Az idei választási kampány fősodrában van az egyház és politika kapcsolata. Ennek egyik epizódjaként Bayer Zsolt újságíró kilépett az evangélikus egyházból, és beiratkozott a katolikusba. Az evangélikus egyházról kialakult egy Orbán-ellenes kép az elmúlt hónapokban, legutóbb egy rádiós istentisztelet prédikáció-részlete kapott nyilvánosságot. Bayer nyilatkozata szerint döntésének 30%-ban a - vélt vagy valós, én bizony nem tudom - oka ez az evangélikus pozíció. 

Végre! - írtam a címben. Miért? Talán örülök neki, hogy Bayer Zsolt észrevette a karakán evangélikusokat, és végre lelépett? Ó, nem ezt gondolom.

Az emberek jelentős része számára - különösen a politikai jobboldalon - fontos az egyház léte. Fontosak a templomok. Fontosak az erkölcsi alapelvek. Hogy mennyire fontosak? Nos, nem annyira, hogy ők maguk részt vegyenek az egyház életében, nem annyira, hogy elviseljenek egy gyülekezeti közösséget, és végül: nem annyira, hogy erkölcsösen is éljenek. Csinálni már nem tudják, de még fontosnak tartják. Nem szeretném lebecsülni ezt a vágyat, és nem állítom, hogy könnyű bekapcsolódni egy gyülekezet életébe, és könnyű elkezdeni botladozni a hit útján. Csak megállapítom ezt a jelenséget. 

Itt jön be a keresztyén kultúra fogalma. Ez a szókapcsolat a fenti problémát írja körül. Keresztyén kultúrát szeretnénk, ami azt jelenti, hogy a papok hisznek, a hívők hisznek, a templomok szépek, a gyerekeinket megnevelik a keresztyén iskolában. Mindezt úgy, hogy ezt valakik mások csinálják, mi csak drukkolunk. És megint nem szeretném alábecsülni a drukkolást, sem kicsúfolni: ez valódi drukkolás. De nem részvétel. 

A keresztyén ember nem keresztyén kultúrát akar. A keresztyén ember Istenben hisz, és közösségben él. És ennek következménye a keresztyén kultúra, akaratlanul. Erről nem tehet a keresztyén, ő csak hinni akart, aztán ez lett belőle. 

Az egyházaink - a miénk is - azzal küzdenek, hogy a hit alapjait, hit "hívését" megtartsák, és ne vesszenek el  az elvárások útvesztőjében. Persze, hogy örülünk neki, hogy végre az egyházakat is támogatják, emberszámba veszik. Az sem ördögtől való, hogy az állam - főleg jobboldali kormányok idején - bizonyos területeken szövetséget köt nagy szervezeteinkkel. De attól még az alapvető elhívatottságunk az, hogy Jézus hagyományát kis tanítványi körökben tovább éljük. 

És nagyon zavar minket, amikor a politika hisztérikus hangulattal meg akarja mondani nekünk, hogy mit is kellene egyházként csinálnunk. A politikai bal azért hisztizik, mert szerinte nem köthet az állam bizonyos területeken (oktatás, szociális ügyek, közmunka) szövetséget az egyházzal, és azért is, mert az egyháznak időnként közéleti, politikai megnyilvánulásai vannak. A politikai jobb pedig azért hisztizik, mert nem akarjuk reggeltől estig felmondani a leckét a keresztyén kultúra megvédésének nemes harcában, és nem akarjuk az aktuális jelszavakat - most épp a migrációt - a sorba beállva harsogni. 

Márpedig, kedves balosok: ha nekünk jó, önálló szereplőként már miért ne szerződhetnénk az állammal mindenféle ügyekben, és önálló szereplőként miért ne lehetne akár politikai véleményünk? Ránk nem érvényes mindenki szabadsága?  (Az a mi belső problémánk, hogy nem tudunk megfelelni az intézményeinkben vállalt feladatainknak a magunk mércéje szerint, és hogy a közélet elviheti a figyelmünket az áhítattól. De ezek a mi bajaink.)

