A fenti ábrán azt látjuk, hogy a magyarországi színházakban a nézőktől származó bevételek (baloldali része mindegyik oszlopnak) legfeljebb egyharmadát teszik ki a kiadásoknak (jobboldali része mindegyik oszlopnak). A különbözetet az adófizetők állják. A szemléletes ábra az index.hu újság kiváló cikkéből származik, innen: https://index.hu/gazdasag/2019/12/11/szinhaz_jegybevetel/

A saját gyülekezetemmel kapcsolatban is készítettem egy, a fentiekhez hasonló ábrát. Az ábrát nem közlöm, képzeljük magunk elé: az oszlop baloldali, bevételi része kb. 10 százalékkal alacsonyabb lenne, mint a jobboldali, a kidásokat megmutató rész. Hogy miért?

Bevételeink 80%-a adomány, illetve egyházadó (éves tagsági díj, egyházi nyelven: egyházfenntartói járulék), maradék 20% az őseink által a város főterén lévő épület bérleti díjából származik. Semmilyen állami (kormányzati vagy önkormányzati) bevételünk nincs. Pontosabban: évente az Egyházmegyénk 50.000 Ft-tal, az Önkormányzat pedig 70.000 Ft-tal szokta támogatni nyári táborainkat. Na jó, akkor van 1% állami bevételünk. 

Kiadásaink sokfélék, de egyet kiemelek belőlük. Az állam kötelező munkájába besegítünk, iskolát tartunk fenn. Az iskola irányba állításának embert próbáló munkájában fenntartóként, két másik ceglédi lelkésztársammal együtt veszek részt. E munka értékét én évente 1.000.000 Ft-ra (havi 83.000 Ft-ra) becsülöm a magam részéről. Ezt a pénzt senki nem fizeti ki. Ezért mondtam, hogy úgy képzeljük el, hogy az oszlop jobb oldala, a kiadásokat tekintve 10%-kal többet mutat. A különbséget én nem kapom meg, egészen pontosan pedig: a Gyülekezettől veszem el azt az időt, amit az Intézménnyel töltök. 

Az igazság kedvéért meg kell jegyezzük, hogy kisebb gyülekezeteknél több az állami pénz, hiszen lehet autóra pályázni, a lelkész fizetéséhez egy nevetséges összeggel hozzájárul az állam, illetve több állami program bonyolítójaként is megjelenik az egyházközség - de ezeket nem ismerem pontosan, meg most csak a magam, közepes méretű gyülekezetét veszem példának. Az is igaz, hogy a lelkész fizetése adómentes - de most ezt is figyelmen kívül hagyom, ennél elnagyoltabb képet rajzolok. 

A színház és az egyház munkája összevethető. Mindkettő bölcsészet: a véges ember végtelenhez fűződő viszonyát bontja ki újra és újra, mindkettő kultúránk alapvető oszlopát jelenti - állami szemmel nézve.

Talán igazságtalannak tűnhet, hogy egy mezővárosi gyülekezet életét egy-egy nagy színházéval vetem össze. De nem hiszem, hogy a helyi művelődési ház, a helyi művelődési egyesületek, a mozi bevételeinek arányai lényegesen másabbak lennének. Csak annyit akartam megmutatni: a mi gyülekezetünk kívül esik az állami finanszírozáson - ehhez képest az elvárások olyanok, mintha magunk is a rendszer részei lennénk. 

Nem szeretnék következtetéseket levonni a fentiekből, hiszen a kép elnagyolt, a kétfajta kulturális tevékenység egymás mellé tétele is kétségbe vonható - itt megállok. Én csak megláttam a színházi ábrákat, és mellé képzeltem a miénket. 

Egy újabb írásomat közlöm, ezen a felületen is. Ceglédi Hírmondó, 2019. szept. 19.

