„Amit nem én csinálok meg, az biztos nem lesz olyan.” Hát persze, hogy nem, mert csak nekem csalhatatlan az ítéletem, és legfeljebb én vagyok olyan tökéletes, hogy valamit tisztességesen elvégezzek. Senki más nem képes erre.

Bizony volt már olyan, hogy újra elegyengettem az ágytakarót, amit a férjem már föltett. Volt már, hogy megigazítottam a kiteregetett ruhát a lányom után. Volt, hogy inkább én mentem le a boltba, pedig kedvesen ajánlkozott valamelyik családtag. Pedig, ha bíztam volna a jóindulatukban, a szeretetükben, akkor el is mondhattam volna vagy meg is taníthattam volna nekik, hogyan kell ezeket a dolgokat úgy véghez vinni, hogy még én is elégedett legyek vele.

Cserébe rettentő rosszul esik, ha valaki kivesz valamit a kezemből – amikor bizonytalankodok egy kicsit vagy nem vagyok elég gyors – mondván, hogy majd ő azt jobban tudja. Nem szeretem, amikor tanácsokat osztogatnak, hogy mit kéne megnyomni a számítógépen és nem szeretem, amikor kifogásolják, hogy miért azt az útvonalat választottam az autóval. Fölfortyanok, ha figyelmeztetnek, hogy ezúttal ne felejtsem a sütőben az ételt, mint a múltkor és vérig sértődöm, ha az írásaim lektorálása közben valaki javaslatot mer tenni, hogy valamit fogalmazzak másképp. Miért nem bíznak bennem? Miért feltételezik, hogy el fogom rontani – hogy megint el fogom rontani?

Két kulcsfogalom a bizalommal kapcsolatban: megelőlegezni a bizalmat és méltónak lenni rá. Hihetetlen bibliai szakaszt idézek, érdemes rácsodálkozni:

Jósiás király tizennyolcadik évében történt, hogy a király elküldte Sáfán kancellárt, aki Acaljá fia, Mesullám unokája volt, az ÚR házába ezzel a megbízással: Menj el Hilkijjá főpaphoz, hogy szedje össze az ÚR házában összegyűlt pénzt, amelyet az ajtóőrök gyűjtöttek a néptől. Adják oda azt a munkavezetőknek, akik az ÚR házához vannak kirendelve, azok pedig adják tovább az ÚR házában dolgozó munkásoknak, hogy javítsák ki a templom rongálódásait: az ácsoknak, az építőmestereknek és a kőműveseknek, hogy vásároljanak faanyagot és faragott köveket a templom kijavításához. De nem kell őket elszámoltatni azzal a pénzzel, amelyet rájuk bíztak, mert hűségesen fogják kezelni azt.                                                 (2Kir 22,3-7)

Azt szokták mondani: majd, ha bizonyít, akkor bízom benne! De ez a mondat sokszor kegyetlenség, hiszen a bizalmatlanság légkörében egyet lehet tenni: megfulladni. Kedvenc mondatom, egy főiskolai vizsgáztatóm szájából: „Ne gondolkozzon, úgysem fog eszébe jutni!”

Rendkívül fontos bízni abban, hogy tudja a másik, hogy miért mondott vagy tett valamit. Ha nekem nem világos a szándéka, akkor meg lehet kérdezni, hátha megértem, amikor megmagyarázza. Sőt, szükséges bízni a másikban, hogy tényleg úgy gondolja, ahogy mondta. Hogy az igen valóban igen, és a nem biztos, hogy nem.

És lehet esélyt adni a másiknak, hogy következőre jobban sikerül.

„Szép, szép, de már annyiszor megjártam, csalódtam, nem tudok senkiben sem igazán megbízni” – sokszor hallottam már ezt a mondatot, és közben pedig arra gondolok, hogy én mennyi csalódást okoztam már. Bár igaz, hogy mindnek talán nem kellett volna csalódásnak lennie, ha megtisztel a másik, és figyel, és nem ért félre. És nem kellett volna csalódásnak lennie, ha megtisztel a másik, és türelmes, és nem ítél elhamarkodottan. De milyen jó, hogy annak ellenére, hogy bár én magam annyi csalódást okoztam –mégis van, aki bízik bennem! De jó lenne, ha nagylelkűen, vagy inkább alázatosan én is képes lennék erre!

Bereczky Judit

Budakalász, 2021. március 1.