Lássuk be, a sétahajózás az emberi élet egyik legkomolyabb találmánya. Felülsz egy hajóra, beszélgetsz, nézed a folyót, a partot, fúj a szél. Semmi dolgod nincs a kikötésig, minthogy a többi utassal együtt körülnézzél. A modern sétahajózás további előnyöket nyújt: ha van büfé is, nem tudom, hogy még mi kellhet a boldogsághoz. 

A sétahajózás kitartó művelője vagyok, mondhatni, régi sétahajózós családból származom. Ilyetén elkötelezettségemet próbálom ifi- és konfirmandus-táborokban a rám bízottakra oktrojálni. Tavaly két táborral is Harkányban voltunk, nem maradhatott el, hogy elautózzunk a festői Drávaszabolcsra, ahol a kies határátkelőhely és a migránsokkal szemben mostanában szögesdrótosított Dráva-híd árnyékában felszálljunk egy bárkára, és elmenjünk a Kormorán-szigetre kárókatona-lesre.

A Drávának két érdekes politikai jellegzetessége van. Egyrészt: a folyó középvonala lett Trianon idején Magyarország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság határa (kivéve a Baranya-háromszöget, de ezt most mellékes). Namármost: a folyó az elmúlt száz évben össze-vissza ment, folyton változtatja medrét - de az eredeti határ maradt a helyén! A folyón ezért keresztül-kasul megy a határ bekanyarodva időnként mindkét partra. És ez azt jelenti, hogy a határ mindkét oldalán vannak magyar és horvát, félkör alakú részecskék. És a folyónak vannak csak magyar és csak horvát részei... Elég furcsa. Természetesen, a bonyolult határvonal miatt az egész Drávára csak külön engedélyekkel mehetsz. A folyóban fürödni nem lehet, súlyos pénzbüntetés fenyeget. (Vagy tíz éve azért én fürödtem benne egy kiváló homokpadon más egyházi személyekkel együtt, nem bánjuk azóta sem.)

A másik érdekesség: az ötvenes évek Tito-ellenes évei hagyományának okán az egész Dráva környékét teljes egészében elkerülték a szocialista időszak fejlesztése. Periféria lett az egész vidék. Például: eredetileg Mohácson lett volna a paksi atomerőmű, de a jugókkal szembeni tartózkodás miatt inkább északabbra vitték az erőművet. 

A két fenti ok következtében az egész Dráva elvadult (csak a gátakat építették bőszen, de erről máskor írok), két partja benőve fákkal, erdővel. A folyó emlékeztet a középkori Európa folyóira, a természet régi képét mutatja. 

És itt jön a fordulat. A Dráva mentén élők nem örültek annak, hogy egy közepes ország távoli határvidékén élhetnek, mindenki által elfelejtve, és eme állapotukat kiválóan ki is fejezi régi folyójuk. De az elmúlt években hirtelen felértékelődött a Dráva szépsége, zöldsége, vadsága, elhanyagolt állapota. Szeretjük az ősi természetet a maga zabolátlanságában, a Dráva felkerült a zöld gondolkodás térképére. Az elfelejtett vidékre egyszer csak újra rátaláltak. 

Azt lehetett hinni, hogy a Dráva vidéke a lassan elsüllyedő Magyarország egyik jellegzetes vidéke lesz. Ez így is van, de mégis, az élet fordul, és egy váratlan fordulattal rátaláltak erre az elfelejtett vidékre.

Az emberi sors is ilyen, és a történelem mozgásai mind váratlanok, mind elképzelhetetlenek. Sosem lehet tudni, meddig tart egy ki egy gondolat, egy állapot. A Dráva változása azt mutatja, hogy a legrosszabb is válhat jóvá. A legelképzelhetetlenebb rosszban is ott van Isten, és mindent a kezében tart. 

Erre tanított minket a folyó az idei ifi-táborban. 

"Voltál már Erdélyben?" - a válasz sok-sok embernél még mindig: "nem". Erdélybe márpedig el kell menni. De hogyan kell odamenni, és mit kell megnézni? Erről írok. 