Mert a drukkernek véleménye van, amit nem rejt véka alá. Mert a drukker megmondja, hogyan is kellene legyenek a dolgok: - az egyház nem elég modern - az egyház túl karizmatikus - az egyház nem támogatja eléggé a kormányt - az egyház nem harcol eléggé a kormány ellen. És így tovább. 

Hé, drukkerek! Miért nem léptek be? Miért nem jöttök el vasárnap? Miért nem kényszerítitek a lelkészeiteket jobb teljesítményre? Miért nem segítitek az istentisztelet zenével, felolvasással, szó szerinti rész-vétellel?

Ja, és majd elfelejtettem. Miért nem a hittel törődtök? Az erős hit az erőtlen egyházat is elbírja. Az erős hit az erőtlen egyházat is megerősíti. 

Az állandó nyavalygás és kéretlen tanácsadás mögött hitetlenségetek húzódik. Jézus meghalt, és harmadnapra feltámadott. Míg ezt nem látod, és ennek tényét nem akarod élni, minek piszkálsz minket? Ha akkora velőtrázó ötleteid vannak, miért nem tanítasz, miért nem vállalsz lelkészséget? 

Ne drukkolj az egyháznak. Higgy!

A város utcái mindannyiunké. Régen nem is volt ezzel baj: a gyalogosok háborítás nélkül föl-le jártak az utcákon. Aztán jöttek a lovak. No, itt már kellett némi szabályozás, számtalan középkori és későbbi leírás van megvaduló lovakról, figyelmetlen kocsisokról, akik elsodorják a gyalogosokat. A lovak után jöttek a biciklik. Egy időben biciklire már mindenkinek telt. A bicikli nagyon hasznos eszköznek bizonyul az Alföldön, jól lehet használni a kiterjedt városokban, mint amilyen Cegléd is. A bicikli is veszélyes, de nem életveszélyes eszköz az autókkal, a lovaskocsikkal és a macskaköves utakon döcögő, gyér forgalmú autókkal szemben. 

Mindezek után azonban bekövetkezett az autók igazságtalan korszaka. Az autók macskakő helyett sima aszfaltot kaptak a város legtöbb utcájában. Az autók elfoglalták az utcák közepét, amikor parkolnak, az utca két szélét és a járdákat is. Az autók gyorsak, a gyalogosok és a biciklik védtelenek velük szemben. És végül, ami a legnagyobb baj: autó nem jut mindenkinek. A gyerekek, a felnőttek egyik fele, a nyugdíjasok nagyobbik része nem autóval jár. Az autósok kisebbsége miatt feláldoztuk a közös terünket képező utcáink döntő többségét. Ez a folyamat nem valamiféle összeesküvés eredménye: egyszerűen csak így alakult, néhány évtized alatt. Itt az ideje rendet rakni ezen a területen.

Szeretném megérni, hogy Cegléd utcáinak többségében az autók helyett a bicikliknek és a gyalogosoknak van előnyük. És autóval, 20-as sebességgel, kiemelt zebrákon és fekvőrendőrökön át döcögve, gyalogosok miatt fékezgetve, irdatlan kerülőket téve még mindig elég kényelmes lesz közlekedni. Az autó nem tűnik el - ne is tűnjön, kényelmes és jó dolog, rokkantak és idősek segítője - csak megtanulunk együtt élni vele egy szűkös, nem rohanásra tervezett városban. Remélem, így lesz egyszer.

Egy régi olvasmányélményemet, vagy éppen olvasmányhiányomat emlegetem fel. Annak idején történészhallgatóként a fenti könyvet is el kellett olvasni, vizsgázni kellett belőle - vagy csak úgy a magam szakállára vettem meg? Most már erre nem emlékszem, de a lényeg az, hogy a beszerzés után érdeklődve kezdtem forgatni a kötetet, természetesen elsőnek azt kutatva, hogy mi, magyarok hogyan szereplünk benne. 

