogolyként tette meg.

De a nagypapa sose kirándult volna arra, ha száz évvel ezelőtt Párizsban magukhoz kicsit közelebbi vidéknek néztek volna bennünket.

– Ki az, aki igazán okos? – kérdezte tőlem egyszer valaki. Gyöngyözni kezdett a homlokom. Nem szeretem a zavarba ejtő kérdéseket. Nem szeretem azokat a kérdéseket, amelyekre nem tudok azonnal válaszolni. Azt feleltem kínomban:

– Aki tudja a válaszokat.

Elégedett voltam, hogy így kivágtam magam. De nem sokáig, mert beszélgetőtársam ingatni kezdte a fejét, és azt mondta:

– Nem az a legokosabb, aki a válaszokat tudja, hanem az, aki jó kérdéseket tesz fel.

– Ugyan – gondoltam magamban. Kérdezni jóval könnyebb.

De tényleg így van? Könnyű kérdezni, könnyű jól kérdezni? Tényleg, kit szoktunk egyáltalán kérdezni? Mit szoktunk kérdezni? Hogyan szoktunk kérdezni? Miért kérdezünk? Mikor kérdezünk?

Kérdezünk egyáltalán?                  

Arra jutottam, hogy a kérdés és a válasz között az alapvető különbség, hogy a kérdés akció, a válasz reakció. A kérdésben nagy lehetőség van, mert elindíthat valamit. És nagy felelősség, mert nem mindegy, hogy mit és hogyan indít el.

Amikor délután hazaér a gyermekem, akit reggel futólépésben láttam távozni, és tudni szeretném, hogy mi történt vele, akkor kérdezhetek tőle így:

– Odaértél? – De akár azt is kérdezhetem, hogy:

– Nagyon elkéstél?

Az elsővel elindulhat benne a jó érzés, hogy számon tartom, érdekel az élete, drukkoltam neki, aggódtam érte egész nap. A másodikkal elindulhat benne a fojtogató érzés, mert a kérdésem a bizalmatlanságból táplálkozott, mert nem feltételeztem, hogy megoldotta a helyzetet – vagy csak annyit feltételezek, hogy nem szúrta el teljesen a napját.

Amikor egy hosszú előadás végén azt mondja az előadó, hogy lehet kérdezni, szinte gyilkos pillantások kereszttüzébe kerül a kérdező, mert ez azt jelenti, hogy még mindig nincs vége, még mindig nem megyünk haza. Pedig ez a kérdezési lehetőség lehet, hogy soha nem tér vissza. S lehet, hogy valami lényeges elhangzásának teret adva nagyszerű folyamatok indulhatnának el.

Vagy ha egy tanár megkérdezi a magyarázat végén:

– Van kérdés?

Általában nincs. Pedig majdnem biztos, hogy van, aki nem értett meg mindent, van, aki egyáltalán nem ért semmit. Csak nincs türelme, bátorsága, bizalma kérdezni. Nehogy kevesebbnek tartsák, amiért kérdez, nehogy kiderüljön, hogy nem tud mindent, nehogy megszólják érte. Pedig elindulhatna benne a megértés folyamata, pedig sok későbbi kudarctól megmenthetné, ha lenne türelme kérdezni, ha lenne bátorsága, ha lenne bizalma.

Van olyan is persze, hogy előre tudom, tudni vélem a választ, miért is kérdezném meg hát? De sokszor tévedünk ilyen esetben; még akit a legjobban ismerünk, még ő is sokszor egészen mást mondana, mint amit mi a szájába adunk. Máskor meg előre tudom, hogy kérdezek ugyan, de bármi lesz is a válasz, figyelmen kívül fogom hagyni...

Jézust sokszor kérdezgetik, hogy zavarba ejtsék, hogy tőrbe csalják. Ő azonban soha nem ezzel a szándékkal kérdez minket. Péternek teszi fel ezt a kérdést feltámadása után háromszor is:

– Szeretsz-e engem?

És addig kérdez, míg Péter az automatikus válasz, a helyesnek gondolt válasz után elérkezik az őszinte válaszig. Jézus azért kérdezi Pétert, hogy segítsen rajta, hogy segítsen tisztába jönni önmagával, segítsen lezárni a múltat, segítsen magasabbra emelkedni, felsőbb osztályba lépni, fejlődni a jövőben. Jézus azért kérdez, hogy elinduljon valami. De jó, hogy ő kérdez, hogy nem nekünk kell mindenkinél okosabbnak lenni!