Azt tapasztalom, hogy az Erdélyt célba vevő utazások nagyobbik része sokat markol, de keveset fog. A szervezők célja, hogy az utazásra rendelkezésre álló 3-4-5 nap során Erdély leghíresebb helyeit bemutassák az utazóknak. Ez azonban lehetetlen. Erdély túl nagy.

Tételezzük fel, hogy valakinek 3 nap alatt kellene megmutatni a mai Magyarországot. Budapest kap egy napot. Ez is abszurd, de legyen: délelőtt Vár, délben Deák tér, délután nem is tudom. Oké. De mi legyen a maradék két nappal? Ül egy buszban az utasunk, kiszáll Balatonaligánál a magas parton, megnézi a vizet, kész. Aztán elszalad Kaposvárra, délután benéz Pécsre, útközben megtekintve Szigetvárt is?

Márpedig Erdélybe így jár a többség. Nagyvárad és Kolozsvár közé még befér egy bánffyhunyadi templom, meg egy kőrösfői. Elszaladunk a Gyimesekbe, ami még Csíkszeredától is további másfél óra autóval, körbenézünk, visszajövünk... Pécset el lehet intézni fél nap alatt? Szerintem semmi értelme. Az Ormánság mutat magából valamit, egykét templomot megnézve? Helyi lelkészek kérdezgetése, Dráva-kerülgetés, egész napos odafigyelés nélkül szerintem semmit. Erdély se így működik. 

Erdély mérete jelenleg 100.000 négyzetkilométer, Magyarország 90.000! Erdély nagy. Irgalmatlan távolságok vannak, amiket napközben 50-60 km/órás átlaggal lehet legyűrni. Ha sokat utazol, elmegy vele a napod. Már eleve sok órányi autózás Erdélybe eljutni, a kezdő és a záró nap el is megy vele. (Ha csak nem a figyelemre méltó Partiumba: Szatmárba, Érmellékre, a Biharba, Arad környékére vagy a Bánságba megy az ember. E kevésbé frekventált rész közel van Magyarországhoz, kivételt képezve.)

Erdélyben érzésem szerint több turistalátványosság (templom, táj, város, falu) van, mint idehaza. Talán nem olyan jól kiépítve, de akkor is rengeteg mindent lehet nézni. 

Erdélyben egy Budapest-szerű jelenség van: Kolozsvár a Szent Mihály-templommal és a Mátyás-szoborral, meg Mátyás szülőházával. Aki református, az még a Farkas utcai templommal is összekötve, először Erdélyben járva itt kezdi az ismerkedést. Ez rendben van. De utána merre menjünk?

Meggyőződésem, hogy majdnem mindegy, hogy merre. Az a lényeg, hogy egy megyét, térséget válasszunk ki magunknak, egy-két főhadiszállással, és onnan próbáljuk felmérni a környéket. Biztos, hogy 40-50 km-es körzeten belül találunk annyi érdekességet, amennyi elég egy hétre. 

Mi az idén a gyülekezettel és a kórusunkkal Beszterce környékén voltunk. Maga Beszterce nem különösebben neves, pedig megérdemel egy napot a régi szász város. Innen kirándultunk a csodás Borgói-hágóra és a hegyek övezte Kolibica-tóhoz. Egy másik nap gótikus református templomokat vettünk sorra: Somkerék, Cegőtelke, Szászlekence, Szentmáté. Több időnk nem is maradt. És minden elérhető volt Besztercétől maximum egy órányira.

Persze Besztercén fontos volt nekünk az is, hogy a helyi ref. gyülekezet szórványkollégiumában volt a szállásunk. És az is, hogy a testvérgyülekezetünk, Szentmáté ünnepére voltunk hivatalosak. Nos, az utazáshoz az se árt, ha nem a magunk feje után megyünk -  bár egészen kiváló útikönyvek vannak már, hála Istennek - hanem rábízzuk magunkat az ottaniakra. Ehhez persze kapcsolat kell, ismeretség és barátság. 

