1993. szeptember 1-én új iskolám felé gyalogolva megszólítottam egy szemüveges, jogásznak kinéző alakot, hogy hová megy. Azt mondta, hogy ő Németh András, és hogy a Református Gimnáziumba. Mivel én is oda tartottam, ügyrendi javaslatot tettem: menjünk együtt, meg üljünk egymás mellé. Így is lett. Az középső sor leghátsó padját választottuk.
Tőlünk balra két lány ült le. Mindnyájunkat megkérdeztek az első órák egyikén, hogy mik akarunk lenni, mire az egyikük azt válaszolta: "vadakat terelő juhász". Már akkor világos lesz, hogy Viczián Zsófia valami magyartanár lesz, meg író, meg ilyen pásztorféle. Így is lett, a magyar és az újságírás mellett a pásztorság hittantanárságba torkollott. András sem csupán jogásznak nézett ki, hanem jogász is lett.
29 évvel később járunk. Andrásnak része volt abban, hogy Kalászra kerültünk lelkésznek. Van egy kis bibliakör, amelynek egyik alkalmán Zsófi mesélt nekünk a könyvéről. Kifelé menet, éjfél előtt megálltunk egy mobilos fotóra a konyhánkban.
Sok emberrel találkozunk életünkben, de nem igazán sokkal, és nem is kell sokkal többel. A kérdés az, hogy egy-egy találkozásunk súlya megmarad-e? Meg kell érezni ezt a súlyt, és hagyni kell, hogy tőkeként segítsen megtartani életünk billegő hajóját.