Mit is nézzünk, mit is nézzünk, legyen mondjuk '48. Az nekünk fontos, a nemzetünk ott épült fel, másfél év alatt, és pont az osztrákok rovására. Görgei hős és zseni, Windischgrätz amatőr, nézzük meg, bevallják-e?

Egy bekezdés, 20 sor foglalkozik a tavaszi és nyári hadjárattal. Ami nekünk minden, az nekik egy bekezdés. Görgei "nagyon tehetséges tábornok", Windischgrätz "politizáló katona, sját elvekkel, de nem hadvezér". Az ítélelkezés tehát pontos, a kifejtés nyúlfarknyi. 

Lapozzunk gyorsan vissza, talán '48 bővebb. És valóban, ott elszórva van 4-5 bekezdés, összesen egy oldal. Itt ezt találjuk: "annak ellenére, hogy a bécsi udvar  a horvátok és a magyar kormány közötti vitában először Jellacic ellen foglal állást, hamarosan azonban létrejött a természetes szövetség a császárhű bán és az udvar között Magyarország ellen". Ennyit kapunk, ezt az egy sort. Ugye a magyarok végig a törvényesség alapján próbáltak állni, hívtuk a királyt Budára, az Országgyűlés küldöttsége ment Bécsbe, áprilisi törvények voltak, királyi szentesítéssel. A piszok labancok meg fellázították a horvát bánt és a hátunkba küldték, a törvényes magyar kormány ellen. Hát ez itten nem "természetes szövetség", hanem árulás, és minden megegyezés felrúgása, rút hatalmaskodás. Széchenyinek volt igaza, amikor szeptemberre megbolondult, látva, hogy Bécsben van a súly, és nem lehet megegyezni, csak legyőzetni? Mindenesetre a távoli tartomány ennyit ért meg a történetírónak 1848/49 kapcsán. 

Az 1867-es kiegyezés - súlyának megfelelően - önálló alcímet és egy újabb másfél oldalt kapott. Itt is van figyelemre méltó részlet. Tudnivaló, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia lényege az volt, hogy közös volt a külügy és a hadügy, az ezekhez szükséges pénzügyek megosztását pedig tíz évenként felülvizsgálták, 70-30%-ról indulva. Az idézet:

"1867-ben a magyarok részarányát harminc százalékban szabták meg. Ez a Monarchia későbbi politikájára is jellemző maradt, hogy noha Magyarország mindig a költségek lényegesen kiebb részét viselte, lényegében azonban egyenjogú volt, s valójában egyértelműbb belpolitikai viszonyai miatt fölénybe került Ausztriával szemben. Még az a kérdés is felvetődik, hogy egyáltalán beszélhetünk-e "Ausztriáról"... Ausztria neve a hivatalos szóhasználatban csak az "Osztrák.Magyar Monarchia" összefoglaló címben és az uralkodó címében - Ausztria császára és Magyarország királya - fordult elő. "Osztrák" címer is csak 1915 óta létezik."

Ausztria számára az Osztrák-Magyar Monarchia valójában az évszázados birodalom utolsó fejezete, melybe mi tévedésből kerültünk bele. Így Trianon száz éves jubileuma előtt nem árt tisztázni: kivülről nézve a Birodalom keleti sarka voltunk, és kész. Ezért 1920-ban nem Magyarország esik szét, hanem egy nagy Birodalom egyik sarka szabdaltatik szét, Európa oly sok más részéhez hasonlóan. Ilyen értelemben a Nagy-Magyarország felosztását részletező térképeink - bár nekünk igazak - mégis nehezen értelmezhetőek a kívüláló számára. 

Másfél oldal - na jó, kétszer másfél oldal - mértéke és tartalma is sok mindenre rávilágít, másik nézőpontot is megmutat. Olvasni néha kényelmetlen, de ez az igazsággal kapcsolatban is felhozható. Kényelmetlen, de mégis szükségünk van rá. 