Persze kérdezhetünk mi is, de a mi kérdéseink már csak reakciók, válaszok az Ő szeretetére, amellyel megelőz minket, amellyel megáll előttünk, és megkérdezi:

– Akarsz-e meggyógyulni?

Milyen nagyszerű az, hogy lehet válaszolni! Milyen nagyszerű, hogy lehet kérdezni tanulni, a minket Kérdezőtől!

          (A szerző a feleségem - B. Ö.)

Három éve, augusztus utolsó vasárnapján keresztelték Örs egyik jó barátjának legkisebb gyermekét. Örs ugyan nem tudott elmenni, de szerette volna kifejezni nagyrabecsülését, így engem delegált a keresztelőre három gyermekünkkel. Nem a világ legkacskaringósabb száz kilométere állt előttünk, de nem sikerült odatalálnom. Soha nem látott erdő közepén találtuk magunkat, én pedig sírva fakadtam bánatomban, amiért már megint rossz döntést hoztam. Nem kellett volna elindulni: fáradtan bolyongunk, nem is az én barátaimhoz, de legalább hiába, mert soha nem fogunk odaérni, viszont a délutáni évnyitóról is le fogunk maradni otthon – pedig a kicsi most elsős, s nekem se illene hiányoznom igazgatóhelyettesként... Ekkor megszólalt kilenc éves leányom:

– Anya, lehet hibázni.

A hatéves még hozzátette később:

– Ne félj, Isten veled van. – Kis szünet után folytatta. – Ezt nem azért mondom, hogy nem tudnád, csak hogy biztassalak.

Az istentisztelet utolsó énekét azért mi is az örömteli gyülekezettel énekeltünk, majd ittunk pár kávét, váltottunk néhány hosszú időre meghatározó szót, s indultunk vissza. Fölszáradt könnyekkel, boldogan. De valahogy Budapesten találtuk magunkat, rémisztően kanyargó ismeretlen sávok sűrűjében, és tudtam, hogy végem van. Egyszer megmenekültünk, de itt már tényleg minden kötél szakad – az én idegeim biztosan nem bírják tovább.

Ekkor hallatta hangját a középső ivadék, a fiúcska, ezekkel a szavakkal:

– Anya, ott írja egy tábla, hogy BAJA. Menj arra, Bajáról a múltkor is hazataláltunk!

Nem tudom, ki mennyire látja maga előtt Magyarország térképét, nos, mi Ceglédre gondoltunk eljutni... De végső szalmaszálként gyermekem tanácsába kapaszkodtam, követtem a Baja felé mutató táblákat, és egy idő után ismerős helyekre értünk. Aztán haza. Időben. Bármiféle útvonalat képtelen vagyok megjegyezni, de ezekre a szavakra azt hiszem, örökké emlékezni fogok.

Néhány nappal ezelőtt Örs elfelejtett elindítani egy videókonferenciát. Nagyon haragudtam, hogy miért nem tud jobban figyelni, miért kell mindig hibázni, miért nem írja föl, én miért nem figyelek, segítek jobban? Aztán eszembe jutott a fenti jelenet, amikor a gyermekem nagylelkűen azt mondta, hogy lehet hibázni. Én vajon miért nem tudom megengedni? Megbocsátani?

„Ha Jézus az Olajfák hegyén vérrel verejtékezett félelmében, ha földre rogyott a kereszt alatt, akkor talán nekünk sem kell szégyenkeznünk, ha leroskadunk a keresztünk súlya alatt” – írja Vukovári Panna Isten Robinsonja c. könyvében.

Persze ez nem azt jelenti, hogy senki sem tökéletes, nekem sem kell beleszakadnom az igyekezetbe. Hiszen a Bibliában olvasunk ilyet a Máté 5,48-ban, hogy „Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” De miféle tökéletességről van itt akkor szó?

