A kommunista időkben keletkezett viccsorozat a szovjet média állandó lelkendezését és pökhendiségét figurázta ki. A forma pedig egy valós, a jereváni rádióban létező műsorra hajazott, ahol tényleg voltak kérdések és válaszok, de persze többnyire kérdéseket is a válaszolók írták... 

Egy példa: "Igaz-e, hogy a csernobili atomerőmű teljes vezérkara öngyilkos lett? Igaz, egy kivétellel: a főmérnököt nem találtok otthon..."

Mindez azért jutott eszembe, mert részt vettem egy 1956-ról megemlékező ünnepségen, ahol diákok adtak elő néhány jelenetet a régi időkről - és olyan mondatok hangoztak ott el, hogy rögtön a jereváni rádióban éreztem magam. 

A műsor három olyan részletét citálom ide, amelyet kiemeltek az 1956 előtti életéből: Nagy Imrét kizárták a bolsevik pártból, Nagy Imrének emigrálnia kellett Magyarországról, Nagy Imre földet osztott. Nos, mindhárom állítás tény, csak az a baj, hogy ezek egyáltalán nem írják le Nagy Imre életét, sőt.

Kizárás? Nagy Imrét 1936-ban tényleg kizárták a Szovjet Kommunista Pártból, méghozzá Kun Béla feljelentése alapján. Egyébként 1939-ben visszavették. Nem tudom, érzékeljük-e a problémát: Nagy Imre ún. "moszkovita" volt, azon maroknyi ember közé tartozott, aki hosszú éveket élt a Szovjetunióban, és ott vett részt a kizárólagosan szovjet vezetésű kommunizmus világforradalmának kirobbantásában, Ennek 36-ban annyi volt a jelentősége, mintha ma valakit kizárnának egy nem Magyarországon működő, amúgy 1%-os támogatottságú pártból. Tényleg kizárták Nagy Imrét, de ennek semmi jelentősége nincs. 

Emigrálás? Nagy Imre tényleg emigrált 1928-ban előbb Bécsbe, majd a Szovjetunióba. Az akkori Magyarországon - ahogy Európa nagy részén - nem demokrácia volt, és a szélsőséges elemeket - bal- és jobboldaliakat egyaránt - ellehetetlenítették. Az 1919-es zűrzavarért a kommunisták kifejezetten bűnbakjai is lettek azoknak az időknek. Nagy Imre történetét nem ismerem pontosan, de tényleg emigráltak abban a korban konkrét politikai okok miatt - néhány tucatnyian, vagy néhány százan. Nagy Imre azonban, amint az előbb is leírtam, "moszkovita" lett, aki az internacionalista kommunista mozgalom - valójában az oroszok - érdekeit képviselte. A moszkovitákból lettek azok az emberek, akik hajlandóak voltak elvállalni 1945 után egy keleti hatalom helytartói feladatait idehaza. Ez nem nagy dicsőség. Tényleg emigrált Nagy Imre, de ez egyáltalán nem pozitív a személyére nézve. 

Földosztás? Tényleg ő készítette a földreform tervét 1944-ben, és ő is terjesztette elő 1945-ben. Ennek nagy a jelentősége, és bár a földreform tartalmát lehetne vitatni, de a jelentőségét semmiképpen sem. Ennek az állításnak tényleg van súlya. Csakhogy: Nagy Imre 1950-53 között élelmezési, még pontosabban: begyűjtési, legpontosabban pedig: padláslesöprési miniszter volt. Ha már földosztás, akkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy padláslesöprés, a magyar vidéket - Cegléden is több ezer embert - tönkre tevő állami erőszak, aminek a felelőse volt évekig. Tényleg volt földosztás, de aztán jött a kifosztás.

Nagy Imre politikusként Rákosinak volt egy emberibb, enyhébb kiadása. Játszottak is ezzel a szovjet vezetők: hol őt, hol Rákosit tolták előre. De Nagy Imrét nem ezért szeretjük. Elég alacsonyan van az a léc, amelyet úgy tudsz átugorni, hogy egy kicsit normálisabb vagy a rettegett diktátornál. 