Én gyerekkoromban, ha engedték, néztem a Híradót. Egyrészt, mert az érdekelt amúgy is, másrészt, mert 1989 és 1990 arról szólt, hogy mindenki Híradót nézett. Magyarán: nagy történelmi fordulatot éltünk át viszonylag békésen, csak nézni kellett a tévét, hogy követni tudja az ember az eseményeket. 

E híradók alapembere volt Moldoványi Ákos. Mint számomra fenti könyvéből kiderült, egész fiatal korától riporter és szerkesztő, tévés volt. Életéről, tévés útjairól ír fenti és későbbi könyveiben is. A rendszerváltás után profi útikönyvei jelentek meg. 

Moldoványi könyvében sok politikai megjegyzést tesz, sőt, folyamatosan politizál, hiszen a kommunizmus lényege az volt, hogy minden eseményt, és minden tanulságot politikai kommentárral kell ellátni. Politikai megjegyzései mindig arra lyukadnak ki, nálunk olyan az élet, amilyen, de más nem lehet, és még mindig jobb, mint a világ legtöbb részében.

Könyvének szerkesztése, témaválasztása is beszédes: a világsztárok között minden második hőse orosz, mintha a szovjet kulturális élet szereplői egy térben lennének a világ többi részével. Mintha magától értetődő lenne, hogy az orosz sztárokért Amerikában is rajonganának. 

A könyv egy bájos, bensőséges, a szerzőnek láthatóan kedves történettel kezdődik: Kádár Pesten Brezsnyevtől valami rendjelet kap, szerzőnk pedig ott lehet közöttük, és fordít nekik, és Brezsnyevvel szót válthat, és ezek közelről milyen rendes emberek, hát nemhiába, mert távolról is látszik, hogy zsenik... Szóval, innen indítunk. 

És egy váratlan fordulattal most azt jegyzem meg, hogy Moldoványi könyve mégis élvezhető. Hogy miért? Egyrészt azért, mert kíváncsi, és sok mindent megfigyel, és ez érdekes utólag is. De sokkal inkább azért lehet őt élvezettel olvasni, mert írásai jól szerkesztettek, jó arányokkal rendelkeznek: egész egyszerűen jól vannak megírva. 

Elgondolkodtam azon a régi igazságon - amit én részben most, Moldoványin keresztül értettem meg - hogy a szervilis viselkedés nem mindig párosul tehetségtelenséggel. Örülök neki, hogy nem kell arra érdemtelen hatalmasokat dicsérjek - és bár tudnák olyan jó hangsúlyokkal írni és prédikálni, mint Moldoványi.

Nem értek a filmkészítéshez, se az irodalomhoz. Mégis van egy gondolatom, melynek értékét meghatározza az előző mondat. Mégis megosztom ezt a gondolatomat, mert ez egy blog, ahol nekem ilyen megjegyzéseim vannak. 

Rejtő Jenő regényeiért rajongok, és ezzel nem vagyok egyedül. Rejtő sajátos stílusa megfilmesítés után kiált. Rejtő megfilmesítésének azonban van egy nagy akadálya: az, hogy írásai részben nyelvi humorra alapozódnak, melyek egy az egyben forgatókönyvre írva nem ülnek, nem viccesek. Jó példa erre a "Három testőr Afrikában" című, méltán elfeledett, 1996 körüli magyar film, mely a klasszikus rejtői mondatokat szó szerint idézi, de semmi hatást nem kelt. 

Van azonban Rejtő regényeiben a humornak egy másik összetevője is. Ez pedig az, hogy alakjai nagyon jellegzetesek, nevetséges jellemvonásaik vannak. Nem is nagyon fejlődnek hőseink: csak találkoznak egymással, mi pedig derülünk az első mondattól az utolsóig.

Nos, úgy hiszem a Láthatatlan Légió atmoszférája, témája és különös figurái a legjobban lehetnének átírhatók filmre. A történet máig semmit nem vesztett frissességéből, sőt!