Ha egy pohár az asztal szélén billeg, akkor meg kell igazítani, hogy ne essen le. Ha valaki kócos, meg kell fésülködnie, hogy ne legyen nevetséges. Ha egy bicikli nyerge alacsonyan van, akkor fel kell emelni, hogy ne legyen kényelmetlen. Ha egy takaró lecsúszott az ágyról, akkor föl kell venni, meg kell igazítani, hogy ne fázzon, aki alszik. Nem törvényszerű, hogy összetörjünk, nevetségessé váljunk, kényelmetlenül üljünk és dideregjünk. Meg lehet igazítani a dolgokat, és úgy sokkal jobb. A mi életünket is meg lehet igazítani, és úgy sokkal jobb. Tökéletesen a helyére kerülhet minden, csak ehhez alázat kell. Ehhez be kell ismerjem, hogy billeg, nevetséges, kényelmetlen. És el kell fogadnom a segítségét annak, aki megigazít. Egyik oldalról elkeserítő, hogy nem tudok magamtól elég jó lenni, a másik oldalról felszabadító, hogy nem egyedül kell kigyötörnöm magamból a jóságot, a tökéletességet, közben megvetve és ostorozva magam, hogy még mindig nem sikerült, vagy nagylelkűen szemet hunyva a hiányosságaim fölött, s elhinni magamnak, hogy nem olyan nagy baj, hogy kényelmetlen a nyereg és nevetséges a frizura.

Alázat és tökéletesség tehát szorosan összetartoznak.

Mit jelent tehát, hogy ti azért legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok tökéletes? Azt, hogy tudjatok róla, hogy van jó rend, és ez nem elérhetetlen a számotokra, megkaphatjátok – ajándékba. Ne érjétek be kevesebbel, ne akadjatok meg magyarázkodásnál, büszkeségnél, félre vezető közhelyeknél! Ne akadjatok el félúton! Merjétek megvizsgálni magatokat, merjétek meglátni a tökéletlenséget, és kérni, elfogadni a segítséget!

A segítséget – miben is? Abban, hogy akkor mégis sikerül tökéletesen kitakarítani, elkészülni, mindenkinek az elvárásának megfelelni, mindent tökéletesen úgy véghezvinni, ahogy elterveztem? Nem! Hanem meglátni a mindennapok igazi értelmét, amiben talán van fontosabb az ablakmosásánál, vagy a vasalásnál, vagy a virágültetésnél, főzésnél.  „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Filippi 4,13) Mindenre, aminek értelme van. Az úgy nem megy, hogy az összes kacatomhoz ragaszkodom, mert úgyis segít felállni. Hanem segít megválni attól, ami fölösleges, hogy azt, ami fontos, elbírjam, s ahhoz megadja az erőt.

Sokszor keseregtem tanárként az iskolában, hogy nem bírok a gyerekekkel, nem tudom úgy véghezvinni köztük, amit elterveztem, hogy az megnyugtató legyen. Kollégáim fölényesen, kicsit sajnálkozó hangsúllyal válaszolták erre, hogy ők nem tudják, miről beszélek, ők bírnak velük, rájuk hallgatnak a gyerekek. Megsemmisülve hallgattam szavaikat, s éreztem, hogy nagyon kicsi vagyok. Ők nagyok, és tökéletesek. De valami mégis sántított. Ha valaki tényleg tökéletes, az nem magától van, az bizony Isten ajándéka, amire nem büszke lehet, hanem sokkal inkább hálás.

Jézus nem diadalmasan, és büszkén viszi a keresztet, hanem majd’ megszakad alatta, gyötrődve imádkozik „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Máté 26,39). A legnagyobb alázattal, hogy aztán tökéletesen végigjárja az utat értünk. Lehetővé tegye, hogy ne magunknak akarjunk megfelelni, ne másoknak a tetszését próbáljuk elérni, vagy legalább rosszallását elkerülni, hanem lássuk meg, hogy van tökéletesen jó helye az életünknek, és Ő kész odasegíteni, ha engedjük. Engedjük?

(A szerző a feleségem - B. Ö.)

NEM MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐ ez a kérdés: hogyan legyen a lelkész a tévében? Ezt a kérdést eddig is sokszor feltettük, de sosem ez volt a legfontosabb kérdés. A lelkészi munka egyik ágaként jelentkezett a média kérdése. A koronavírus heteire - hónapjaira? - azonban az egyik fő munkánkká vált. 

TÉVÉ. Írhattam volna azt is, hogy: "a lelkész az interneten", vagy "a lelkész a médiában". De ma, amikor először tartottunk itthon a családdal úgy istentiszteletet, hogy a youtube-ről kapcsoltuk be hozzá az igehirdetést, az a kifejezés jó, hogy "a tévében". Mert ott magyaráz valaki, te meg ülsz és hallgatod. És ez olyan tévé-szerű. Úgyhogy így hívom a problémakört: "a lelkész a tévében". 