Nagy Imre egy mondatáért él örökké minden magyarban. Ezt a mondatot 1958-as tárgyalásán mondta ki, és így hangzik: "kegyelmet nem kérek". Ez a mondat ezt jelenti: "a levert forradalom jelképeként most elítélnek, és én vállalom a halált a hazámért". Kétségtelenül ez a mondat Nagy Imre egész életét, nevét kifényesíti, megszenteli. Amíg élünk, megemlékezünk róla, hősi cselekedetéről, vállalt áldozatáról. 

És fontos, hogy ne kavarjunk ehhez tényszerű, de részleteiben mégis értelmetlen, jereváni mondatokat...

Nemrég Berlinben voltunk, mindössze két napra. Oda és vissza is vonattal mentünk, olyan vonattal, ami egész éjjel megy, mi pedig közben alszunk. A MÁV talán két éve találta ki, hogy lehessen egy egész, hat ágyas fülkét egy családnak egyben lefoglalni. Sőt, csak akkor lehet ilyet tenni, ha három gyerek is van veled legalább. Így voltunk Svájcban, 2017-ben, és így voltunk most Berlinben. Az ilyen utazás jellegzetessége, hogy este indulsz Pestről, reggelre ott vagy, egyet ott alszol (mi legalábbis egyet-egyet aludtunk Zürichben és most Berlinben is), és aztán este indulsz haza. 

Ez így rendben is lenne, de bizony nem volt túl sok időm foglalkozni azzal, hogy mit fogunk ott csinálni. A testvéremékkel mentünk, ő egy tüchtig ember, gondoltam, biztos felkészül a látnivalókra. De most kivételesen nem volt felkészülve teljesen. Jó, hogy szó szerint a zsebemben volt a fenti könyv. Használatba vettem szűk helyemen a MÁV-os kicsinyke olvasólámpát, zötyögtünk át Felvidéken, Morvaországon, Szilézián (mai nevükön: Szlovákia, Csehország, Lengyelország), én meg művelődtem. A könyvnek hála, jól kiokosodtunk. Se nem hosszú, se nem rövid, épp annyit ír mindenről, ami még befogadható. Nyilván nem lehet túl részletes, de nem mondanám szűkszavúnak sem, egyszerűen jók voltak az arányai.

Sokan utazunk, és a könyvkiadók ezek szerint figyelnek ránk: ez egy remek könyv. 

A szórványmunka nem csupán azt jelenti, hogy kevesen vannak bizonyos helyeken, és egy-két maroknyi emberrel kell egyházat csinálni. Azt is jelenti,hogy a szórványban élők mindig azt élik át, hogy rajtuk kívül nincs más. Ha ők kilépnek a közösségből, a közösség megszűnik, vagy nagy lépést tesz a megszűnés felett. A szórvány mindig a megszűnés határán mozog.

És ebből fakad egyetlen előnye. Mert, amint a szórvány, úgy a hit is egy cérnaszálon lóg. Mégis erre a cérnára bízzuk földi létezésünket, mert igazabb más, erősebbnek látszó köteleknél. 

A Palástban c. kötet három erdélyi szórványlelkész önéletírását tartalmazza. Bevezetésként néprajzi tanulmányt olvashatunk, amely tanulságos, de párhuzamos nyelven beszél az egyház belső világáról: az Istenre bízott életről, a közösségben töltött létről, a lelkészi szolgálatról. A bevezetés kezdő mondata: "kötetünkben három lelkész élettörténetét emeljük át a nyilvánosság szférájába". Szerintem a lelkészek élete előtte is a gyülekezetek, az egyház nyilvánossága előtt zajlott, a néprajzi tanulmányok olvasottsága viszont nyilvánosság helyett inkább zártkörű rendezvénynek tűnik... Mintha fordítva lenne. De hát ez nézőpont kérdése. Fontosabb, hogy a kötet jól van szerkesztve, jól van jegyzetelve, csodás segédletei vannak (névmutató, egyesülete-intézmények-csoportosulások névsora, helynévmutató, további irodalom). A könyv puha borítású, tökéletes fűzésű, 500 oldalas terjedelme ellenére jól forgatható, és nem esik szét. 