Figyeljék csak meg! 1. A történet egy dicső ősökkel rendelkező dúsgazdag emberről szól, aki ősei nyomán végre hadsereget vezet a Szaharába, olaj után kutatva. 2. A magánhadsereget főszereplőnk segítői toborozzák, a felszerelés beszerzését is ők végzik el, elképesztő sikkasztásokat művelve (van teniszütő, de nincs bakancs, stb). 3. A történet vége egy hoax: két nagy olajiparos harcában az egyik a másikat a nyilvánosság segítségével próbálja ellehetetleníteni: álolajkutat furat a sivatag mélyén, eleve finomítottan feltörő olajjal. 4. Főhősünk konflissal indul a sivatagba, egy eltévedt bécsi kocsis segítségével. Rejtő e szereplő, Strudl úr leírásakor úgy remekel, mint Jókai Tallérossy Zebulonnál a Kőszívű ember fiaiban...

Magánhadsereg? Sikkasztás? Médiahoax? Konflis a sivatagban? Zombiszerű láthatatlan légió? Forgatókönyvre fel!

Egy újabb írásomat közlöm ezen a felületen is. Ceglédi Hírmondó, 2019. május 30.

A kommunista időkben keletkezett viccsorozat a szovjet média állandó lelkendezését és pökhendiségét figurázta ki. A forma pedig egy valós, a jereváni rádióban létező műsorra hajazott, ahol tényleg voltak kérdések és válaszok, de persze többnyire kérdéseket is a válaszolók írták... 

Egy példa: "Igaz-e, hogy a csernobili atomerőmű teljes vezérkara öngyilkos lett? Igaz, egy kivétellel: a főmérnököt nem találtok otthon..."

Mindez azért jutott eszembe, mert részt vettem egy 1956-ról megemlékező ünnepségen, ahol diákok adtak elő néhány jelenetet a régi időkről - és olyan mondatok hangoztak ott el, hogy rögtön a jereváni rádióban éreztem magam. 

A műsor három olyan részletét citálom ide, amelyet kiemeltek az 1956 előtti életéből: Nagy Imrét kizárták a bolsevik pártból, Nagy Imrének emigrálnia kellett Magyarországról, Nagy Imre földet osztott. Nos, mindhárom állítás tény, csak az a baj, hogy ezek egyáltalán nem írják le Nagy Imre életét, sőt.

Kizárás? Nagy Imrét 1936-ban tényleg kizárták a Szovjet Kommunista Pártból, méghozzá Kun Béla feljelentése alapján. Egyébként 1939-ben visszavették. Nem tudom, érzékeljük-e a problémát: Nagy Imre ún. "moszkovita" volt, azon maroknyi ember közé tartozott, aki hosszú éveket élt a Szovjetunióban, és ott vett részt a kizárólagosan szovjet vezetésű kommunizmus világforradalmának kirobbantásában, Ennek 36-ban annyi volt a jelentősége, mintha ma valakit kizárnának egy nem Magyarországon működő, amúgy 1%-os támogatottságú pártból. Tényleg kizárták Nagy Imrét, de ennek semmi jelentősége nincs. 

Emigrálás? Nagy Imre tényleg emigrált 1928-ban előbb Bécsbe, majd a Szovjetunióba. Az akkori Magyarországon - ahogy Európa nagy részén - nem demokrácia volt, és a szélsőséges elemeket - bal- és jobboldaliakat egyaránt - ellehetetlenítették. Az 1919-es zűrzavarért a kommunisták kifejezetten bűnbakjai is lettek azoknak az időknek. Nagy Imre történetét nem ismerem pontosan, de tényleg emigráltak abban a korban konkrét politikai okok miatt - néhány tucatnyian, vagy néhány százan. Nagy Imre azonban, amint az előbb is leírtam, "moszkovita" lett, aki az internacionalista kommunista mozgalom - valójában az oroszok - érdekeit képviselte. A moszkovitákból lettek azok az emberek, akik hajlandóak voltak elvállalni 1945 után egy keleti hatalom helytartói feladatait idehaza. Ez nem nagy dicsőség. Tényleg emigrált Nagy Imre, de ez egyáltalán nem pozitív a személyére nézve. 