A FENTI KÉPEN egy szószéken állva, élő embereknek beszélek, hevesen gesztikulálok. Az arckifejezésemen rajta van, hogy próbálom figyelni a hallgatóságomat, próbálom megragadni a figyelmüket, kétségbeesetten próbálom átadni, amit igaznak hiszek. Mi látszik ebből a tévében? Ha oldalról mutatják az igehirdetőt, úgy, hogy közben időnként veszi a kamera a gyülekezetet is, akkor esetleg meg lehet mutatni egy-két bekezdés erejéig, hogy a lelkész jól beszél. De hát a prédikáció nem egy-két bekezdés, hanem kb. 20 percnyi előadandó (= TED-prédikáció). És járvány idején meg nincs gyülekezet, akinek a lelkész beszél, hiába is próbálnék úgy tenni, mintha embereknek magyaráznék. Akihez beszélnék, épp otthon ül, és azt nézi, hogy én úgy teszek, mintha ő éppen ott ülne a templomban, és neki beszélek, aki nincs ott?

KÉPERNYŐKÉPESSÉG. Ha szemtől-szembe belebeszélek a kamerába, talán az a legbecsületesebb. Beszélek a hideg lencsének, és elhiszem, hogy ti ott vagytok a másik végén. Ha nem élő adás, akkor meg még azt is elképzelem, hogy ott lesztek. De hát ezt az egészet nem úgy hívják, hogy szószéki beszéd. Ezt úgy hívják, hogy bemondó, meg színész, meg politikus, meg vlogger. Ez egy másik szakma, más kompetenciák kellenek hozzá, mint az élő beszédhez. Hogyan tudok erre egyik pillanatról a másikra átváltani?

KÖZÖSSÉG HIÁNYA. És át kell-e váltsak rá? Az istentisztelet a gyülekezet közös hitének megélését jelenti, és korántsem csak az igehirdetésből áll. Az igehirdetésben megjelenítem együttes tapasztalatainkat, amiket személyes találkozások során cserélünk ki egymással. Most csak sejtéseink vannak arról, hogy a másik hogyan van otthon. Nekem három itthon tanuló gyerekem van, akik felváltva veszik el a mobilomat, hogy videótelefonálással hegedű- meg fuvolaórán vegyenek részt. De hallom, hogy másnak nem ez a gondja. De látnom is kellene, találkoznunk kellene, együtt kellene lennünk: az a gyülekezet. És a gyülekezetnek van istentisztelete.

NYILVÁNOSSÁG. A következő gondolat az, hogy akkor rendben van, ez egy ilyen furcsa állapot, a lelkész nem bírja a kamerát, mi nem tudunk találkozni egymással - akkor csak azok, akik tényleg közel vagyunk egymáshoz a gyülekezetben, mondjuk zárt facebook-csoportként, vagy skype-videókonferenciaként tartsuk meg az éteren keresztüli alkalmainkat. Ez rendben is volna - a skype-os imaközösséget csináltuk is már, elviselhető - de itt megint sérül egy szabály. Az istentisztelet nyilvános alkalom, az a szerepe is van a közösségünk megélésén túl, hogy oda idegen bejöhessen, találkozhasson a hittel, kapcsolódni tudjon, ha úgy adatik! Ahhoz pedig rendes youtube-adás is kell, amit mindenki láthat. Erről a szerepről sem feledkezhetünk el. 

IMA. És akkor jöjjön az ima. De hogyan? A képernyő, bármi is van rajta, azért közvetít egy képet, hogy nézzed. Megvan ez az agresszivitása. A közös imádság viszont azt jelenti, hogy egy kazalnyi ember együtt lehajtja a fejét, és valaki megfogalmazza, amiért együtt könyörgünk. Velem sokszor megtörténik, hogy a szószéken becsukott szemmel imádkozom, majd a végén kinyitom a szemem, és egyáltalán nem azt látom, amire számítok, mert kb. 45 fokkal másfelé fordulok a hangos, csukott szemú beszéd közben. Ez a templomban senkit nem érdekel, mindenki az imádsággal van elfoglalva. De a képernyő ezt "agresszívan" bemutatja. Ezt fogjátok végignézni? Azon gondolkozom, hogy amíg otthon imádkozik mindenki, elsötétítem a képet, a fenti meggondolásból. A hang is elég lesz. 