De érdemes-e csak turistaként menni Erdélybe? Hiszen Erdély minden zegében-zugában élnek magyarok. Erdély 7 millió lakójából 1,25 millió magyar. Persze, lehet nélkülük is nézelődni, és az is igaz, hogy van olyan nyaralás, amikor magunkban kívánunk lenni. Mégis, a legjobb, ha megyünk valakihez. És akkor máris kénytelenek vagyunk lelassulni, mert egy ismerőst nem hagyunk ott fél nap után. 

Szóval, Erdélybe menni kell, de okosan, mert túl nagy. Erdélybe menni kell, és meg kell találni a bázist, ahonnan kiindulunk. Erdély ráadásul még messze is van, lassú az odajutás. Egy kicsit oda kell figyelni, kevesebbet markolni, többet fogni!

Kedves nem-ceglédi Olvasó!

Képzelj magad elé egy alföldi várost, csodás főtérrel, századfordulós épületekkel, jó arányokkal. Képzeld magad elé a vasútállomást is, melyet a híres Pfaff Ferenc tervezett: az épület méltóságteljes megjelenésű, arányos, igényes, igazi állomás. És most képzeld el a város 1650 méteres, Rákócziról elnevezett fő utcáját, sétányát, mely összeköti a nevezetes főteret a méltóságos vasúttal. Mindez Cegléden van: szép ez a díszlet, eleink a boldog békeidőkben (1867-1914) jól dolgoztak, értékes örökséget hagytak hátra.

És most képzeld el, hogy ezen a sétányon az egyik irányból kompletten ki vannak tiltva a biciklisek, egyszerűen nem jöhetsz be a főtérre kerékpárral a vasútról. De ne félj, valamelyes igazság mégis van a világon: a másik irányban, a főtérről a vasút felé tekerve már-már remélhetnél, az út egyirányú, és jól el lehet férni az autósok mellett - de egy ponton tábla tiltja meg a biciklizést. E ponttól gyalog, szégyenkezve tolhatod vissza a bicajt, nyomorultul. 

És most kérdezd meg, hogy miért nem zavar ez senkit? A választ nem tudom, csak sejtem. Úgy hiszem, hogy a város lakói úgy gondolják, minden ceglédi utcán mindenkinek joga van gyalogolni, biciklizni, autózni. Ez a tétel nem igaz, az autóforgalom sűrűsége évtizedek óta túl nagy. A város belső részein a gyalogosok és a biciklisták - akik sokkal többen vannak az autósoknál - már régen hátrányban vannak. De a megszokás, mozdulatlanság megtartja a korábbi évtizedek közlekedési szemléletét. 

És most tegyük fel a kérdést, kell-e ezen változtatni? Én megadom a választ: muszáj. A város közösség. A benne lakók együtt kell kialakítsák az élet rendjét, a közlekedését is, amely most nem jól van. Nem tűnik nagy dolognak a biciklizők sorsa, de minden ilyen ügy azt fejezi ki, hogyan élünk közösen. És bizony, itt még hiány van. Mindig rendet kell rakni magunk körül. Én még szeretném megérni, hogy begurulok az állomásról Kossuth apánkhoz a Szabadság térre.

Jékely Zoltán híres verséhez Kovács András Ferenc mai erdélyi költő sorai kapcsolódnak az alábbi két versben - lehet gondolkodni rajtuk. Éveken át szolgáltam romos templomokban, sokat elmélkedem ezen, ehhez segítenek e költők, s mindezt megosztom az Olvasóval.

Meggyőződésem, hogy egy lelkésznek csakis eldobható, környezetszennyező PET-palackot szabad vásárolnia a gyülekezeti élet eseményeire. Ismétlem: minél több üdítős plasztikhulla, annál több lélekkel telt ember. 

Merész állításom bizonyításához definiálom a fenti tételmondat szereplőit, és mindjárt kiviláglik igazam.

PET-palack = az üvegpalackokat utánzó palack alapanyaga a polietilén-tereftalát (C₁₀H₈O₄)_n az egyik legelterjedtebb polikondenzációs műanyag. Ha ebből iszol, eleve megmérgeződhetsz, de ha nem ez történik veled, akkor eldobod, és ezzel tönkrevágod a környezetedet. Szóval egy többfunkciós, ön- és világpusztító termékről van szó. Mégis, jóérzésünket felkeltheti, hogy a képlet nevében szerepel a "teref" szógyök, melyből a "tereferélés" szavunk származik. Innen is látható, hogy aki beszélget, közben műanyag palackból iszik. 

