Három éve, augusztus utolsó vasárnapján keresztelték Örs egyik jó barátjának legkisebb gyermekét. Örs ugyan nem tudott elmenni, de szerette volna kifejezni nagyrabecsülését, így engem delegált a keresztelőre három gyermekünkkel. Nem a világ legkacskaringósabb száz kilométere állt előttünk, de nem sikerült odatalálnom. Soha nem látott erdő közepén találtuk magunkat, én pedig sírva fakadtam bánatomban, amiért már megint rossz döntést hoztam. Nem kellett volna elindulni: fáradtan bolyongunk, nem is az én barátaimhoz, de legalább hiába, mert soha nem fogunk odaérni, viszont a délutáni évnyitóról is le fogunk maradni otthon – pedig a kicsi most elsős, s nekem se illene hiányoznom igazgatóhelyettesként... Ekkor megszólalt kilenc éves leányom:

– Anya, lehet hibázni.

A hatéves még hozzátette később:

– Ne félj, Isten veled van. – Kis szünet után folytatta. – Ezt nem azért mondom, hogy nem tudnád, csak hogy biztassalak.

Az istentisztelet utolsó énekét azért mi is az örömteli gyülekezettel énekeltünk, majd ittunk pár kávét, váltottunk néhány hosszú időre meghatározó szót, s indultunk vissza. Fölszáradt könnyekkel, boldogan. De valahogy Budapesten találtuk magunkat, rémisztően kanyargó ismeretlen sávok sűrűjében, és tudtam, hogy végem van. Egyszer megmenekültünk, de itt már tényleg minden kötél szakad – az én idegeim biztosan nem bírják tovább.

Ekkor hallatta hangját a középső ivadék, a fiúcska, ezekkel a szavakkal:

– Anya, ott írja egy tábla, hogy BAJA. Menj arra, Bajáról a múltkor is hazataláltunk!

Nem tudom, ki mennyire látja maga előtt Magyarország térképét, nos, mi Ceglédre gondoltunk eljutni... De végső szalmaszálként gyermekem tanácsába kapaszkodtam, követtem a Baja felé mutató táblákat, és egy idő után ismerős helyekre értünk. Aztán haza. Időben. Bármiféle útvonalat képtelen vagyok megjegyezni, de ezekre a szavakra azt hiszem, örökké emlékezni fogok.

Néhány nappal ezelőtt Örs elfelejtett elindítani egy videókonferenciát. Nagyon haragudtam, hogy miért nem tud jobban figyelni, miért kell mindig hibázni, miért nem írja föl, én miért nem figyelek, segítek jobban? Aztán eszembe jutott a fenti jelenet, amikor a gyermekem nagylelkűen azt mondta, hogy lehet hibázni. Én vajon miért nem tudom megengedni? Megbocsátani?

„Ha Jézus az Olajfák hegyén vérrel verejtékezett félelmében, ha földre rogyott a kereszt alatt, akkor talán nekünk sem kell szégyenkeznünk, ha leroskadunk a keresztünk súlya alatt” – írja Vukovári Panna Isten Robinsonja c. könyvében.

Persze ez nem azt jelenti, hogy senki sem tökéletes, nekem sem kell beleszakadnom az igyekezetbe. Hiszen a Bibliában olvasunk ilyet a Máté 5,48-ban, hogy „Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” De miféle tökéletességről van itt akkor szó?

Ha egy pohár az asztal szélén billeg, akkor meg kell igazítani, hogy ne essen le. Ha valaki kócos, meg kell fésülködnie, hogy ne legyen nevetséges. Ha egy bicikli nyerge alacsonyan van, akkor fel kell emelni, hogy ne legyen kényelmetlen. Ha egy takaró lecsúszott az ágyról, akkor föl kell venni, meg kell igazítani, hogy ne fázzon, aki alszik. Nem törvényszerű, hogy összetörjünk, nevetségessé váljunk, kényelmetlenül üljünk és dideregjünk. Meg lehet igazítani a dolgokat, és úgy sokkal jobb. A mi életünket is meg lehet igazítani, és úgy sokkal jobb. Tökéletesen a helyére kerülhet minden, csak ehhez alázat kell. Ehhez be kell ismerjem, hogy billeg, nevetséges, kényelmetlen. És el kell fogadnom a segítségét annak, aki megigazít. Egyik oldalról elkeserítő, hogy nem tudok magamtól elég jó lenni, a másik oldalról felszabadító, hogy nem egyedül kell kigyötörnöm magamból a jóságot, a tökéletességet, közben megvetve és ostorozva magam, hogy még mindig nem sikerült, vagy nagylelkűen szemet hunyva a hiányosságaim fölött, s elhinni magamnak, hogy nem olyan nagy baj, hogy kényelmetlen a nyereg és nevetséges a frizura.

Alázat és tökéletesség tehát szorosan összetartoznak.

Mit jelent tehát, hogy ti azért legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok tökéletes? Azt, hogy tudjatok róla, hogy van jó rend, és ez nem elérhetetlen a számotokra, megkaphatjátok – ajándékba. Ne érjétek be kevesebbel, ne akadjatok meg magyarázkodásnál, büszkeségnél, félre vezető közhelyeknél! Ne akadjatok el félúton! Merjétek megvizsgálni magatokat, merjétek meglátni a tökéletlenséget, és kérni, elfogadni a segítséget!

A segítséget – miben is? Abban, hogy akkor mégis sikerül tökéletesen kitakarítani, elkészülni, mindenkinek az elvárásának megfelelni, mindent tökéletesen úgy véghezvinni, ahogy elterveztem? Nem! Hanem meglátni a mindennapok igazi értelmét, amiben talán van fontosabb az ablakmosásánál, vagy a vasalásnál, vagy a virágültetésnél, főzésnél.  „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Filippi 4,13) Mindenre, aminek értelme van. Az úgy nem megy, hogy az összes kacatomhoz ragaszkodom, mert úgyis segít felállni. Hanem segít megválni attól, ami fölösleges, hogy azt, ami fontos, elbírjam, s ahhoz megadja az erőt.

Sokszor keseregtem tanárként az iskolában, hogy nem bírok a gyerekekkel, nem tudom úgy véghezvinni köztük, amit elterveztem, hogy az megnyugtató legyen. Kollégáim fölényesen, kicsit sajnálkozó hangsúllyal válaszolták erre, hogy ők nem tudják, miről beszélek, ők bírnak velük, rájuk hallgatnak a gyerekek. Megsemmisülve hallgattam szavaikat, s éreztem, hogy nagyon kicsi vagyok. Ők nagyok, és tökéletesek. De valami mégis sántított. Ha valaki tényleg tökéletes, az nem magától van, az bizony Isten ajándéka, amire nem büszke lehet, hanem sokkal inkább hálás.

Jézus nem diadalmasan, és büszkén viszi a keresztet, hanem majd’ megszakad alatta, gyötrődve imádkozik „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Máté 26,39). A legnagyobb alázattal, hogy aztán tökéletesen végigjárja az utat értünk. Lehetővé tegye, hogy ne magunknak akarjunk megfelelni, ne másoknak a tetszését próbáljuk elérni, vagy legalább rosszallását elkerülni, hanem lássuk meg, hogy van tökéletesen jó helye az életünknek, és Ő kész odasegíteni, ha engedjük. Engedjük?

(A szerző a feleségem - B. Ö.)