ÉNEK. És itt vannak az énekek. Vagyis: hol vannak és hogyan legyenek? A lelkész énekeljen egyedül a templomban? A többségünk hiába énekel elég jól, azt még a beszédnél is nehezebb normálisan felvenni. De hát miért énekelnénk mi? Akkor töltsünk le valahonnan énekeket, szépen feldolgozva. Vagy inkább énekeljen otthon mindenki? De minek énekelnénk, amikor az már végképp egy közösségi dolog, pont az egyik legjobb része az istentiszteleteinknek? Szóval, ez is egy fogas kérdés. 

FILM. Vizsgáljuk meg végül a film oldaláról ezt a kérdést. A filmnek saját nyelve van. Majdnemhogy csal az a film, amelyikben beszélnek. Hiszen a mozgókép segítségével lehet egyértelműen és jól elbeszélni egy történetet (pl. Hajnal előtt), hozzá zajokat tenni esetleg (pl. Hukkle). A beszéd szinte már túl sok, túl direkt. Minek? Értjük úgy is. Aki beszélni akar, annak ott a színház. A film pedig több is tud lenni, mint egy külső helyszínekre kivitt, effektekkel megbolondított színház. Ebből a szempontból nézve hogyan lehet olyan filmet csinálni, amiben csak beszélnek? Mármint, úgy értem, a film egyik iránya az, hogy beszéd sem kell. A prédikációnak is van egy iránya, az csak beszéd lehet - más egyáltalán nem lehet. Ezért a kifejezetten beszélő filmek jutnak eszembe (konkrétan: a Párizsi randevúk. Ez a film három kisebb, elképesztően sűrű beszélgetés). Ezekben csak szövegelnek az elejétől a végéig. De ezekben párbeszédek vannak, a prédikáció meg egy ember beszéde. 

INTERAKCIÓ. Azt hiszem, az lenne a megoldás, ha profi vetítéseket tartanánk. Olyan filmeket készítenénk, ahol nem a lelkész fejében lehet gyönyörködni órákon át, hanem ahol képernyőhöz, telefonkijelzőhöz szokott szemünknek megfelelő intenzitással a szövegen túl a kép alátámasztja a mondanivalót. Olyan filmet, ahol te is hozzá kell tegyél valami taz istentisztelethez, hogy az az otthonodban működjön. Idegen szóval: interaktív kell legyen. De nem olyan értelemben, ahogyan az interaktív szót eddig használtuk. Hanem úgy értve, hogy ha te magad nem aktivizálódsz, én hiába erőlködöm a képernyőn. 

ERŐFORRÁSOK. Apró probléma: én itthon ülök, nem érintkezhetek senkivel. Még skype-olni is csak a telefonommal tudok, mert a laptop-on való skype-oláshoz kellene egy 3.000 Ft-os mikrofon, amit én most épp nem találok. Honnan vegyek másikat? Nem rendelek, az a lényeg, hogy ne ugráljunk. Nos, ez csak egy apró, amatőr informatikai probléma, de én még amatőr se vagyok a számítógépekhez. Hát már a gyerekek classroom-jaiba is belezöldülünk - most kezdjek el netes videóvágást tanulni, rendeljek kétszázezres kamerát az interneten, meg szerezzek be profi mikrofont, ami a tévé-stúdiókban szokott rám csimpaszkodni? Mindnyájan fogjunk ennek neki? Azt hiszem, nincs mese, kénytelen leszek valamennyit fejlődni ezen a téren. Muszáj.

MINŐSÉG. Nos, nincsenek válaszaim a feltett kérdésekre. A kétségeim csak arra jók, hogy a maradék önbizalmam is kárba vesszen. Mégis, muszáj mindent tisztességesen, jó minőségben megcsinálni. A gyülekezeti életben, az istentiszteleteinken, ha ez nem sikerül valamiért, akkor ezen tudunk mosolyogni, összenézni, az őszinte együttlétben feloldani a bénázásokat. A filmkészítés ennél nagyobb terhet ró a készítőre: nehéz kilépni belőle, nehéz együtt somolyogni rajta, ha balul sül el. Más műfaj. Talán nem véletlen, hogy Pál László poroszlói lelkész zseniális pótvideókat csinál fő munkái mellé (ezt az egypercest ajánlom). 

