Az a helyzet, hogy Cegléden van egy használtkönyv-árus, akinek állandó vevője vagyok, törzsvásárlói kedvezménnyel. A kevéssé fogyó darabok között találtam a múltkor ezt a kötetet, megvettem és elolvastam.

STASIUK (ejtsd: "sztásjuk") azokon a helyeken kering, amik nekem is a kedvenceim: Kelet-Szlovákia, Kelet-Magyarország, Kárpátalja, Bukovina, Erdély, Moldávia, Transznyisztria, és így tovább. Itt van ez az egész rejtélyes Kelet Európa, avagy Közép-Európának a keleti része ("Kelet-Közép Európa"), amit senki se ért igazán, és amelynek jellemzésekor állandóan egymásnak ellentmondó jelzőkbe botlunk. Stasiuk látomásos írásaiban újra és újra körbejárja ezt a térséget. Nagyon jól teszi: értelmessé teszi utólag a saját utazásaimat, a saját ormánsági éveinket (ami, ugyebár, még csak nem is Kelet-Magyarország, mégis beletartozik az előbb felsorolt dolgokba). Segít megérteni Ceglédet, amelyik mégiscsak Kelet-Magyarország határán fekszik. Segít komolyan venni a lelki-földrajzi kérdést: hogy milyen is a hazánk? Idemásolok pár nagyon értelmes, összefoglaló gondolatot a Wikipédia Stasiuk-szócikkéből, ismeretlenül is megköszönve a szócikk írójának alapos munkáját.

Stasiuk regényei főleg utazásokról szólnak, ezeken keresztül mutatja be az ő Közép-Európáját. Teljesen egyéni hangot üt meg a térség ábrázolásában.

1. Először is nem szívesen használja a Közép-Európa kifejezést, kerülendő a meghatározásából adódó vitákat, inkább a „másik Európa”, „az én Európám”, az „Europa Środka” vagy hasonló kifejezésekkel él. Másfelől neki az elsődleges célja az, hogy bemutassa a világnak azon részeit, amelyeket mások észre sem vesznek, sőt maguk az ott lakók sem értik, miért is érdeklődne irántuk bárki. Stasiuk az utazásai által kívánja megérteni a hely szellemét, a helyiek gondolkozásmódját, valamint közelebb kerülni hozzájuk és valamiféle kontaktust kialakítani velük. Nagyra értékeli, ha az emberek bepillantást engednek neki az ő világukba. Kerüli a turisták által kedvelt helyeket, ő nem a szokványos utazó.

2. Stasiuk továbbá nem kívánja a térség európaiságát bizonygatni, sőt éppen azokat a pontokat keresi, amelyek a kontinens ismertebb felétől elválasztják azt. Az ő szereplői nem érzik magukat européernek. Stasiuk az igazi Közép-Európát, a régió valódi arcát, az ősi gyökereket keresi, melyek nem európaiak, melyeket hozott magával valahonnan.

Stasiuk leginkább az eldugott kis falvakban érzi magát otthon (maga is vidéken lakik), írásaiban is sokszor jelenik meg a vidéki élet. Közép-Európa szellemiségét szerinte a vidéken át lehet igazán megragadni, a városok hamis képet festenek róla.

A világ más tájain tett látogatások inspirálta útikönyvek egész máshogy születnek meg, mint Stasiuk művei: természetességgel töltődnek meg tartalommal. Nála azonban egyfajta erőlködés érezhető, ahogy igyekszik megragadni egy lényeg nélküli vidék lényegét. Minden érzékszervére szüksége van, hogy ez sikerüljön: a tájak váltakozása néha csak a levegő illatának vagy a hőmérsékletének változásával ismerhető fel. De az is gyakori, hogy a (mesterségesen meghúzott, sem az etnikai, sem a földrajzi határokkal nem egyező) határok átlépését csak a helységjelző táblák, a kiírások eltérő betűkészlete jelzi.

Stasiuk szinte kényszeresen igyekszik feljegyezni azokat az apró kapaszkodókat, amelyek által valahogyan bizonyítható e régió létezése: a vonatjegyeket, a pénzérméket, a hőséget vagy a csípős hideget, a disznók bűzét vagy a homályba vesző élelmiszerüzletből áradó illatot.

Stasiuk utazásai során újra és újra visszatér ugyanazokra a helyekre, mint mondja, meggyőződni róla, hogy még mindig léteznek. A folytonos visszatérés oka, hogy ezek a helyek nem képesek nyomot hagyni az emlékezetben. Stasiuk attól fél, hogy ha ő nem rögzíti ezeket a helyeket és lakóit, úgy eltűnnek, hogy senki nem fog emlékezni rájuk.

Kelet-Európa a Nyugat-Európát valóságossá tevő lényeg hiányában szenved. Európa a történelmével, a haladás nagy vívmányaival itt, ezen a vidéken önnön tagadásában végződik. „A lemondás a lényege ennek a vidéknek. A történelem, az események, a következmény, a gondolat, a terv sorra feloldódik a tájban [...]. Felülkerekedik az idő az emlékezeten. Semmit sem lehet biztosan megjegyezni, mivel nem az ok-okozat törvénye szerint alakulnak a cselekedetek.” Európának ez a része fikcionális voltával a kontinens pusztulását, az elkerülhetetlen véget, az apokalipszist jelenti.