Álljon itt egy jellegzetes idézet Hermán János nagysármási lelkésztől (1919-1999), a mezőség apostolától, aki fáradságot nem ismerve szolgált a lelkész nélkül maradt mezőségi falvakban (Báld, Köbölkút, Nagycég, Mezőszentmihály, Mezőszentmiklós, Ürmös, Szentmárton, Királyfalva, Keszü, Oláhfenes, Szentpéter, Mezőméhes, Mezőzáh, Pusztakamarás): 

"S elmentem a püspökhöz, hogy kérjek segélyt. Mondom neki, tisztelt püspök úr, mi Kissármáson a templomot felépítettük, le van vakolva, a padokat a sármásiak adták, mert a papilakot is megvásároltuk, le kellett vakoljuk, és ott most már van 150 református. Azt mondta, tudod, azok úgyis elrepülnek onnan, nem kapsz semmit. Mondom, én az tmegértem, de ha hazamegyek, mit fognak szólni a kissármásiak, hogy a főtiszteletű püspök úr nem segített rajtunk. Tudod mit, azt mondja, kapsz 500 lejt, s mehetsz. Szóval, mint egy koldussal, úgy beszélt velem. (...) Könnyeztem, mondom, főtiszteletes úr, bocsánatot kérek, hogy zavartam, nagyon szépen kérem. Én tudom, mit harcoltam, hogy papilak és templom legyen, mert 150 református van, és azok nem maradhatnak templom nélkül, pap nélkül. De ha hazamegyek, és azt mondom, hogy csak 500 lejt tetszett az egyházkerület pénztárából kiutalni, akkor nem hiszik el. Azt fogják mondani, egy zérót én levágtam. Mekkora eszed van - mondta, s kirúgott. Akkor is sírva fakadtam. Hogy egyházi emberek mennyire ne érezzenek együtt a magyar néppel, amelyik pusztul. Pusztulunk, s veszünk, ahogy írta a költő... széthull nemzetünk." 

(Az alábbi képen a kissármási templom látható)

Rég nem írtam már olvasónaplót, most bemutatok egy könyvet.

1984-es, református kiadás, a szerzők a kommunizmus idején 7-8 intézménnyel megmaradt református szeretetmunka neves vezetői. Kis versek, novellák, rövid gondolatok sorjáznak, őszintén, kedvesen, megrendítően. Feltűnő, hogy a kommunizmus idején kifejezetten igénytelen, taszító református könyvborítókkal ellentétben igényes az egész kötet, jó kézbe venni, szép a borító, a könyvben pedig számtalan gyerekrajz van, színesben, szép nyomtatással. Elgondolkodtató, hogy mennyi erő és hit maradhatott volna meg, ha nem eresztik szélnek a diakonisszákat, ha kiteljesedhet a fogyatékkal élők szolgálata, ha megmaradtak volna a református árvaházak.

A könyv nekem legjobban tetsző írását másolom ide. A címhez ismerni kell Ézsaiás 42,3 igéjét: "az én szolgám... a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki, hűen hirdeti a törvényt". 

Sártory Gabriella: Megrepedt nádszál

Szeme kék, mint az égbolt nyári reggelen, arca szelíd. Néha kék ködök suhannak át az arcán: "Nagyok, emberek, szeressetek engem!"

Eszik, alszik, néha félkönyökre támaszkodva ül, s ha kezébe adnak egy csörgőt, kis idő múlva felemeli, rázogatja, nézi, rázogatja, amíg bele nem fárad. Nem sír, nem nyafog, nem kiabál. Néz. Szeme tiszta, nézése kedves. De vajon mire gondol? Kicsi lelkének mélységes kútja lezárva. Ha néven szólítják, becézik: "Jotka, kicsi Jotka" - derűs lesz, mosolyog. Csak a föléhajlást, a simogató kézmeleget - és a kis kútban a napsugár szikrája csillan meg! "Emberek, szeressetek!"

Körülötte folyik az élet, reggel lesz, aztán este, s az ő kicsi életében alig van változás. Hónapok telnek el, tavasz lesz, majd nyár, a kiságyat felemelik, kiviszik a napra. A lombok között átvillan a fény, ő hunyorog, mert elszokott az erős naptól. Ez jó, ez meleg. Itt él ebben a nagy világban, kicsi ember. Már tizenkét éves, s még olyan keveset tapasztalt. Életét, világát az ágy rácsa, a szoba négy fala, az udvar kerítése határolja. 

Elvittük egyszer autóbusszal egy kisebb útra. Nagyon örült. Szemei lobogtak, erőltette az ülést, hogy kilásson az ablakon. Amikor elfáradt, hátradőlve élvezte az ütemes ringást, mint kisgyermek a bölcső mozgó ritmusát. 

