Sokszor láttam Erdélyben, a Mezőségen egy... valamit. 

De mi az a Mezőség? Tudni kell, hogy Erdély közepén ez egy olyan vidék, amit úgy lehet a legegyszerűbben nagyjából a határait megmondani, hogy körbeautózzuk a Kolozsvár-Marosvásárhely-Szászrégen-Dés-Kolozsvár fűutakon. Jellemzője e vidéknek, hogy csak falvai vannak, és hogy kopár, fátlan, éles dombokkal tarkított. A középkorban tele volt halastóval, gazdag vidék volt, aztán elszegényedett. A magyarok elfogyásáról is híres, írtam is már erről egyszer. 

Életemben sokszor autóztam át e vidéken. Tudni kell, hogy régen egy aszfaltozott út vezetett át rajta "keresztben", Kolozsvártól Szászrégenig - ennek is a közepén volt egy félkész szakasz, ahol vagy 3 km-et kellett döcögni a sóderen, 20-as tempóval. Most már tele van jó úttal, úgyhogy érdemes föl-le menni a falvak között. Cegléd-Felszegnek Szentmáté volt a testvérgyülekezete, minden évben javultak a kis utacskák, így a ceglédiekkel is átkeltem a dombokon - mátéi tájszólásban: "dambakon" - párszor. Ilyesmi látvány ez, karámmal, fátlansággal: 

De van egy hely Pusztakamarás - amúgy Sütő András faluja - mellett, ahol ez a látvány fogad. Nem birkák. De akkor mi ez? 

Lassítottam én sokszor meresztettem a szemem, vizslattam, de sose értettem. Nem lehet közelebb jutni, ahhoz oda kellene gyalogolni - a mezőn át. Temetőfélének látszik - de akkor miért nincs oda út? 

 No, hát mutatok a helyről végre egy rendes képet. Igen, temető ez, de nem akármilyen temető. Egyszer csak megkerestem, hogy mi ez. 

126 zsidót lőttek itt agyon 1944. szeptember 16-án. Ennyi a rejtély feloldása. Nem jár ide ki senki rendszeresen, azért nem látszik nyom. 

A Mezőségen az Alföld pusztasága a dombvidék átláthatatlanságával, elrejtettségével van kombinálva. Az út sem forgalmas. A senkiföldjén újra és újra előbukkan a birkakarámok méretével, odavezető út nélkül a rejtélyes temető. Ez az útmenti abszurd felbukkanás a semmiben jel, emlékeztetés a felfoghatatlanra: az egyik tömeggyilkosságra a sok közül, ami a világban van. 

Becsülnünk kell azokat az időket, amikor nem lődözünk egymásra, pláne nem fegyveresek fegyvertelenekre, például egy évesre - ahogy itt történt. 

Most neten olvasható könyv jelent meg a történtekről, amit felveszek elolvasandó olvasmányaim közé.

A könyvet el nem olvasóknak idemásoltam Ablonczy Balázs történész sokat sejtető, "Halálos dombok" című ismertetőjét: 

"Ez a csak interneten, most megjelent kötet rettenetesen fontos dolgokat mond el etnikai kontaktzónákról, népirtásról, háborúról, magyar-román viszonyról. Háromszáztizenkét oldal filológiai aprómunka, két ország bírósági eljárásai, hazugságok, félelmek és diktatúrák: akikkel szemben a másik oldalon 126 áldozat áll, köztük az egyéves Emster Ráhel és a nyolcvankét éves Rosenfeld Dávid; nem mintha egy negyven- vagy hatvanéves ember megölése bocsánatosabb bűn lenne.

Nagysármás nem került vissza Magyarországhoz a második bécsi döntéssel: viszont a honvédcsapatok az 1944 őszi magyar-román háborúban megszállták (és Kovács Szabolcs rögtön az elején elmondja, miért nevezi megszállásnak és nem visszafoglalásnak vagy egyébnek: többek között azért, mert a benne résztvevő honvédtisztek is így hívták, és hivatalos irataikban is így szerepelt). A helyi zsidókat már szeptember 9-én egy helyi bakter házából rögtönzött gettóba terelték. 1944. szeptember 16-án a mezőségi község 195 fős zsidó közösségéből helyben maradt 126 embert szekérre rakták azzal, hogy Kolozsvárra viszik őket. Éjszaka, nem messze a falutól, a Kissármás és Pusztakamarás közti, Sóskút nevű határrészen a zilahi csendőrzászlóalj csendőrei, és a m. kir. 2. honvéd páncéloshadosztály katonái tömegsírba lőtték őket.

Az Egerben doktoráló történész nemcsak az eljárásokra kíváncsi amelyeket Kolozsváron és Budapesten folytattak le (és amelyekről elmondja, hogy nem voltak, khm, a jogszerűség mintapéldái: tud a verésekről és a kényszerítésekről is), és amelyek nyomán végrehajtott halálos ítéletek születtek. A szerző a település és a régió hihetetlenül bonyolult viszonyait is bemutatja: az ukrajnai frontról átirányított katonák brutalizációját, a nagysármási helyi elitek kooperációját az aktuális hatalommal és túlélési stratégiáikat, a település hirtelen határmentiségét, a törékeny etnikai egyensúlyhelyzetet és az erre adott válaszokat. (Meditálásra késztető, ahogy a nagysármási magyarok között jellegzetes Balaton-felvidéki református magyar vezetéknevek bukkantak fel: viselőik 1894-96-ban egy telepítési akció nyomán kerültek oda.) Engem személyesen is megdöbbentett, hogy hányszor tűnik elő az eljárásokban magyarázó elvként az ittasság: nemcsak az egyszerű falusi nemzetőrök részegek, hanem a mészárlásra induló tisztek vagy az agnoszkálásra kirendelt körorvos is.

Látni tehát az egész Mezőséget, ezt a furcsa, nagyobb vízfolyások és fák nélküli, úttalan, dombokkal szabdalt holttengert, amelyik Petelei Istvántól Makkai Sándorig megigézte az arra járókat. Ott, a pusztakamarási dombokon bolyongott elborult elmével Kemény Zsigmond és ott kellett résztvennie az exhumálásokban id. Sütő Andrásnak, az író apjának. A kettő között hetven év sem telt el.

Nem kell mindig erőltetni a metaforákat, de ha ott vannak a szemünk előtt, érdemes észrevenni őket."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.