Márpedig, kedves jobbosok: először hinni kell, és utána lehet vágyakozni keresztyén országra. Két hétvége között vagyunk, az egyik Húsvét, a másik a választások napja. Tedd a szívedre a kezed: melyik dobogtat meg jobban? Ha az utóbbi, nem szégyen az, a politika tényleg fontos kérdés, és tényleg kevés izgalmasabb van egy választásnál. A közéletnél a keresztyének számára már csak egy érdekesebb téma van: az, hogy a világ miért olyan, amilyen. Ezt hívják vallásnak. A végső kérdésekre nem április 8-án jön meg a válasz. Sőt, akárhogyan is fordul a politika, a kultúra kérdése, akármi is lesz Európával, a keresztyének nem veszítik el hitüket azzal kapcsolatban, hogy Isten kezében tartja a világot, eljön, és továbbra is értelmet ad az életeinknek. 

Bayer Zsolt láthatóan a politika elsőbbségében él, amivel semmi baj sincsen. És nem találta a helyét egyházában, mert feltűnt neki, hogy itt nem az a téma, amit szeretne hallani. Ez jó! Észrevette a különbséget. És azt is nyilatkozta, hogy 70%-ban egy katolikus plébános és a felesége hatására vonzódik a katolikusokhoz. És ez nagyon jó: keresi, kutatja, vívódik, próbál megérteni. Abban a közösségben kell küzdeni, amelyikhez nagyobb bizalmunk van. Majd meglátja Bayer Zsolt, hogy mire jut. A közéleti elkötelezettség és a vallási között nincs éles határ, de a kettő egyáltalán nem ugyanaz, eddig erről írtam. A kapu nyitva van neki is és mindnyájunknak.

Mindkét lányom rajzát bemutattam az elmúlt napokban, így hát Marci sem maradhat ki a sorból. Kommentárt nem tudok fűzni az ő rajzához: egyszer csak hozta az iskolából, hogy ezt rajzolta. Nekem ez is tetszik. Marci megjeleníti az épület lényeges részeit, jellegét - hiszen a Kossuth Múzeum alább látható épülete nagyon jellegzetes dísze városunknak.

A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk:

– Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették.

Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek. (János evangéliuma 20. fejezet)

A látás szó elsősorban az orvostudománynak azt a szeletét jelöli, amelyik a szemmel foglalkozik. A látomás szó pedig leginkább azt jelenti, hogy valaki elrévül, és akkor valamilyen álomszerű állapotban, valós és kitalált dolgokat összekeverve képzelődik.

A Biblia inkább úgy beszél a látásról, mint a megértésről (látni és tudni – a két ige össze is kapcsolódik a görög nyelvben egyébként). Amikor olyan világosan felfogsz valamit, és annyira tisztán érted, hogy miről van szó, mint amikor látsz valamit, és az kétségtelenül úgy van.

A Biblia szereplőiről úton-útfélen kiderül, hogy esendő emberek, akik néha hősiesek, de legalább annyiszor megvetendő cselekedetek elkövetői. De hősiességük vagy bűnösségük önmagában semmit nem számit. A látás, a látomás a lényeg. Egyszer csak, akár bűnbánat, akár hősiesség, akár vereség okán, de meglátják, hogy Isten mit akar cselekedni.

Ahogyan Jánosnak is megnyílt a szeme a fent idézett bibliai szakaszban, Jézus feltámadása után. Ha csak az orvosilag értendő látásról lett volna szó, akkor ilyesmit olvasnánk: „hitt, mert látta, hogy Jézus árnyéka nyomot hagyott valahol”. De nem ezt olvassuk. Hanem a folytatás arra utal, hogy még nem értették ugyanis az Írást. Tehát a hangsúly azon van, hogy János nem csak fizikai értelemben látott, de egyszerre meglátta az egész Biblia értelmét. Rájött, hogy minden Jézusra utalt. És hitt: hirtelen az egész világossá vált a számára.

Nekünk is lehetnek nemcsak hirtelen megértéseink, de konkrét látomásaink is. Van olyan ismerősöm, aki elmesélte, hogy gyermekként látta Jézust és az angyalokat. Volt, aki arról számolt be, hogy egy kisgyermek látott általa nem ismert nagyszülőt, és elég mozgalmas módon sok mindent csináltak is látomásának szereplői. Úgy látszik, a gyerekek őszintébben, hamarabb meglátják a látomásokat, amiket felnőttként könnyebben elhessegetünk. Bezzeg a Bibliában hányszor játszanak jelentős szerepet az álmok, és a megjelenő angyalok!