Vajon miket gondolhat? A szája nem beszél, az égszínkék szemek csak kérnek: "nagyok, szeressetek!" A kis szőke fej olyan kedvesen simul a tenyér alá, olyan természetesen, olyan kérőn. Nem követelőzik, nem féltékeny, nem sír. 

Ha máshoz szólnak, ha mást becéznek, mást etetnek, más ágyához mennek, csak néz és csak vár. S ha végre szólnak hozzá, elmosolyodik. 

Vajon értjük? Mit értünk ebből a kicsi, elrejtőző életkéből? Miket lát az égkék szem, mit fényképez le belső magának a körülötte zajló, közelében mozgó világból? Mit lát? Mit ért? Mit érez? Mit gondol?

Ha ép emberként nő fel, biztosan nagyon szelíd és kedves gyerek és felnőtt lenne. Természete így is az. Szelíd és kedves. 

Féltenivaló kicsiny élet, kis törött nádszál, amely vékonyan nyújtózik, bizonytalanul, repedezetten, csak a többi takarásában él. Gazdája és pártfogója az öröktől Irgalmas, aki sajátjának tartja, tervében így formálta, szereti őt. Ő az, Aki mindörökké megőrzi, Aki a megrepedt nádszálat nem töri össze. 

A Ceglédi Hírmondó kéthetenként jelenik meg, egy fél éve mindig az én írásaimmal is. Egy cikket közlök a termésből.

Ősszel jártunk Belgiumban az ifivel, az ottani flamand reformátusokat látogattuk meg. Öt gyülekezetben is voltunk, mindenhol kedvesen, testvéri szeretettel fogadtak minket. Gyülekezeti lapunkba több cikket is írtam erről az útról, egyet ezekből, a bizalomról szólót itt is közlöm (képünkön Antwerpen csodás főtere látható):

A belgiumi – és az összes nyugat-európai – társadalmat így jellemezhetjük: „bizalmi társadalmak”. Ez azt jelenti, hogy ezekben az országokban hisznek egymásnak az emberek. Ez azt jelenti, hogy bármilyen színezetű az ország politikai vezetése, az emberek bíznak abban, hogy mindegyik politikus az ország érdekeiért teszi, amit tesz. A bizalom azt jelenti, ha az éjszaka közepén egy piros lámpa ég Brüsszelben, és égen-földön egy jármű sincs sehol, annál a pirosnál az arra tévedő éjjeli magányos autós biztosan meg fog állni.

Ennek a bizalomnak előzménye van, nem a semmiből jött létre. Hosszú évszázadok harcai után alakítottak ki a megegyezés kényszerével az emberek olyan rendszereket, amelyek működőképesnek bizonyultak. Természetesen nem arról van szó, hogy mindenki szeret mindenkit, de azt igen, hogy többnyire hajlandók együttműködni az emberek.

Ennek a bizalomnak a legfőbb jótéteménye a hétköznapokban van. Sokkal egyszerűbb úgy élni, hogy az állami szervek nem gyanakodva néznek ránk mindenért. Sokkal egyszerűbb úgy élni, hogy a bizalom és a szabályok betartása miatt kevesebb baleset van. Ennek a bizalomnak, és az évszázadok alatt felhalmozott gazdagságnak a következménye az a jólét, amit Nyugat-Európa elért az elmúlt évszázadban.