Egyházi élet = azon tevékenységek összessége, ahol igehirdetések, közös játékok, beszélgetések, együtt legyőzött problémák és kilométerek közepette észrevesszük, hogy az emberi létnek van értelme ezen a világon. Észrevevés utáni szemlélődésünk folyamán Krisztusra, megváltónkra találunk. A továbbiakban örvendezünk ezeknek, időnként emberi formában megvalljuk, amit hiszünk, és intenzív kapcsolatba lépünk ama másik világgal (imádkozunk). 

Emberek = olyan teremtmények, akik mára oda jutottak, hogy azt gondolják: hát csak úgy élünk, gondolkodás, sorunk feletti töprengés nélkül / elvárjuk a világ napi, kötelességből való működését / és azt is gondoljuk, hogy ennél többet már nem is lehet tudni, és soha mások sem tudtak ennyit, amennyit mi tudunk. 

Lelkész = az a személy, akinek feladat az Embereket az Egyházi élet irányába vinni PET-palackok segítségével. 

Ó, már hallom is kórust: "de hát Örs, miért nem újrafelhasználható, magától lebomló, környezetvédő, világmegmentő palackokból osztod a beszélgetéshez szükséges italokat? És biztos cukros, és szénsavas, és koffeines, és rettenetes italokat adsz nekik, PET-palackban! Hát mi lesz így az üdvösséggel? Elpusztul a föld!"

Szerintem nem így van. Kólás és fantás PET-palackos innivaló itt a sarkon is vásárolható, a kisboltban. Egész nap mindenféle ügy jön szembe, azokkal törődöm. Amikor végre jönnek pl. a beszélgetős IFI-napok itt a templomban, már nincs energiám rá, hogy megkeressem a helyi termelő helyi kóláját környezetvédős üvegben, vagy biopohárban, vagy ötliteres visszazárható izében. Én erre nem érek rá.

Ha mégis ráérek, inkább szervezek még egy beszélgetős napot. Vagy írok még egy blogbejegyzést. 

Ha ez a palack ennyire fontos kérdés, akkor gyertek munkatársnak a gyülekezetünkbe, és hozzatok bio-tereferélős-italokat, örülni fogok neki (cukormentes kóla legyen közte, azt szeretem). 

Én azt hiszem, a palack kérdése állami feladat. Ha annyira szennyező, tiltsák ki a kisboltból. Ne nekem kelljen újabb kimutatásokat elolvasni arról, hogy olvadnak a gleccserek, és ezért én vagyok a hibás. Tűzzétek ki politikai célnak, nyerjetek szavazást, tiltsátok be!

Én azt hiszem, a palack kérdése nem egyházi feladat. Először beszélgetni kell, sokat. Aztán meglátni a megváltót. És amikor már akkor a harmóniánk, odafigyelni a palackokra. A PET-palack elleni küzdelem nem pótolja a hit harcát. Pukkasztó címemmel erre akartam felhívnia figyelmet. 

A holocaust sérelmeinek és a kommunizmus sérelmeinek adagolása az én életemben rosszul történt, erről szeretnék írni. Leírok két esetet, és abból következtetek.

Kezembe vettem a NEB (Nemzeti Emlékezet Bizottsága) egyik kiállításhoz írt füzetét. A címe: Sorsfordítás - a paraszti társadalom felszámolása 1945-1962. A füzet színes, szagos, áttekinthető, nem túl hosszú, nem is túl rövid éppen jó. Lassan 30 évvel a rendszerváltás után egy színes, szép kiállítású munka segíthet abban, hogy ne feledjük, milyen volt a falvakban és a mezővárosokban elszabadult, államilag szervezett erőszak. Segít abban, hogy megértsük: miért nem lehetséges ma semmilyen romantikus elképzelés a régi falu felélesztésével kapcsolatban. Azért nem lehetséges, mert az emberektől erővel elvették a paraszti tudást, és ezt nem lehet millióknak visszavarázsolni az életébe. De nem is a paraszti gazdálkodás hiányzik igazán a mai magyar életből, mint inkább a józan paraszti ész, magyarán a kisvállalkozói, felelősségteljes gondolkodás, habitus. Ezt erővel szétzúzták, ennek következményei beláthatatlanok. Na de, eltértem a tárgytól: szóval 2018-ban szép és jó a füzet azzal a rettenetes tanulsággal, hogy a kolhoz szétverte Kelet-Európa életét. 