A gyermekek, és a régi, zárt gondolkodásban élő, hagyományosan gondolkodó emberek számunkra nem logikusnak tűnő módon, ide-oda ugrándozó gondolatokból építenek fel valamit, amit egyszerre meglátnak. Vezethet ez igazsághoz? Bizony, igen. A mi hidegen gondolkodó, mindent mérlegelő, modern tudásunk semmivel nem ad biztosabb ismereteket a világ végső lényegéről, mint a gyermeki látomás, vagy éppen a Biblia álmokkal és ráébredésekkel teli világa. Legyünk nyitottak Isten felé, vágyjunk arra, hogy Ő láttasson, tudasson velünk mindent, ami fontos!

(A képen Burnand svájci festő 1898-as festménye látható, amelyen Péter és János igyekeznek a sírhoz.) 

Tegnap Máriával és a többi gyerekkel együtt néztük át Debreczeni László rajzait, melyeket e neves építész-művészettörténész Makkai Sándor erdélyi püspök kérésére Erdély református templomairól készített 1928-44 között (ld. lejjebb). A Kós Károlyéihoz hasonló rajzok stílusát elemeztük, és megpróbáltunk rájönni néhány mesterségbeli fogásra. A legfontosabb rajzos tanulságunk az volt, hogy apró, kicsi vonalkák segítségével hoz létre az alkotó olyan felületeket, melyek élettel telnek meg. Aztán azt is láttuk, hogy erős kontúrokat használ, azzal is hatást ér el.

Mária ma elkérte tőlem Debreczeni László albumát, és visszatért ezzel a művével. Letette maga elé a könyvet, és megpróbálta lemásolni, amit lát. Máriával kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy még csak 6,5 éves. Szerintem nagyon ügyesen megfigyelte a rajzot, különösen a templom körvonalait és a két tető valóban szembeötlő tömbjét is érzékelte és reprodukálta. Azt mondta, a rajza még nincs kész, de nem hiszem, hogy be fogja fejezni valamikor. Mária rajza nekem tetszik. 

Bertával és a többi gyerekkel együtt néztük át Debreczeni László rajzait, melyeket e neves építész-művészettörténész Makkai Sándor erdélyi püspök kérésére Erdély református templomairól készített 1928-44 között (ld. lejjebb). A Kós Károlyéihoz hasonló rajzok stílusát elemeztük, és megpróbáltunk rájönni néhány mesterségbeli fogásra. A legfontosabb rajzos tanulságunk az volt, hogy apró, kicsi vonalkák segítségével hoz létre az alkotó olyan felületeket, melyek élettel telnek meg. Aztán azt is láttuk, hogy erős kontúrokat használ, azzal is hatást ér el.

Berta az album-nézegetés után elvonult, és visszatért ezzel a művével, melynek elemei több rajzból tevődnek össze, sőt, a templom három színes ablaka a mi ceglédi templomunkat idézi. Az aprólékos kidolgozást (fű, fa, köves út, tető vízszintes vonalai, felhő rajza) is megláthatjuk. Saját ötlete volt, hogy az erősen körülrajzolt tárgyakat érdemes talán kifesteni. Nekem tetszik. 

www.prideandconcrete.com Ezen a weboldalon egy román művész pár tucatnyi fotóján azokat az erdélyi és bukovinai parasztfalvakat láthatjuk, amelyek kinézete semmihez nem fogható változásokon ment át 1989 óta. 

Egy újságcikk is kapcsolódik ide, aki még mélyebbre akar merülni: a-nagyzolas-teszi-tonkre-a-kulfoldon-dolgozo-romanok-eletet

Régi és nagy kérdése a falusi kultúrának, hogy a zárt közösségek hogyan reagálnak arra, amikor a modern világ nyomás alá helyezi őket. 1945-90 között, a kommunizmus idején - éppen a communio, a közösség jelszavából képződő szó - a falu Kelet-Európában egyszer és mindenkorra megváltozott, feje tetejére állt. Közösség maradt azok számára, akik ott maradtak a falukban, de a közösség minden ismérve eltűnt, hiszen a nem megfelelő vezetők erőszakkal kerültek felülre, a communio tagjai módszeresen kifosztották egymást - egyszóval, csak a külseje, és a térbeli kiterjedése maradt meg a falvaknak, és csak sok sebbel borítva maradt meg a közösség, úgy-ahogy.