A jólét azonban mindig hátulütőkkel jár. Az emberek elkényelmesednek, vagy dühítően naivvá válnak bizonyos kérdésekben. Nyugat-európai barátaink ilyenek, néha kicsit értetlenek. Időnként felmerül bennünk, hogy a nyugatiak annyira naivak, mi meg annyira tapasztaltak vagyunk, hogy lassan már nem is kell figyelni rájuk. Vigyázzunk, ez egy népszerűen hangzó, ám nagyon tiszteletlen és megalapozatlan gondolat. Igen, van mit tanulnia egymástól Kelet- és Nyugat-Európának. De egyelőre még mindig tőlünk lehet kevesebbet, és tőlük lehet többet tanulni. Ez nem jelenti a magunk alábecsülését. Szedjük össze magunkat, és legyünk mi olyan példák, amiből többet lehet tanulni. De már itt tartunk? Mindegyikünk úgy vezet az utakon, hogy másokat ne veszélyeztessen? Sose dugdosunk a nővér és az orvos zsebébe pénzt a kórházban? Mindnyájan bizalommal fogadjuk, ha egy húszoldalas hivatalos papírt kell átböngésszünk? Mindnyájan elfogadnánk, ha valamilyen állami juttatásunkat (nyugdíj, adókedvezmény, gyerektámogatás, stb) megnyirbálnák? Mindnyájan szoktuk figyelni az utcánkban lévőket, és a bajban megpróbálunk segítséget nyújtani neki? Szoktunk adakozni, lemondani mások számára? Mert nyugaton ezeket gyakorolják. Vannak problémáik, vannak értetlenségeik, de sok mindent elértek, ami miatt érdemes figyelni rájuk. Ne ítéljünk könnyen.

Ki ez a két ragyogó lány?

Gyerekkoromban időnként eljöttek hozzánk holland unokatestvéreink. Bár egy-két évente egy-két hetekre találkoztunk csak, és nyelvi akadályok is voltak, ennek ellenére nagyon jól megvoltunk együtt, összekapcsolódtunk velük. Míg élünk, számon tartjuk egymást. 

Amióta felnőttünk, ki-ki gyermeket nevel, dolgozik, nyilván kevesebb lehetőség van a találkozásra, de azért időnként össze szoktunk futni - többnyire nagyszüleink temetésén, egy-egy konferenciáról útba ejtve egymást, stb. A mi gyerekeink, akik végképp nem beszélnek egymás anyanyelvén, már kevésbé értik ezeknek a rövid, félnapos találkozóknak a jelentőségét.

Nagyjából egy éve a gyermekeim elérték azt a kort, amikor már lehet velük bárhová utazni, kirándulni. Ki is néztük magunknak a hosszú hétvégét, el is mentünk végre három egész napra Hollandiába, a háromgyerekes unokatestvéremhez. És lássatok csudát! A hat gyerek elválaszthatatlan volt egymástól.

A képen Berta (a lányom) és Emma láthatóak. De melyik-melyik? Hogyan lehetséges, hogy két másodunokatestvér ennyire hasonlítson? Nem csak genetika ez, de mosolygás, barátság, lelki rokonság is.

Ez a fénykép olyan pillanatát őrzi családunknak, ami miatt érdemes volt a világra jönnünk. Az élet tovább folytatódik, szeretteink viszik örökségünket, amit mi is úgy kaptunk - rokonságainkat, istenarcúságunkat. A károgások ellenére a teremtett ember él, tovább él, és betölti küldetését, amíg tart ez a világ. "Ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökre az is maradok" (Heidelbergi Káté 54. kf.)

Történt pedig, hogy egy kedves lelkésztársunk költöztetésébe szerettem volna besegíteni, a segítségen túl a közösséget is kifejezni a felajánlással. A segítség elkelt, konkrétan néhány szekrényt sehogy nem bírt elszállítani a koma. Ez volt a program erre a napra.

Nosza, előállíttattam az iskolabuszunkat és a hozzá tartozó, irgalmatlan méretű utánfutót. Kezdtem magamban melegíteni valaha meglévő tolató-tudományomat, magam elé képzelve a lelkészi barát szűk parókia-udvarát. Vakartam a fejemet - hiába, no, aki kiesik a rendes problémamegoldó feladatokból a szellemi munka felesleges túlsúlya okán, az bebicsakló iskolabusz-szerelvényt, meghorzsolt kapufélfákat, macerás vonóhorog-beakasztásokkal vegyes ujjbecsípődéseket, sehogyan sem működő utánfutó-lámpákat vizionál. 

Kedves és készséges buszfelügyelő iskolai dolgozónk, Jenő azonban elém vágott, megérezte rémálmaimat, és lebeszélt a futóról, hogy az a múltkor is majd' elszabadult, hogy ahhoz ő ért igazán rendesen, és így tovább. Nem bántam a dolgot, gyorsan váltottam: a buszból kiszereltem az üléssorokat, teherszállítóvá alakítva a gépjárművet, az üléstelenítési tudományommal szakmai előrelépést biztosítotva Jenőnknek ("na, Örs, ezt nem tudtam, hát akkor jó lesz így"). 