Gimnazista voltam, amikor a 90-es évek közepén ugyanilyen színes-szagos füzetet kaptam. A kiadvány a holocaustról szólt, a zsidók rettenetes szenvedéseiről. A zsidók életét nem megváltoztatta 1941-1945, hanem... hihetetlen, de őket magukat megsemmisítették. Minden iskolásnak érteni kell ezt a kérdést, hogy Európa közepén, a dicsőséges jelszavakkal induló XX. század közepén, a csodás felvilágosodás záróakkordjaként milliókat irtottunk ki. Meg kell látni, hogy ide jutott a gondolkodásunk. 

Gimnazistaként nem erre figyeltem, hanem a színre, a szagra, a méregdrága nyomdai minőségre, az általam kissé erőszakosnak ítélt kampányra, aminek jegyében emlékeznem kellett volna. A körítés elvitte a figyelmemet. És addigra én már sok GULag-visszaemlékezést olvastam el: mind gyenge papíron, amatőr minőségben kiállítva, sok szerkesztési kívánnivalót maga után hagyó füzetecskék meg könyvecskék voltak ezek.

Akkor még csak sejtettem, ma már tudom: a terror az terror, akár egy fajt, akár társadalmi osztályokat nevezünk ki bűnösöknek (nácik és kommunisták). Azt is tudom, hogy a terror mértéke se számít semmit. A terror nagysága attól függ, hogy mekkora az ellenállás, és hogy milyen a napi helyzet. Az ukrán parasztok millióit ki kellett irtani a 30-as években (ez volt a holodomor), mert akkor épp arra volt szükség. 1917-18-ban a friss kommunista hatalom túszokat szedett a városokban, és tízezrével végezték ki az embereket: mert akkor így lehetett megszerezni az uralmat. És 1956 után Magyarországon pár száz ember halt csak bele közvetlen állami terrorba: és ennek nem az az oka, hogy ne lett volna kész a kommunista hatalom mindnyájunkat kiirtani. Csak az volt az oka, hogy nem volt erre szükség, '56-ot nem lehetett újrakezdeni, egy újabb vérbefojtásnak semmi értelme nem lett volna. A felperzselt földnél felesleges a lángszóró. Csak ezért hagyott alább Sztálin után a terror, mert létrehozta a félelmet, az új embert, aki már tudja, hogy mi a rend. Ne legyen kétségünk afelől, ha a nácik győznek a háborúban, újabb és újabb népeket találtak volna eltakarítandónak, és nem csak egy holocaustról beszélnénk ma.

A 90-es évek közepén nagyon visszatetsző volt az igazság egyik felét színesen-szagosan és hangosan, a másik felét tessék-lássék, fekete-fehér, másodosztályú módon elolvasni. Azt is mondhatnám, kontraproduktív volt, nem segítette a XX. század megértését. Örülök a NEB kiadványának, mellérakom a holokausztos füzeteknek a fejemben. Javaslom, hogy mindig a legdrágább papíron nyomtassuk ki ezeket az emlékezéseket: mert szükséges, hogy tanuljunk a régiek dolgaiból. És nem lehet úgy tovább görgetni ezt a századot, hogy megfeledkezünk a zsidók szenvedéseiről és a kommunisták által folyamatosan váltogatott kiirtandó embertömegek szenvedéseiről. A terror emléke akkor nem fog kísérteni minket, ha elmeséljük, mi történt.

Jó lett volna így nekiszaladni a 90-es éveknek. 

(A kulákellenes képen a cím: "ki a kulákokkal a kolhozból!" A szöveg pedig Leniné: "A kulákok a legvadállatiasabb, legdurvább, legvadabb kizsákmányolók, akik más országok történelmének nemegyszer a nemesek, papok, cárok és kapitalisták hatalmának helyreállítói voltak.")