Persze volt még más is Romániában: szegénység és zártság. Volt ennek egy jó pillanata is: Szék megmaradt a táncházaival, máig inspirálva a táncház-mozgalmat, az embertelenedés kiváló ellenkanyarulatát. 

De éppen ebből a zártságból fakad a kommunizmusban élő ember váratlan szembekerülése a nyugatiak gazdagságával és a reklám műfajával. Utóbbi be nem hegedő sebeket ejtett az embereken: az ott szereplő tárgyak nekik is kellenének, a reklámban szereplők boldogságának zálogaként. 

Ez a kiváló képgyűjtemény azt mutatja meg, milyen, amikor a falusi élet zártságának csak a rossz oldala marad meg (nem a saját életed számít, hanem az, hogy mit mutatsz meg a többieknek a házaddal és az esküvőddel), és minden más, amit szeretünk a faluban, kipereg a kezünkből.

Rossz vigasz, de igaz: a következő generáció úgyse jön többet haza Romániába, ez a rémálom pár év alatt elmúlik. Megmaradnak nekünk torzóknak a betonházak. Elég hülyén fog kinézni Kelet-Európa hátsó része egy nemzedék múlva.

Az a helyzet, hogy Cegléden van egy használtkönyv-árus, akinek állandó vevője vagyok, törzsvásárlói kedvezménnyel. A kevéssé fogyó darabok között találtam a múltkor ezt a kötetet, megvettem és elolvastam.

STASIUK (ejtsd: "sztásjuk") azokon a helyeken kering, amik nekem is a kedvenceim: Kelet-Szlovákia, Kelet-Magyarország, Kárpátalja, Bukovina, Erdély, Moldávia, Transznyisztria, és így tovább. Itt van ez az egész rejtélyes Kelet Európa, avagy Közép-Európának a keleti része ("Kelet-Közép Európa"), amit senki se ért igazán, és amelynek jellemzésekor állandóan egymásnak ellentmondó jelzőkbe botlunk. Stasiuk látomásos írásaiban újra és újra körbejárja ezt a térséget. Nagyon jól teszi: értelmessé teszi utólag a saját utazásaimat, a saját ormánsági éveinket (ami, ugyebár, még csak nem is Kelet-Magyarország, mégis beletartozik az előbb felsorolt dolgokba). Segít megérteni Ceglédet, amelyik mégiscsak Kelet-Magyarország határán fekszik. Segít komolyan venni a lelki-földrajzi kérdést: hogy milyen is a hazánk? Idemásolok pár nagyon értelmes, összefoglaló gondolatot a Wikipédia Stasiuk-szócikkéből, ismeretlenül is megköszönve a szócikk írójának alapos munkáját.

Stasiuk regényei főleg utazásokról szólnak, ezeken keresztül mutatja be az ő Közép-Európáját. Teljesen egyéni hangot üt meg a térség ábrázolásában.

1. Először is nem szívesen használja a Közép-Európa kifejezést, kerülendő a meghatározásából adódó vitákat, inkább a „másik Európa”, „az én Európám”, az „Europa Środka” vagy hasonló kifejezésekkel él. Másfelől neki az elsődleges célja az, hogy bemutassa a világnak azon részeit, amelyeket mások észre sem vesznek, sőt maguk az ott lakók sem értik, miért is érdeklődne irántuk bárki. Stasiuk az utazásai által kívánja megérteni a hely szellemét, a helyiek gondolkozásmódját, valamint közelebb kerülni hozzájuk és valamiféle kontaktust kialakítani velük. Nagyra értékeli, ha az emberek bepillantást engednek neki az ő világukba. Kerüli a turisták által kedvelt helyeket, ő nem a szokványos utazó.

2. Stasiuk továbbá nem kívánja a térség európaiságát bizonygatni, sőt éppen azokat a pontokat keresi, amelyek a kontinens ismertebb felétől elválasztják azt. Az ő szereplői nem érzik magukat européernek. Stasiuk az igazi Közép-Európát, a régió valódi arcát, az ősi gyökereket keresi, melyek nem európaiak, melyeket hozott magával valahonnan.