Jött az újabb gond. A két kisebb gyerek, Marci és Márika. Hogy ők jönnének, és majd ők pakolnak, ha nem, hát tartják az ajtót, őrzik a buszt, segítenek tolatni - magyarán mondva pont úgy viselkedtek, mint én ennyi idős koromban. Jók ezek az autós expedíciók, meg jó dolog a munka, a feladat, valahogy így vagyunk megteremtve. Ja, és hát együtt lenni is jó. 

Ez mind rendben van, de a hova tegyem őket egy teherautóvá alakított iskolabuszban? Valami olyan út kellene, amelyik relatíve rendőrmentes, vagy kedves rendőrökkel van rakva - vagy a decemberi napsütés rendőrszíveket olvasztó hatására bízom magam. Segített a helyismeret, gyorsan kigondoltam egy kis forgalmú utat, és újra meggyőződtem arról, hogy a gps és a navigáció nem sokat ér. A navigáció ritkán tudja, hogy melyik mellékúton fogyott el a megyehatárnál az úniós támogatás, és hogyan lesz rázós futam az addigi szombat délelőtti szabadidős programból. A gps ritkán tudja, hol vannak olvadó rendőrszívek az első üléssorba tett gyerekülések láttán. Maradok a saját, fejben megrajzolt térképeimnél.

A pakolás jó volt, a gyerekek hancúroztak, meg segítettek egy kicsit. A nap sütött rendületlenül, szépen elrendeződött minden - utánfutó nélkül világbajnok tolatásokat rendeztem -, haza is jutottunk. Marci nekiállt ide-oda pakolni, nézegetni az ajándékba kapott üveg pezsgőt, addig téblábolva a számára furcsa termék körül, amíg rá nem szóltam, hogy hagyja már magára a buborékokat, mert még a lábára ejti vagy valami más galibát csinál. Marci továbbra sem áll jól magyar alapfokú nyelvvizsgája tekintetében, hiszen füle botját se mozgatta a felszólításra, csak dumált tovább mindenfelé, és birizgálta a tiltott árut. Fokoztam a játszmát és a hangulatot, emeltem a hangerőt: "MARCI!" Az elítélt megtört, hangszíne engedelmessé, sőt, alázatossá változott, majd saját magát is meglepve ezt mondta: "szólítottál, Atyám?" Ilyenkor mit kell csinálni? És hogyan kell ilyenkor megállni a röhögést? És mi az oka egy ilyen válaszadásnak, talán túl sokat olvas régi bibliai szövegeket gyerek? Nehéz a szülőnek, pláne ilyen őrizetesekkel. 

Zárásképpen a költöztető brigád fényképét magyaráznám. A kézben pékáru, hogy az autó kárpitjába passzírozott morzsák nehogy más sorsot képzeljenek maguknak. A szemöldökök összeráncolva, élesen figyelik a decemberi magyar Alföld nulla fokos, napsütéses életét Tápiószentmárton előtt reggel nyolckor. És felfedezik a fácánt a kocsi előtt, a fán a héját, a birkanyájat meg a tehenészetet, a hozzánk hasonló kisbuszokat, a helységnév-táblákat, és még ki tudja, hányféle gyermekléleknek fontos információ-morzsát. 

Mári mellett az ajtóbehúzóban női téli kesztyűk tömködtettek. Az ajtót úgyis én kezeltem Máriának, a kesztyűt pedig valóban megfelelően kell elhelyezni. Hazafelé már nem tudtam volna ezt a képet elkészíteni, mert addigra Mári el is hagyta ezt a kalandvágyó kesztyűpárt. Kénytelenek leszünk tartani a kapcsolatot ezzel a barátunkkal, ha viszont akarjuk látni a remek téli ruhadarabokat. De nem bánom, hogy időnként elhagyunk ezt-azt. Vajon nem emléknek és zálognak hagyjuk-e ezeket a tárgyakat magunk után embertársainknál?

Úgy hiszem, az egész emberiség úgy keletkezett, hogy Isten jókedvéből és szertelenségéből egyszer itt felejtett minket. Nem lehet, hogy ne találjunk vissza hozzá. Ha ott is ragadnánk valahol, úgy tartatunk számon, mint akik ideiglenes lakcímmel rendelkeznek csak. A lakcímkártya állandó lakhelyének rovatába ennél jobb hely van beírva, de azért nem rossz ez az ideglenes ittfelejtettség sem. Különösen nem napsütéses, költöztetős, gyerekeimmel együtt töltött szombat délelőttökön, 2018. decemberében. 