Ahelyett, hogy valamit egyszerűen és jól megoldanánk, szorgalommal és odafigyeléssel, inkább - az alkoholt sem kizárva a döntéshozatali folyamatból - nagyot mondunk, álmodozunk, hitegetünk. 

Hogy miről beszélek? Közlekedésről és nemzetpolitikáról. Pár hónapja eldöntetett, hogy Kolozsvár és Pest között gyorsvasút épül. https://www.portfolio.hu/gazdasag/dontott-a-kormany-johet-a-budapest-kolozsvar-gyorsvasut.280666.html

Mikor épül a gyorsvasút? Majd. Egyszer. Ha. 

Milyen most a vasúti és autós összeköttetés Kolozsvárral? Siralmas. Autóval az idén kétszer voltam Kolozsváron, ahová Nyugat felől jőve vagy 30.000 embernek (ezt ott hallottam, lehet, hogy nem pontos adat) épült új lakás, ezért a bevezető úton permanens dugó van. De többször elakad a forgalom a Király-hágón keresztülmenve is. A vonat pedig? Pest felől jőve a szerelvények mozdonyt cserélnek Püspökladányban (villanyról dieselre), aztán a határon (magyarról románra), ahol természetesen bő félórás okmányellenőrzés is van. Mivel a vonat menetideje már úgyis gyenge, ezért a szerelvények hol a magyar, hol a román oldalon sebesvonati funkciót is ellátnak, megállnak a nagyobb bokroknál. 

Nem lehetne, hogy 

- csak egyszer legyen mozdonycsere, Püspökladánynál?

- Nagyváradig ne álljon meg a vonat, hanem a Püspökladánynál felszálló hatóság Váradig végezze el a dolgát?

- a vonat folyamatosan menjen a pályán, ahol magyar oldalon kb. 60-80 a tempó, Erdélyben 40-60?

- a vonat ne álljon meg sehol, csak Váradon, aztán Kolozsváron?

- ez a viszonylat a fenti feltételekkel 1 vagy 2 óránként, mindig ugyanakkor járjon (ütemes menetrend)?

- ez a viszonylat a gyorsvasút építésének 5 km-nyi költségéből, 5 évig változatlanul fennálljon?

A vonat így 8 óra helyett 6-7 órányi menetidőt érhetne el, mely abszolút versenyképes a katasztrofális közúti viszonyokkal.

Nem vagyok közlekedési szakember, biztos, hogy több sebből vérzik fenti ötletem. De mégis biztos vagyok valamiben: nemzeti lózungjainkhoz képest semmit nem teszünk a határon túli városokba való közlekedés tekintetében, 28 évvel a változások után. Így segítjük elő a "szülőföldön való maradást"? 

Biztos vagyok valamiben: a lustaság bűn. Pénzünk, lehetőségünk, erőnk van, és szorgos munka helyett az álmodozás fárasztó és haszontalan bűvöletében találunk csak megnyugvást. Mikor mehetek el egyszer

nem luxusban, nem légkondiban, nem 100-zal / csak 50-nel, rendezett és állandó kocsikkal és menetidővel Kolozsvárra?

Kezdjük a végéről. Az a cél, hogy ne legyen szükség? Az a cél, hogy ne legyen szenvedés? Az a cél, hogy, aki valahogyan a házába bebírta Istent, az örök védelmet szerezzen magának?

Aztán menjünk az elejére. A hit mellé miért pont rögtön a szeretet jön? A béke kik között értendő? 

Akkor fogadunk el ilyen bizonytalan meghatározású, bibliai sűrűségű igazságokat, verseket, ha azok egy versszakká, bekezdéssé, gondolattá összeállva, formát mutatva megnyitják az értelmezési lehetőségeket, szépségükkel magyarázat nélkül is lenyűgöznek minket. 

A házi áldás formája megvan, mégsem áll össze tartalommá. Attól még, hogy egymás után felsorolunk fontos fogalmakat, azok nem fogják erősíteni egymást, itt inkább kioltják egymást. Minél tovább húzódik a mondat (hol x, ott y), annál kevésbé van súlya az egésznek. És végül elérkezünk a herezishez, ahhoz, hogy Istennek az a dolga, hogy engem megmentsen (a szomszédot pedig megérdemelt átokkal sújtsa).