Stasiuk leginkább az eldugott kis falvakban érzi magát otthon (maga is vidéken lakik), írásaiban is sokszor jelenik meg a vidéki élet. Közép-Európa szellemiségét szerinte a vidéken át lehet igazán megragadni, a városok hamis képet festenek róla.

A világ más tájain tett látogatások inspirálta útikönyvek egész máshogy születnek meg, mint Stasiuk művei: természetességgel töltődnek meg tartalommal. Nála azonban egyfajta erőlködés érezhető, ahogy igyekszik megragadni egy lényeg nélküli vidék lényegét. Minden érzékszervére szüksége van, hogy ez sikerüljön: a tájak váltakozása néha csak a levegő illatának vagy a hőmérsékletének változásával ismerhető fel. De az is gyakori, hogy a (mesterségesen meghúzott, sem az etnikai, sem a földrajzi határokkal nem egyező) határok átlépését csak a helységjelző táblák, a kiírások eltérő betűkészlete jelzi.

Stasiuk szinte kényszeresen igyekszik feljegyezni azokat az apró kapaszkodókat, amelyek által valahogyan bizonyítható e régió létezése: a vonatjegyeket, a pénzérméket, a hőséget vagy a csípős hideget, a disznók bűzét vagy a homályba vesző élelmiszerüzletből áradó illatot.

Stasiuk utazásai során újra és újra visszatér ugyanazokra a helyekre, mint mondja, meggyőződni róla, hogy még mindig léteznek. A folytonos visszatérés oka, hogy ezek a helyek nem képesek nyomot hagyni az emlékezetben. Stasiuk attól fél, hogy ha ő nem rögzíti ezeket a helyeket és lakóit, úgy eltűnnek, hogy senki nem fog emlékezni rájuk.

Kelet-Európa a Nyugat-Európát valóságossá tevő lényeg hiányában szenved. Európa a történelmével, a haladás nagy vívmányaival itt, ezen a vidéken önnön tagadásában végződik. „A lemondás a lényege ennek a vidéknek. A történelem, az események, a következmény, a gondolat, a terv sorra feloldódik a tájban [...]. Felülkerekedik az idő az emlékezeten. Semmit sem lehet biztosan megjegyezni, mivel nem az ok-okozat törvénye szerint alakulnak a cselekedetek.” Európának ez a része fikcionális voltával a kontinens pusztulását, az elkerülhetetlen véget, az apokalipszist jelenti.

Stasiuk nem ítéli el a vidék idős lakóit, akik lélekben még a szocializmusban élnek. Sőt, sokan azok közül, akikkel találkozik, továbbra is éltetik és dicsőítik egykori diktátoraik, tömeggyilkos politikai vezetőik emlékét. A rendszerváltással beköszöntő új rendet nem értik, számukra nem szabadságot, hanem fokozottabb kiszolgáltatottságot, kiszámíthatatlanságot jelent – az önálló választás lehetőségének nyomasztó súlyát. „Éreztem, a szabadság, hogy ide-oda utazhatok, valójában semmit sem jelent és semmit sem ér itt.”

Stasiuknál többször megjelennek a kommunizmust visszasíró öregek, akik a Szovjetunió összeomlása után rájuk köszöntött nagy „szabadsággal“ nem tudnak mi kezdeni, nem érzik magukat biztonságban benne. „Mondta, hogy rossz, hogy Ceauşescu alatt jobb idők jártak, igazságosság volt, mert egyenlőség volt, volt munka meg rend az utcán. [...] Megkérdeztem, tudott-e a hírhedt áttelepítésekről, arról, hogy hétezer falut el akartak tüntetni, az embereknek meg panelházakba kellett volna költözniük. Persze, tudott, [...], de az igazságosságért és egyenlőségért semmi sem drága.“ 

Stasiuk, amint egy francia újságnak adott interjújában is megerősíti, szembehelyezkedik Milan Kundera azon álláspontjával, miszerint a kommunista uralom idején a keleti blokkhoz tartozó országok megszűntek Európához tartozni. A nyugatiak hipokrita magatartása, miszerint „a kommunizmus valahol máshol történt”, egyfajta tudatbéli vasfüggönyt emelt Európa két fele közé, és ez masszívabb a fizikai határoknál. „A kommunizmus tisztán európai valóság. Itt fogant meg és ma is itt van. Nyugaton az járja, hogy »nálatok volt a kommunizmus, nálunk pedig Európa«, de ez helytelen. [...] A kommunizmus éppúgy európai örökség, mint a reneszánsz, a barokk, a Loire-völgyi kastélyok és így tovább...” Azt is határozottan leszögezi, hogy Kelet-Európa minden történelmi múltjával és hozadékával együtt továbbra is Európa része és mindig is az marad. „A tiranai albánok éppúgy európaiak, mint Luxemburg lakosai...”

