– Ki az, aki igazán okos? – kérdezte tőlem egyszer valaki. Gyöngyözni kezdett a homlokom. Nem szeretem a zavarba ejtő kérdéseket. Nem szeretem azokat a kérdéseket, amelyekre nem tudok azonnal válaszolni. Azt feleltem kínomban:

– Aki tudja a válaszokat.

Elégedett voltam, hogy így kivágtam magam. De nem sokáig, mert beszélgetőtársam ingatni kezdte a fejét, és azt mondta:

– Nem az a legokosabb, aki a válaszokat tudja, hanem az, aki jó kérdéseket tesz fel.

– Ugyan – gondoltam magamban. Kérdezni jóval könnyebb.

De tényleg így van? Könnyű kérdezni, könnyű jól kérdezni? Tényleg, kit szoktunk egyáltalán kérdezni? Mit szoktunk kérdezni? Hogyan szoktunk kérdezni? Miért kérdezünk? Mikor kérdezünk?

Kérdezünk egyáltalán?                  

Arra jutottam, hogy a kérdés és a válasz között az alapvető különbség, hogy a kérdés akció, a válasz reakció. A kérdésben nagy lehetőség van, mert elindíthat valamit. És nagy felelősség, mert nem mindegy, hogy mit és hogyan indít el.

Amikor délután hazaér a gyermekem, akit reggel futólépésben láttam távozni, és tudni szeretném, hogy mi történt vele, akkor kérdezhetek tőle így:

– Odaértél? – De akár azt is kérdezhetem, hogy:

– Nagyon elkéstél?

Az elsővel elindulhat benne a jó érzés, hogy számon tartom, érdekel az élete, drukkoltam neki, aggódtam érte egész nap. A másodikkal elindulhat benne a fojtogató érzés, mert a kérdésem a bizalmatlanságból táplálkozott, mert nem feltételeztem, hogy megoldotta a helyzetet – vagy csak annyit feltételezek, hogy nem szúrta el teljesen a napját.

Amikor egy hosszú előadás végén azt mondja az előadó, hogy lehet kérdezni, szinte gyilkos pillantások kereszttüzébe kerül a kérdező, mert ez azt jelenti, hogy még mindig nincs vége, még mindig nem megyünk haza. Pedig ez a kérdezési lehetőség lehet, hogy soha nem tér vissza. S lehet, hogy valami lényeges elhangzásának teret adva nagyszerű folyamatok indulhatnának el.

Vagy ha egy tanár megkérdezi a magyarázat végén:

– Van kérdés?

Általában nincs. Pedig majdnem biztos, hogy van, aki nem értett meg mindent, van, aki egyáltalán nem ért semmit. Csak nincs türelme, bátorsága, bizalma kérdezni. Nehogy kevesebbnek tartsák, amiért kérdez, nehogy kiderüljön, hogy nem tud mindent, nehogy megszólják érte. Pedig elindulhatna benne a megértés folyamata, pedig sok későbbi kudarctól megmenthetné, ha lenne türelme kérdezni, ha lenne bátorsága, ha lenne bizalma.

Van olyan is persze, hogy előre tudom, tudni vélem a választ, miért is kérdezném meg hát? De sokszor tévedünk ilyen esetben; még akit a legjobban ismerünk, még ő is sokszor egészen mást mondana, mint amit mi a szájába adunk. Máskor meg előre tudom, hogy kérdezek ugyan, de bármi lesz is a válasz, figyelmen kívül fogom hagyni...

Jézust sokszor kérdezgetik, hogy zavarba ejtsék, hogy tőrbe csalják. Ő azonban soha nem ezzel a szándékkal kérdez minket. Péternek teszi fel ezt a kérdést feltámadása után háromszor is:

– Szeretsz-e engem?

És addig kérdez, míg Péter az automatikus válasz, a helyesnek gondolt válasz után elérkezik az őszinte válaszig. Jézus azért kérdezi Pétert, hogy segítsen rajta, hogy segítsen tisztába jönni önmagával, segítsen lezárni a múltat, segítsen magasabbra emelkedni, felsőbb osztályba lépni, fejlődni a jövőben. Jézus azért kérdez, hogy elinduljon valami. De jó, hogy ő kérdez, hogy nem nekünk kell mindenkinél okosabbnak lenni!

Persze kérdezhetünk mi is, de a mi kérdéseink már csak reakciók, válaszok az Ő szeretetére, amellyel megelőz minket, amellyel megáll előttünk, és megkérdezi:

– Akarsz-e meggyógyulni?

Milyen nagyszerű az, hogy lehet válaszolni! Milyen nagyszerű, hogy lehet kérdezni tanulni, a minket Kérdezőtől!

          (A szerző a feleségem - B. Ö.)