Történt pedig, hogy egy kedves lelkésztársunk költöztetésébe szerettem volna besegíteni, a segítségen túl a közösséget is kifejezni a felajánlással. A segítség elkelt, konkrétan néhány szekrényt sehogy nem bírt elszállítani a koma. Ez volt a program erre a napra.

Nosza, előállíttattam az iskolabuszunkat és a hozzá tartozó, irgalmatlan méretű utánfutót. Kezdtem magamban melegíteni valaha meglévő tolató-tudományomat, magam elé képzelve a lelkészi barát szűk parókia-udvarát. Vakartam a fejemet - hiába, no, aki kiesik a rendes problémamegoldó feladatokból a szellemi munka felesleges túlsúlya okán, az bebicsakló iskolabusz-szerelvényt, meghorzsolt kapufélfákat, macerás vonóhorog-beakasztásokkal vegyes ujjbecsípődéseket, sehogyan sem működő utánfutó-lámpákat vizionál. 

Kedves és készséges buszfelügyelő iskolai dolgozónk, Jenő azonban elém vágott, megérezte rémálmaimat, és lebeszélt a futóról, hogy az a múltkor is majd' elszabadult, hogy ahhoz ő ért igazán rendesen, és így tovább. Nem bántam a dolgot, gyorsan váltottam: a buszból kiszereltem az üléssorokat, teherszállítóvá alakítva a gépjárművet, az üléstelenítési tudományommal szakmai előrelépést biztosítotva Jenőnknek ("na, Örs, ezt nem tudtam, hát akkor jó lesz így"). 

Jött az újabb gond. A két kisebb gyerek, Marci és Márika. Hogy ők jönnének, és majd ők pakolnak, ha nem, hát tartják az ajtót, őrzik a buszt, segítenek tolatni - magyarán mondva pont úgy viselkedtek, mint én ennyi idős koromban. Jók ezek az autós expedíciók, meg jó dolog a munka, a feladat, valahogy így vagyunk megteremtve. Ja, és hát együtt lenni is jó. 

Ez mind rendben van, de a hova tegyem őket egy teherautóvá alakított iskolabuszban? Valami olyan út kellene, amelyik relatíve rendőrmentes, vagy kedves rendőrökkel van rakva - vagy a decemberi napsütés rendőrszíveket olvasztó hatására bízom magam. Segített a helyismeret, gyorsan kigondoltam egy kis forgalmú utat, és újra meggyőződtem arról, hogy a gps és a navigáció nem sokat ér. A navigáció ritkán tudja, hogy melyik mellékúton fogyott el a megyehatárnál az úniós támogatás, és hogyan lesz rázós futam az addigi szombat délelőtti szabadidős programból. A gps ritkán tudja, hol vannak olvadó rendőrszívek az első üléssorba tett gyerekülések láttán. Maradok a saját, fejben megrajzolt térképeimnél.

A pakolás jó volt, a gyerekek hancúroztak, meg segítettek egy kicsit. A nap sütött rendületlenül, szépen elrendeződött minden - utánfutó nélkül világbajnok tolatásokat rendeztem -, haza is jutottunk. Marci nekiállt ide-oda pakolni, nézegetni az ajándékba kapott üveg pezsgőt, addig téblábolva a számára furcsa termék körül, amíg rá nem szóltam, hogy hagyja már magára a buborékokat, mert még a lábára ejti vagy valami más galibát csinál. Marci továbbra sem áll jól magyar alapfokú nyelvvizsgája tekintetében, hiszen füle botját se mozgatta a felszólításra, csak dumált tovább mindenfelé, és birizgálta a tiltott árut. Fokoztam a játszmát és a hangulatot, emeltem a hangerőt: "MARCI!" Az elítélt megtört, hangszíne engedelmessé, sőt, alázatossá változott, majd saját magát is meglepve ezt mondta: "szólítottál, Atyám?" Ilyenkor mit kell csinálni? És hogyan kell ilyenkor megállni a röhögést? És mi az oka egy ilyen válaszadásnak, talán túl sokat olvas régi bibliai szövegeket gyerek? Nehéz a szülőnek, pláne ilyen őrizetesekkel. 

Zárásképpen a költöztető brigád fényképét magyaráznám. A kézben pékáru, hogy az autó kárpitjába passzírozott morzsák nehogy más sorsot képzeljenek maguknak. A szemöldökök összeráncolva, élesen figyelik a decemberi magyar Alföld nulla fokos, napsütéses életét Tápiószentmárton előtt reggel nyolckor. És felfedezik a fácánt a kocsi előtt, a fán a héját, a birkanyájat meg a tehenészetet, a hozzánk hasonló kisbuszokat, a helységnév-táblákat, és még ki tudja, hányféle gyermekléleknek fontos információ-morzsát. 

Mári mellett az ajtóbehúzóban női téli kesztyűk tömködtettek. Az ajtót úgyis én kezeltem Máriának, a kesztyűt pedig valóban megfelelően kell elhelyezni. Hazafelé már nem tudtam volna ezt a képet elkészíteni, mert addigra Mári el is hagyta ezt a kalandvágyó kesztyűpárt. Kénytelenek leszünk tartani a kapcsolatot ezzel a barátunkkal, ha viszont akarjuk látni a remek téli ruhadarabokat. De nem bánom, hogy időnként elhagyunk ezt-azt. Vajon nem emléknek és zálognak hagyjuk-e ezeket a tárgyakat magunk után embertársainknál?

Úgy hiszem, az egész emberiség úgy keletkezett, hogy Isten jókedvéből és szertelenségéből egyszer itt felejtett minket. Nem lehet, hogy ne találjunk vissza hozzá. Ha ott is ragadnánk valahol, úgy tartatunk számon, mint akik ideiglenes lakcímmel rendelkeznek csak. A lakcímkártya állandó lakhelyének rovatába ennél jobb hely van beírva, de azért nem rossz ez az ideglenes ittfelejtettség sem. Különösen nem napsütéses, költöztetős, gyerekeimmel együtt töltött szombat délelőttökön, 2018. decemberében.