Focit néztem a tévében. Az angolok játszottak a magyarokkal, mi vezettünk kettővel. Az angolok rutinos csatára és csapatkapitánya (Kane) a 16-oson belül kapta a labdát, a védő szorosan mellette, ő meg elterült, a labda kiment. A védő - elég agresszívan - pofákat vágott és mutogatott, és elfutott a sérült játékos mellől. Egy másik magyar védő kedvesebb volt, odalépett, és fel akarta segíteni Kane-t. Nem értettem, miért nem segített a másik játékosunk. 

De a futballközvetítés érdekes dolog: a lassítás megmutatta, hogy a mi védőnk (Nagy Zsolt) nem ért hozzá Kanehez, Kane tehát aljas módon eljátszotta az ütközést, tizenegyest akart csalással szerezni csapatának. Nagy nem véletlenül dühöngött, és joggal hagyta a földön fetrengeni a színlelőt, hadd pihenjen, ha már odafeküdt.

És itt érünk el mondanivalóm első részéhez: a sport elvileg a lovagias párbajt jeleníti meg, és szeretjük, mert rendes háborúk helyett mindössze a népköltészetet erősítő válogatott rigmusok létrejöttét segíti, és ez jobb, mint embereket ölni. Jó lenne, ha a tisztesség is megmaradna: elveszi az ember kedvét a csalás a játéktól. Kifejezetten ellenszenves, amikor a jobban álló csapat a meccs vége felé folyamatosan sérülést színlel, hogy húzza az időt. A bemondó az ilyenkor szokásos "rutinos" jelző helyett a saját válogatottainkra is bízvást kimondhatná: "csaló". 

Ment tovább a meccs. Már hárommal vezettünk, még tíz perc volt hátra: a meccs eldőlt. Ekkor Gazdagot, a középpályásunkat egy szerencsétlen szituációban az angol Stones orrba verte, véletlenül. Szegény Gazdag elterült - bizonyára fájt neki, nem akart időt húzni, meg nem is volt szükségünk rá. A bíró nem látta jól a dolgot, Stones sárgát kapott, és mivel ez volt a második sárgája, pirossal ki is állították. A lassítás mutatta az angol ártatlanságát.

Jó alkalom lett volna lovagiasnak lenni, és a mi részünkről is lehozni egy játékost a maradék tíz percre. Az eredmény teljesen lényegtelen volt már, és amilyen lendületben voltunk, tízen is ugyanúgy meglőttük volna a negyedik gólunkat (merthogy ez lett végül a végeredmény). Nem tudom, hogy a szabályok ezt engedik-e, de nem is ez a lényeg. Felmerül-e valaha a lovagiasság ebben és bármilyen játékban? 

Amikor nagy a tét, amikor csak a győzelem számít, lehet-e lovagiasnak lenni? (Megjegyzem: itt nem kellett volna feláldozni a győzelmet érte.) De inkább fordítva teszem fel a kérdést: a győzelemért élünk, vagy azokért a pillanatokért, amelyeket lélekből fakadnak? A dicsőség elszáll, a lélek megmarad. A foci a harcról szól - de az emberségünkről is.