Vannak példaképeink? Olyan emberek, akiknek a bizonyítványába, a magatartás rovatba meggyőződéssel írnánk bele, hogy „példás”? Vagy elfogytak már körülöttünk azok az igazán nagy formátumú emberek, akikre föl lehet nézni, akikhez vágyakozunk hasonlítani, akikhez fel akarunk nőni? Vagy inkább taszít, riaszt bennünket embertársaink többsége azzal, ahogyan él és beszél?

És mi magunkkal mi a helyzet? Hogyan vitézkedünk, jeleskedünk, mutatkozunk az emberek előtt? Lehet példát venni rólunk? Gondolhatnánk, hogy nekünk nincsenek ilyen ambícióink, hogy példaképpé legyünk, szerényebbek vagyunk annál. Csakhogy ez nem választás kérdése. Mert mindenki, mindennel: szóval, cselekedettel és mulasztással, akarva-akaratlan példát ad azoknak, akik látják őt. Csak az a kérdés, hogy jó, vagy rossz példát? Követendőt vagy kerülendőt? S bizony az is igaz, hogy nemcsak azzal adunk példát, amivel szeretnénk, nemcsak azoknak a dolgoknak van közönsége az életünkben, amit a kirakatba szánunk, hanem minden másnak is, a rossznak is.  

Vasárnap kora reggelenként söprögetek a templomkertben, hogy mire nyitjuk a kapukat, méltó legyen a hely. Tegnapelőtt kijött segíteni az egyik lányom. Meghatott a kedvessége, s titokban örültem, hogy lám, a jó példa követőre talált. Igen ám, de hallanom kellett, hogy tíz perc után ugyanolyan kiállhatatlanul zsörtölődik, mint én szoktam. Jaj, ezt is „sikerült” átadni, de kár!

Bizony, erős hatást gyakorolnak ránk – többek közt – a szüleink. Jó megfigyelni és megszívlelni, meggondolni az ő példájukat, és megtartani belőle hűségesen azt, ami jó. De a feléjük való legnagyobb szeretet és tisztelet mellett sem biztos, hogy mindent át kell vennünk tőlük. Csak azért, mert generációk óta mindig így szoktuk, még nem biztos, hogy az úgy valóban követendő.

Pál apostol arra figyelmezteti fiatal tanítványát, Timóteust, hogy a kegyelmi ajándékait ne hanyagolja el, foglalkozzon velük, mert ezzel menti meg magát és hallgatóit. Ez azt jelenti, hogy vannak ajándékok, vannak ajándékaink, amiket kaptunk, amikben jók vagyunk. Ezeket számba kell venni, és felelősen használni – méghozzá azért, hogy megmentsük magunkat és azokat, akik látnak, hallanak, akik példát vesznek rólunk. Miből kellene őket megmenteni? Szomorúságból, fásultságból, reménytelenségből, kilátástalanságból, és így tovább – van miből. Milyen nagyszerű cél ez. És milyen fontos, hogy legyen világosan megfogalmazott cél előttünk! Fontos tudatosítani magunkban, hogy azért szeretném követni ennek vagy annak a példáját, vagy éppen azért szeretném elkerülni, mert az közelebb visz a célomhoz.

Ám amilyen nagyszerű elhatározni, törekedni, olyan elkeserítő elbukni, és rádöbbeni, hogy nem megy. Pál apostol így kesereg: „nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat” (Róm 7,19). De jó annak, aki nem adja fel azzal a szóval, hogy ezek szerint nem megy, hanem ha keserűségében is, de kimondja a kérdést: miért? Miért nem megy, miért nem sikerül ez nekem? De jó annak, akinek még vannak kérdései, de jó annak, akiben van reménység és bizalom, hogy találhat, kaphat válaszokat! Előtte ott van a fejlődés lehetősége, rajta lehet segíteni.

Jézus azt mondja: „példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek… Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha meg is teszitek” (János 13,15.17). Arról beszél itt Jézus, hogy úgy adott nekünk példát, hogy Ő nem számolgatja, hogy már megint neki kell bepiszkolnia a kezét, lehajolnia hozzánk, megtenni az első lépést, elviselni a megalázó helyzetet, szavakat – hanem arra tekint, hogy őt szereti az Atya és méltatta arra, hogy ebből a szeretetből bőven osztogasson nekünk, és ezzel afelé a cél felé közelítsen, hogy megmentsen minket szomorúságtól, fásultságtól, reménytelenségtől, kifosztottságtól, és még mi minden mástól. Kövessük az Ő példáját!

„Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha meg is teszitek.” (Jn 13,17)

(A szerző a feleségem. B. Ö.)