Földosztás? Tényleg ő készítette a földreform tervét 1944-ben, és ő is terjesztette elő 1945-ben. Ennek nagy a jelentősége, és bár a földreform tartalmát lehetne vitatni, de a jelentőségét semmiképpen sem. Ennek az állításnak tényleg van súlya. Csakhogy: Nagy Imre 1950-53 között élelmezési, még pontosabban: begyűjtési, legpontosabban pedig: padláslesöprési miniszter volt. Ha már földosztás, akkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy padláslesöprés, a magyar vidéket - Cegléden is több ezer embert - tönkre tevő állami erőszak, aminek a felelőse volt évekig. Tényleg volt földosztás, de aztán jött a kifosztás.

Nagy Imre politikusként Rákosinak volt egy emberibb, enyhébb kiadása. Játszottak is ezzel a szovjet vezetők: hol őt, hol Rákosit tolták előre. De Nagy Imrét nem ezért szeretjük. Elég alacsonyan van az a léc, amelyet úgy tudsz átugorni, hogy egy kicsit normálisabb vagy a rettegett diktátornál. 

Nagy Imre egy mondatáért él örökké minden magyarban. Ezt a mondatot 1958-as tárgyalásán mondta ki, és így hangzik: "kegyelmet nem kérek". Ez a mondat ezt jelenti: "a levert forradalom jelképeként most elítélnek, és én vállalom a halált a hazámért". Kétségtelenül ez a mondat Nagy Imre egész életét, nevét kifényesíti, megszenteli. Amíg élünk, megemlékezünk róla, hősi cselekedetéről, vállalt áldozatáról. 

És fontos, hogy ne kavarjunk ehhez tényszerű, de részleteiben mégis értelmetlen, jereváni mondatokat...

Nemrég Berlinben voltunk, mindössze két napra. Oda és vissza is vonattal mentünk, olyan vonattal, ami egész éjjel megy, mi pedig közben alszunk. A MÁV talán két éve találta ki, hogy lehessen egy egész, hat ágyas fülkét egy családnak egyben lefoglalni. Sőt, csak akkor lehet ilyet tenni, ha három gyerek is van veled legalább. Így voltunk Svájcban, 2017-ben, és így voltunk most Berlinben. Az ilyen utazás jellegzetessége, hogy este indulsz Pestről, reggelre ott vagy, egyet ott alszol (mi legalábbis egyet-egyet aludtunk Zürichben és most Berlinben is), és aztán este indulsz haza. 

Ez így rendben is lenne, de bizony nem volt túl sok időm foglalkozni azzal, hogy mit fogunk ott csinálni. A testvéremékkel mentünk, ő egy tüchtig ember, gondoltam, biztos felkészül a látnivalókra. De most kivételesen nem volt felkészülve teljesen. Jó, hogy szó szerint a zsebemben volt a fenti könyv. Használatba vettem szűk helyemen a MÁV-os kicsinyke olvasólámpát, zötyögtünk át Felvidéken, Morvaországon, Szilézián (mai nevükön: Szlovákia, Csehország, Lengyelország), én meg művelődtem. A könyvnek hála, jól kiokosodtunk. Se nem hosszú, se nem rövid, épp annyit ír mindenről, ami még befogadható. Nyilván nem lehet túl részletes, de nem mondanám szűkszavúnak sem, egyszerűen jók voltak az arányai.

Sokan utazunk, és a könyvkiadók ezek szerint figyelnek ránk: ez egy remek könyv.