Tessék összehasonlítani a Házi Áldást egy igazi bibliai igével: "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?" (Rm 8,31) Vagy: "Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Rm 8,32)

Van különbség. 

A fenti képen látszólag minden rendben. Ház, járda, árok, úttest, árok, járda, ház. Magyar utcakép. 

A baj az utcasarkoknál kezdődik. Ott ugyanis a járdának az utolsó házat elhagyva ki kellene szaladni az úttestig, hogy átvezesse a gyalogosokat az úttest túloldalán lévő céljukhoz.

De látjuk a fenti képet: a járdának a ház vonalában vége. A fű kijárva az egyik irányban, a másik irány nem látszik jól, de mintha valami ösvény ott is kirajzolódna. 

A ház előtti rész még érdekli a házak gazdáit: legyen előtte rendes járda. A sarkon lévő járdatoldások már túlesnek a szemhatáron. Az valahogy másnak a dolga. Csakhogy így nem lehet normálisan gyalogolni... Csak a háztömböt lehet sár nélkül megkerülni... De akkor pont a veszélyes útátkelés műveletének közepén kell botladozni...

A kép nem Cegléden készült, de akár itt is készülhetett volna. Számtalan ilyen utcasarkon kelek át nap, mint nap. Jelképesnek érzem ezeket a sarkokat. A szomszéddal is összekötjük a járdánkat, még a háztömböt is körbe tudjuk járni, de az úttesten túl... Hát, az már nem ránk tartozik. Mi megtettük a magunkét. 

Pedig a fotón látszik, hogy 50 centiméternyi toldás hiányzik csak. Ki van taposva a hely, itt sokan járnak amúgy. Pont egy kevés beton kellene, egy lépésnyi csak. Annyit kellene megtenni a másik emberig. Az úttesten túli univerzumig. 

Hej, ha én egyszer rávenném a magyarokat - először itthon, Cegléden - hogy ne várjanak az Önkormányzatra, ne várjanak egymásra, ne mutogassanak a nem sarki utcabeliekre! Csak menjenek ki a sarokra, és gerilla-módszerekkel, az éj leple alatt kövezzék le ezeket az 50 centiket! Arra ébrednénk, hogy odatalálunk egymáshoz, és nem csak a lábunk elé nézve, fűcsomót és szegélykövet tapogatva bizonytalankodunk. Hej, de jó lenne! 

Szombaton a magyar futball-válogatott Ausztráliával játszik. Vagy húsz éve is volt egy ilyen meccs, amit az tett pikánssá, hogy akkor történt a tiszai ciánszennyezés, amelyhez egy ausztrál cégnek is volt köze, ezért szurkolótársaim egy része úgy látta jónak, hogy halakat dobáljon be a pályára... A kapuk mögött volt a Fradi-pályán egy nagy háló, a háló lyukain potyogtak a halak. Közben meg harsogott a reklám:

- Borsodi sör! Jobban csúszik!

Erre a szólamra a népi bekiabáló bölcsesség válaszolt:

- Tiszai hal! Jobban csúszik!

De ez csak a bevezetésem. A meccs után a testvéremmel hazafelé mentünk, és a Népligeti aluljáróban megszólított minket egy férfi. 

- Jaj, fiúk, a meccsről jöttök? Na, mi lett? 

- 0-3-ra kikaptunk. 

- Jaj, jaj - komorult el az arca. Aztán felderült. - De nyertem a tippmixen! 

Hát, ilyen a mi formánk. Merünk-e magunkra fogadni?

Ha kimegyünk hétvégén az öcsémmel - és már a fiainkkal - a meccsre, ezen is el kell majd gondolkodnunk. A pályát már elbontották, újat építettek azóta, melyet 90 fokkal elforgattak a régihez képest. De én tudom a Bibliából, hogy 180 fokot kell fordulni ahhoz, hogy a dolgok egyenesbe kerüljenek. Magunkra fogadni, bízni, nyerni.