A történelem tudománya Európában a szórakoztatáson túl arra való, hogy meglássuk benne egy-egy nemzet múltját, és megnézzük benne, hogy mi dicsőséges, és arra büszkék legyünk. A múltba nézés eme műveletének akkor van sportértéke, ha azt - bár nem létezik elfogulatlan nézőpont - de mégis, bizonyos szabályok szerint tesszük. Olyan témákat választunk, amik nekünk fontosak: elvégre nemzeti történelmet írunk. A témaválasztással jelezzük elfogultságunkat. A múltba révedő tudományok szabályainak betartásával adunk komolyságot elménk játékainak. A megtalált igazságokból építjük fel közösségünk múltról alkotott véleményét, hősi történetét.

Őszinte rácsodálkozással szoktam olvasni a román, szerb, szlovák történelmet román, szerb, szlovák szerzők tollából. Mintha egy másik bolygón lettek volna eddig: próbálnak úgy tenni, mintha a XX. században hozzájuk kavarodott kárpát-medencei területek csak valami múló rosszullétből, véletlenségből lettek volna a Magyar Királyság részei hosszú évszázadokon keresztül. Sőt! Arról is értesülünk, hogy ők már régebben is itt voltak. Sőt, mindig is. Isten már eleve ide pottyantotta őket. A legismertebb példa ezzel kapcsolatban a románoké: a római uralom utáni megmaradt néptöredékekből és a korábbi dákokból, heves fantáziával, időnként évszázados hiányoktól nem zavartatva magukat kétezer éves folytonosságot álmodnak Erdélybe. Ennyi erővel mi is lehetnénk pannon-avarok: a Dunántúlon nálunk is maradhattak római töredékek, és azokat hozzácsaphatnánk más népek leleteihez... 

1920 után, 100 évvel ezelőtt kihúztuk magunkat, és azt mondtuk, hogyha a hatalom el is veszett, a magyarság kultúrája, nemessége, tartása nem veszhet el. Mi nem fogunk délibábos történelmet írni, hanem bástyái leszünk az európai kultúrának, a műveltségnek, és ezzel mutatjuk meg, hogy mit veszített el Európa azokon a területeken, ahol már soha többé nem lesz Magyarország. 

2020 felé közeledünk. Mennyi maradt meg e tartásból? A számomra úgy tűnik, hogy a történelem iránt érdeklődő magyarok többsége arra szavaz, jöjjön a dicsőség, mindegy, milyen áron. Ne vacakoljunk részletkérdésekkel, ne legyenek árnyalt megállapításaink. Az nem fér bele a többségnek, hogy finnugor nyelvrokonság és sztyeppei nomád kultúra. Egy jelző kell. Igenis mi vagyunk a legősibb, legkeletibb, legkárpátmedenceibb, legszebb, legokosabb nép, akiket máig üldöz a világ, színtiszta irigységből. És a nők is nálunk a legszebbek, ki ne felejtsem.

Mennyit érünk? Kell-e az igazságra is kíváncsi múlt, vagy elég csak a magyar múlt? Kell-e nekünk a magyarok egészen elképesztő, hősies, dicsőséges történelme, amely anélkül is elbírja ezeket a jelzőket, hogy még tódítanánk egy nagyot a történteken? A többség most megírja a dicső, győztes magyar történelmet, vagy megmarad bennük az a vágy, hogy megértsünk másokat is? Trianon keserűen megtanított minket annak szükségességére, hogy másokat is észrevegyünk, akkor is, ha ők nem vesznek észre már minket (a környező népekre utalok). 

Mennyit érünk? A népzene, a néptánc pontos kutatása, európai és Kárpát-medencei összefüggésekbe helyezése, a népzene maivá változtatása, a néptánc-mozgalom (revival) azért akkora dobás, mert úgy magyar, hogy közben egyetemes. Nekem a magyar történelem is egyetemes, mert azt látom benne, hogyan sáfárkodtunk azzal az isteni renddel, hogy egy államban, aztán egy nyelvi közösségben vagyunk. Elveszítjük-e ezt az egyetemességet?