Írásainak alapvető jellemzője, hogy a helyek a folyamatos pusztulás állapotában vannak. Úgy tűnik, Közép-Európa sorsában meg van írva, hogy ha nem képes eldobni önmagát és meghódolni az idegen hatásoknak, akkor lassú pusztulásra van ítélve – ebben a pusztulásban találja meg a térség valós arcát, a természeteset Stasiuk. Úgy véli, az őrült tempójú fejlődés, amit a nagyhatalmak diktálnak, nem válik e régió hasznára, nem természetes jelenség, ellenben a pusztulás lassú folyamata az. Mint Stasiuk fogalmaz, ez "a lét alapvető alkotórésze. Pont a pusztulás az érdekes, mivel ilyenkor éppen az anyag csúszik ki a kezünkből, és válik tőlünk függetlenné. Valahogy az egész kultúránk nevetségessé és hisztérikussá vált attól, ahogy próbálja semmibe venni, elkerülni a szétesést. Ami persze sohasem sikerülhet.” A romlás, széthullás folyamatát láthatjuk a szétszórt hulladékban, a szeméttelepeken, a bomló, rozsdás építményeken, melyeket Stasiuk írásaiban gyakran megjelenít.

Stasiuk műveiben az idő és a természet önálló szereplőkként vannak jelen. Az általa kedvelt Európát intenzívebben uralja a természet, és az itteni emberek természetközelibb körülmények között élnek, mint ahogy ezt például Nyugat-Európában tapasztalhatjuk. Stasiuk pedig elviselhetetlennek találja Nyugat-Európában a civilizáció győzelmét a természet fölött; a kelet-európai tájban azonban pont az a szép, hogy nem tudták megrendszabályozni szeszélyeit; a természetes vadság nem szorult gátak közé, s ezáltal fellelhető benne egy ősi állapot. Azt is szépnek találja, ahogyan itt az emberkéz alkotásai lassan átadják magukat a pusztulásnak, a természetes folyamatoknak senki nem áll útjába. „Az időjárás békésen és ellentmondást nem tűrve kormányozta itt a vidéket. Tulajdonképpen nem sok minden változott itt azóta, amikor se házak, se városok, se nevek nem voltak itt.“ Az időjárás itt „a legrégebbi vallás“, úgy uralkodik mindenütt, teljhatalma van.

A természet felülírja a társadalmi intézményeket is. „Állampolgárság és nemzetiség jelentéktelen fogalmak azok számára, akik a Kárpátokban élnek.” Valóban, e fogalmak olyan ingatagok e vidéken, hogy nem nyújtanak biztonságot, a természet viszont örök és állandó. A határok itt csupán a képzelet szeszélyének találmányai, mesterséges képződmények, de a tér, a földrajz megfosztja őket létjogosultságuktól.

Megint sajátosan írja le a kommunista időket Stasiuk. A kommunizmusban az idő teljességgel lelassult, sőt talán meg is állt, az évek eseménytelenül teltek az össznépi passzivitásban és cselekvőképtelenségben. Az idő folyásának hiánya pedig nemtörődömséget plántált az emberekbe. Stasiuknál a Kelet-Európában tett utazás egyfajta dacolás a kronológiával; az események feloldódnak a jelenben, az anakronizmus pedig jelentését veszti. Örök alkony uralkodik itt; jövő nincs, csak múlt, mert a holnap megtorpan valahol máshol.

A magyar gazság kérdéséhez képest a turáni átok smafu.

A gaz nő mindenhol, de főleg járdaszegélyen, villanyoszlop tövében, buszmegálló vidékén. És kinek a dolga a gazt kitépni? Ez már fogas kérdés. Az önkormányzatnak? A lakónak, aki arrafelé él? A buszozóknak? Az uniós pályázatnak? A balekoknak?