Stasiuk nem ítéli el a vidék idős lakóit, akik lélekben még a szocializmusban élnek. Sőt, sokan azok közül, akikkel találkozik, továbbra is éltetik és dicsőítik egykori diktátoraik, tömeggyilkos politikai vezetőik emlékét. A rendszerváltással beköszöntő új rendet nem értik, számukra nem szabadságot, hanem fokozottabb kiszolgáltatottságot, kiszámíthatatlanságot jelent – az önálló választás lehetőségének nyomasztó súlyát. „Éreztem, a szabadság, hogy ide-oda utazhatok, valójában semmit sem jelent és semmit sem ér itt.”

Stasiuknál többször megjelennek a kommunizmust visszasíró öregek, akik a Szovjetunió összeomlása után rájuk köszöntött nagy „szabadsággal“ nem tudnak mi kezdeni, nem érzik magukat biztonságban benne. „Mondta, hogy rossz, hogy Ceauşescu alatt jobb idők jártak, igazságosság volt, mert egyenlőség volt, volt munka meg rend az utcán. [...] Megkérdeztem, tudott-e a hírhedt áttelepítésekről, arról, hogy hétezer falut el akartak tüntetni, az embereknek meg panelházakba kellett volna költözniük. Persze, tudott, [...], de az igazságosságért és egyenlőségért semmi sem drága.“ 

Stasiuk, amint egy francia újságnak adott interjújában is megerősíti, szembehelyezkedik Milan Kundera azon álláspontjával, miszerint a kommunista uralom idején a keleti blokkhoz tartozó országok megszűntek Európához tartozni. A nyugatiak hipokrita magatartása, miszerint „a kommunizmus valahol máshol történt”, egyfajta tudatbéli vasfüggönyt emelt Európa két fele közé, és ez masszívabb a fizikai határoknál. „A kommunizmus tisztán európai valóság. Itt fogant meg és ma is itt van. Nyugaton az járja, hogy »nálatok volt a kommunizmus, nálunk pedig Európa«, de ez helytelen. [...] A kommunizmus éppúgy európai örökség, mint a reneszánsz, a barokk, a Loire-völgyi kastélyok és így tovább...” Azt is határozottan leszögezi, hogy Kelet-Európa minden történelmi múltjával és hozadékával együtt továbbra is Európa része és mindig is az marad. „A tiranai albánok éppúgy európaiak, mint Luxemburg lakosai...”

Írásainak alapvető jellemzője, hogy a helyek a folyamatos pusztulás állapotában vannak. Úgy tűnik, Közép-Európa sorsában meg van írva, hogy ha nem képes eldobni önmagát és meghódolni az idegen hatásoknak, akkor lassú pusztulásra van ítélve – ebben a pusztulásban találja meg a térség valós arcát, a természeteset Stasiuk. Úgy véli, az őrült tempójú fejlődés, amit a nagyhatalmak diktálnak, nem válik e régió hasznára, nem természetes jelenség, ellenben a pusztulás lassú folyamata az. Mint Stasiuk fogalmaz, ez "a lét alapvető alkotórésze. Pont a pusztulás az érdekes, mivel ilyenkor éppen az anyag csúszik ki a kezünkből, és válik tőlünk függetlenné. Valahogy az egész kultúránk nevetségessé és hisztérikussá vált attól, ahogy próbálja semmibe venni, elkerülni a szétesést. Ami persze sohasem sikerülhet.” A romlás, széthullás folyamatát láthatjuk a szétszórt hulladékban, a szeméttelepeken, a bomló, rozsdás építményeken, melyeket Stasiuk írásaiban gyakran megjelenít.

Stasiuk műveiben az idő és a természet önálló szereplőkként vannak jelen. Az általa kedvelt Európát intenzívebben uralja a természet, és az itteni emberek természetközelibb körülmények között élnek, mint ahogy ezt például Nyugat-Európában tapasztalhatjuk. Stasiuk pedig elviselhetetlennek találja Nyugat-Európában a civilizáció győzelmét a természet fölött; a kelet-európai tájban azonban pont az a szép, hogy nem tudták megrendszabályozni szeszélyeit; a természetes vadság nem szorult gátak közé, s ezáltal fellelhető benne egy ősi állapot. Azt is szépnek találja, ahogyan itt az emberkéz alkotásai lassan átadják magukat a pusztulásnak, a természetes folyamatoknak senki nem áll útjába. „Az időjárás békésen és ellentmondást nem tűrve kormányozta itt a vidéket. Tulajdonképpen nem sok minden változott itt azóta, amikor se házak, se városok, se nevek nem voltak itt.“ Az időjárás itt „a legrégebbi vallás“, úgy uralkodik mindenütt, teljhatalma van.

A természet felülírja a társadalmi intézményeket is. „Állampolgárság és nemzetiség jelentéktelen fogalmak azok számára, akik a Kárpátokban élnek.” Valóban, e fogalmak olyan ingatagok e vidéken, hogy nem nyújtanak biztonságot, a természet viszont örök és állandó. A határok itt csupán a képzelet szeszélyének találmányai, mesterséges képződmények, de a tér, a földrajz megfosztja őket létjogosultságuktól.

Megint sajátosan írja le a kommunista időket Stasiuk. A kommunizmusban az idő teljességgel lelassult, sőt talán meg is állt, az évek eseménytelenül teltek az össznépi passzivitásban és cselekvőképtelenségben. Az idő folyásának hiánya pedig nemtörődömséget plántált az emberekbe. Stasiuknál a Kelet-Európában tett utazás egyfajta dacolás a kronológiával; az események feloldódnak a jelenben, az anakronizmus pedig jelentését veszti. Örök alkony uralkodik itt; jövő nincs, csak múlt, mert a holnap megtorpan valahol máshol.