KALÁSZ. A fenti megfontolásokból látszik néhány dolog a budakalászi vasárnapi videónkban. Az elején másfél percig gyaloglok és kétségeskedem. Nem vagyok feketében. Az imádság csak ki van írva, nincs felolvasva. Énekre csak ajánlás van a videó leírásában. Aztán: Mendelssohn 42. zsoltárából szöveggel együtt linkeltem be részleteket - csak kép nélküli felvétel volt hozzá. A felvétel ezer sebből vérzik, de mégis illusztrálhatja az eddig taglaltakat.

ÉRDEKES PÉLDÁK: nagyszerű énekfelvételeket találok, akárhova nyúlok. Például Thoma László lelkésztársam is csellózik ezen a majdnem stúdió minőségű, de mégis házi, de mégse amatőr, feliratozott felvételen. Ilyenből kellene sok. Aztán, nem ének: itt van egy olyan videó, aminél koncentrált, jól artikulált a beszéd; a képek - bár elég általánosak, mégis - jó arányokkal kísérik a szöveget. Nem is igazán igehirdetés ez, hanem inkább egy motivációs filmecske. Mégis, nekem ez egy becsületes elmozdulásnak tűnik a merev kamerába beszéléshez képest. Angolul van. Nem baj, ha nem értjük, csak figyeljük meg a felsoroltakat. 

ÁLDÁST A KÜZDŐKRE. Isten áldjon meg minden lelkészt, aki hasonló kétségekkel, klaviatúra és webkamera fölé hajolva tengeti napjait! Isten áldjon minden testvért, aki megnyitja és fogyasztja... szándékosan írom ezt a közgazdasági, hamis kifejezést. A szót és a képet nem fogyasztjuk. Szóval, Isten áldjon mindenkit, aki az éteren keresztül is velünk van lélekben és igazságban! 

GONDOLKODNI MINDIG KELL. Talán nincs minden gondolatom rendsen leszűrve, és leszűrve sem elég mélyek mindig. De gondolkodni akkor is, mindig, mindenen kell, ezen is. Jó töprengést!

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy ceglédi lányka, aki felsős volt, és rollerrel járt iskolába. Egy alkalommal a Rendőrség előtt egy rendőr megállította, leszállította a rolleréről, a KRESz-ből keresztkérdéseket tett fel neki, majd két alapvető paranccsal látta el a diáklányt: a járdán ne rollerezzen, a zebrán leszállva tolja át a rollert. 

A baj az, hogy az én ismereteim szerint a roller nem jármű. Aki rollerrel megy, az gyalogos. És aszerint kell közlekedjen. Ha van járda, akkor a járdán. A zebrán pedig akár tolod a rollert, akár nem, elsőbbséged van. (Egyébként a zebrán biciklivel átkerekezést sem tiltja a KRESz - csak olyankor a biciklisnek nincs előnye az autóval szemben, mert a bicikli már jármű.)

A baj az, hogy a védtelen közlekedőket a rendőrnek nem ijesztgetnie kellene. A diáklány azonnal abba is hagyta a rollerezést, hiszen az egész jelenetet nem értette pontosan, csak annyit fogott fel, hogy ő a hibás. 

Cegléden alig van tömegközlekedés (helyi busz a Kórház és az Állomás között van, de a város nagyobbik része nincs lefedve). Az emberek 20-30%-a autózik. A diákok 100%-a, az idősek, a szegények, a dolgozók nagy része - egyszóval, a város túlnyomó többsége gyalogol vagy biciklizik. Minden hiányzó zebra, minden bicikliseket tiltó tábla és egyirányú utca, minden egrecíroztató rendőr egy képet sugall a város többségének: tünjetek el innen! Ne itt császkáljatok! 

De nem tudunk hova menni. Itt élünk. A városnak meg kell oldania ezt a kérdést: az autók korlátozását, a gyalogos és a biciklis forgalom elsőbbségét, a védteleneket hibáztató szemléletet.

Zárásképpen egy mókás, elgondolkodtató videót közlök a felvidéki, szlovákiai Eperjes városából (mely nem utolsó sorban a nagymamám születésének helye). A videót sehogy nem tudtam kimásolni a facebook-ról, de remélem, hogy megnyitható valahogy.

https://www.facebook.com/pbskostitras/videos/1595157867392629/

Megválasztottak budakalászi lelkésznek. A hír igen nagy jelentőségű a mi életünkben, súlyát csak ezzel a hat és fél évvel ezelőtti bejegyzésemmel tudom összemérni. Elhagyjuk kedves városunkat, hogy egy másik is kedvessé váljon - hiszen bárhol is vagyunk, az igazi város építését akarjuk szolgálni.