Házunk előtt, a kerítés mellett a feleségem rendszeresen szokott gazolni. Van egy villanyoszlopunk is, azt is körbeírtjuk időnként. De a járda és az úttest egyenetlen, sáros találkozását nekünk kellene javítani? Az úttesten lévő aknát nemrég a város újra aszfaltozta, tehát az már biztosan nem a miénk. 

Igen, tudom, hogy vannak erre az egészre jogszabályok, és azt is tudom, hogy sok pénzzel és rendezett működéssel a városi és falusi önkormányzatok cégei sokat tehetnek. De nincs mindenhol sok pénz, és nem mindenhol állnak e cégek a helyzet magaslatán. 

Akkor várunk, amíg benő minket a gaz? Miközben oly fontos politikai vitákat folytatunk le? Olyan nehéz megmondani, hogy aktuális politikai kérdésekben kinek van igaza. Oly sok érv szól egyik, másik, harmadik nézet mellett. De mi lesz a gazzal?

Én azt szeretném megérni, hogy az eltérő politikai nézettel bírók együtt gazolnak, és együtt gondolnak ki valamit arról, hogy meddig ér a járda, és meddig nőhet a gaz. Nem csak elméletileg, hanem leszakításilag is. 

Nem tudom pontosan, hogy milyen politikai berendezkedést szeretnék Magyarországon, de abban biztos vagyok, hogy utálom ocsmány járdaszegélyeinket és a gazt. Utálom, hogy messziről lerí: nagy dolgokban van vélemény, de a villanyoszlop vidékének sosincs gazdája. 

Sőt! Lehet, hogy a keresztyén közösségek is tehetnek valamit ez ügyben maguk körül. De ez csak ötletelés: ilyesmiről a közösségünk dönt majd, ha úgy érezzük, ezzel lehet a legjobban munkálni az Úr dolgait idelent, földi sorsainkban. Szóval, ez egy másik kérdés, a keresztyén gazolás. Én most a politikai gazságról írok. 

Olyanok a köztereink, olyanok az utcáink, olyan az életünk külső képe - különösen ilyenkor, a téli időszakban nem túl biztató kontinentális éghajlati viszonyaink között - mintha ideiglenesen kerültünk volna ide. Úgy nézünk ki járdaszegélyileg, mint egy menekülttábor. És nem tudunk rajta változtatni. 

"Csönd van. A dudva, a muhar, a gaz lehúz, altat, befed." (Ady)

2004, határon-túliakról szóló szavazás: ment az uszítás, hogy a „románok” elveszik a nyugdíjakat.

2018 mindennapjai: juj, migránsok, mindjárt elárasztják az országot, tartsunk ki addig is, harcoljunk.

A nép, az istenadta nép annyit ért meg, hogy amikor elrendelik, akkor utálkozni kell. De nem tudja egymástól elválasztani az utálkozásokat, és összekeveri a fogalmakat.

Így lesz a háború elöl Magyarországra menekülő kárpátaljai magyar tanárnőből „ukrán migráns”. Saját gyűjtésem a kifejezés.

Még annyi van hátra az ügyből, hogy fenti képlet nyelvileg is pontosabb legyen: „ukráns”. Kíváncsi vagyok, eljutunk-e idáig.

No, hát ezért nem jó ötlet folyamatosan uszítani az embereket. 

Leírom, hogy szerintem miért ne politizáljon a pap. 

De mi az a politizálás? Itt most azt értjük alatta, amikor egy demokráciában az egyházi közösség gyülekezeti alkalmán, netán az igehirdetésben a lelkész az egyik pártra való szavazásra buzdít, vagy aktuális politikai hullámverésekre publicisztikai reakcióidővel reagál.

És ez nekünk tilos eleve? Dehogy tilos. Az állam külön van választva az egyháztól, le lett nyomva a többi közösséggel egy szintre. De erről már írtam: Politizáljanaka a papok!

De közpénzeket nem használ az egyház? A magyar állam a gyülekezetek közösségi életét aprópénzekkel támogatja, azok társadalmi jelentőségéhez mérve. Tehát alulfinanszírozott kulturális közösségekről beszélünk. (Az az állam szerencséje, hogy az a kevéske, amit kapogatunk, az is zavar minket, mert alapjában véve az a jó lelkileg az egyházközségeknek, ha magát fent tudja tartani.)

