Tíz éves voltam 1989-ben. Karácsony második napján elmentünk valami ismerősökhöz. A szülők elég izgatottan tárgyaltak, a gyerekekkel nem törődtek. Volt ott egy fiú, akkora, mint én. Rám nézett, elég bizonytalanul, aztán megkérdezte: láttad?

Hogyne láttam volna. A tévében a Ceauşescu-házaspár kivégzését ismételgették, és bár a lövésekről lemaradt a filmező katonatiszt, a vérbe fagyott testeket mindannyiszor megbámultuk.

Volt ennek az évnek az elején egy másik emlékezetes tévézés is. Békésen csordogált az esti Híradó, amikor édesapám csendet parancsolt hirtelen, irreálisan közel ment a fekete-fehér tévénkhez, és úgy szívta magába a hírt: valami Nagy Imrének ki fogják ásni a csontjait.

Láttam. Az ünnepnaphoz nem illő látvány, a géppisztollyal letaglózott főtitkárnak és feleségének holtteste nem hagyott kétséget: itt valami nagy dolog történik. Addig úgy tűnt, hogy az erőszakra és hallgatásra épülő kommunizmus biztosan nem fogja olcsón adni a bőrét, ha egyszer tényleg meg kell védenie magát. De aztán eljött 1989, a „csodák éve”, egy párszor meg kellett nézni a Híradót, és kész.

Hogyan is olvasunk a nagy, kegyetlen birodalmakról a Szentírásban? „Véget vetek a kevélyek gőgjének, az erőszakosok gőgösségét megalázom” (Ézsaiás könyve 13,11). A mesének titulált Szentírás életre kelt, a hatalom elillant, a szovjet birodalom recsegve-ropogva összeomlott.

A történelem hirtelen változásai emlékeztetnek minket a legtisztábban arra, hogy milyen bizonytalan az ember létezése. A koronavírus is erre mutat rá: ebben az esetben nem a történelemmel, hanem a kórokozóval van hadakozni valónk, de ugyanúgy nem vagyunk urai a helyzetnek. Nem tudjuk, mennyi áldozat lesz még, nem tudjuk, hogy meddig tart, nem tudjuk, hogy mennyit változtat az életünkön. Pedig tavaly adventkor a vuhani vírus még csak egy kósza hír volt a Híradóban.

A kérdés az, hogy örökké csak a tévéből akarjuk megtudni, hogy mi történik velünk valójában? Karácsony ünnepe kinyit előttünk egy másik lehetőséget is. Az életünk esetlegességei – köztük az idők nagy változásai, törései, „tör”-ténelme, embert összemorzsoló malomkövei – ellenére megmutatkozik Karácsony ünnepén az idők felett álló erő, amely meg akarja mutatni magát közöttünk.

Karácsony estéjének története olyan, mint a Híradó egyik kisebb, színes híre: halmozottan hátrányos körülmények között egy kisbaba születik, akiket a környékbeli, nem túl fényes társadalmi státuszú pásztorok felköszöntenek. Esetleg még lehet egy kicsit háborogni a népszámlálást végző közigazgatásnak a szálláshelyek telítettségével kapcsolatos figyelmetlensége miatt.

De a Biblia nem áll meg itt, rögtön olvasunk az égen éneklő angyalokról, messzi földről jött bölcsekről vagy királyokról. A Szentírás szándékosan azonnal egy másik dimenzióba helyezi át kis színes hírünket – olyan helyre, amelyik már nem elégszik meg azzal sem, ha vezető hír lehet: évről-évre meggondolandó hírré változik.

A világ elgondolója nem hagyja magára a megteremtett világot, az ég kapcsolatot keres a földdel, ezért kellenek az angyalok a történetbe. És ez a kapcsolat ráadásul szeretetet és irgalmat közvetít, ezért kellenek az ezt megértő bölcsek a történetbe. Mi be tudjuk-e fogadni annak a hírét, hogy nem vagyunk magunkra hagyva? Ha igen, akkor egy következő, immár keresztyén lépcsőfokra nézve felcsillan-e előttünk, hogy ez a titok valahogyan a szeretethez kapcsolódik, egyházi nyelvünkön szólva: a kegyelemhez?

Áldott ünnepet mindenkinek!

(Megjelent a Budakalászi Hírmondóban, a helyi Önkormányzat lapjában.)