És akkor a tömérdek állami pénz hol van az egyházban? Az egyházi intézmények állami feladatokat teljesítve, a többi állami intézménnyel azonos mennyiségű manit kapnak. Ott van pénz. A pénzekre nem (fillérre el kell számolni, az intézményekből pénzt nem lehet kivonni), de az intézmények működésére nagy hatással van egy-egy lelkész, vagy nagyobb egyházi vezető. Ez hatalom, de egy állami feladattal kapcsolatosan oszt meg ennyi hatalmat velünk a politika, amíg neki tetszik. (Nagy bajunk, hogy magunktól nem merünk lemondani erről a hatalomról alkalmatlanságaink idején. Az állam tehetne egy szívességet: amikor a saját mércéinknek sem tudunk megfelelni, és nem is vagyunk hajlandóak belátni korlátainkat, megszégyenítő módon ő maga visszavehetne tőlünk egy-egy feladatot. No, nem mintha az állam oly csodás gazda lenne. De egy államnak meg van engedve, hogy rossz állam legyen, míg az egyháznak nagyon rosszat tesz lelkileg, ha rossz gazdája valaminek.)

Szóval, eleve nem tilos, de belső okoknál fogva mégsem tanácsos. Miért nem?

1. Mert egy demokráciában a politikusokra bízzuk az állami döntéseket, akik amúgy állampolgárként minket is bevonnak a döntéshozatalba. Minek kotyognánk bele még külön? Aki politizálni akar, menjen politikusnak, járjon pártgyűlésre, nézzen Híradót, írjon, stb. Tegye ezt keresztyénként is! Csak vasárnap meg kisköreinkben hagyjon minket békén vele. Nem elég a hét többi napja rá?

2. Mert nem tudjuk biztosan, hogy melyik pártnak van igaza. Van olyan, hogy diktatúra, és olyankor el kell mondani, hogy: "na, ezt azért mégsem". Van ideje a "hangos nemeknek". Vagy például, amikor háború van, és megtámadnak minket mondjuk az egyesült dalmát-morva seregek, akkor meg igeneket kell mondani, hogy "mindenki a lövészárokba". De most békés időket élünk, és van a politikának saját helye. Nem kell pl. a nemzeti kérdéseket mindenáron palástjaink védőszárnya alatt melengetni. Ez mondjuk a határon túli lelkészeknél már pont nem így van, ott kisebbségként csonka jogaik vannak a reformátusoknak, és az egy másik helyzet. De mi, kis-magyarországiak manapság éppen másmilyenek vagyunk. (És ez nem azt jelenti, hogy ne lenne a mi gyülekezetünknek is három élő, párhuzamos testvér-gyülekezeti kapcsolata.)

3. Mert úgyse érdeklünk senkit a magunkéin kívül. A gyülekezet szűk közösségén kívül oly sokan járnak el vasárnap templomba, hogy érdemes a saját közösségünk meglévő egyensúlyait billegtetni azzal, hogy "hajrá Orbán"? Képtelenség. A többiek, a belső kör meg úgyis tudj a lelkész politikai szimpátiáit. Micsoda? Nem tudja? Akkor ott valami nagyon nem stimmel. Esetleg olyan lehet, hogy a papot egyáltalán nem érdekli a politika. De hát azért foci közben, meg útfelújításokra áhítozva, meg MÁV-val szembesülve kirándulás közben, azért csak értesülünk lelkészünk közéleti nézeteiről, ha kapcsolatban vagyunk vele. Szóval: elég kicsik a közösségeink ahhoz, hogy a szószéki pártlobogás kérdése ne legyen valóságos súlyú. Inkább szimbolikus az erről szóló vita. 

4. Mert lehetséges az, hogy valaki komolyan gondolja, hogy a pap mond valamit a szószékről, és akkor a népek ezt Isten mennydörgő szavaként megeszik, és rohannak ikszelni? Hát, ennél többre hívatottak az Ige hallgatói. 

5. Mert amennyit foglalkozunk ezzel a kérdéssel, annyi erővel lehetett volna még egy lexikont elolvasni az igehirdetésünkben kifejtendő fogalmak mellé. Vagy utolsó este még egyszer át lehetett volna írni a prédikációt. Minél több húzás, annál komolyabb végeredmény.

Úgyhogy én most a fentiek szellemében le is zárom ezt az írást, és elmegyek olvasni.