A történelem tudománya Európában a szórakoztatáson túl arra való, hogy meglássuk benne egy-egy nemzet múltját, és megnézzük benne, hogy mi dicsőséges, és arra büszkék legyünk. A múltba nézés eme műveletének akkor van sportértéke, ha azt - bár nem létezik elfogulatlan nézőpont - de mégis, bizonyos szabályok szerint tesszük. Olyan témákat választunk, amik nekünk fontosak: elvégre nemzeti történelmet írunk. A témaválasztással jelezzük elfogultságunkat. A múltba révedő tudományok szabályainak betartásával adunk komolyságot elménk játékainak. A megtalált igazságokból építjük fel közösségünk múltról alkotott véleményét, hősi történetét.

Őszinte rácsodálkozással szoktam olvasni a román, szerb, szlovák történelmet román, szerb, szlovák szerzők tollából. Mintha egy másik bolygón lettek volna eddig: próbálnak úgy tenni, mintha a XX. században hozzájuk kavarodott kárpát-medencei területek csak valami múló rosszullétből, véletlenségből lettek volna a Magyar Királyság részei hosszú évszázadokon keresztül. Sőt! Arról is értesülünk, hogy ők már régebben is itt voltak. Sőt, mindig is. Isten már eleve ide pottyantotta őket. A legismertebb példa ezzel kapcsolatban a románoké: a római uralom utáni megmaradt néptöredékekből és a korábbi dákokból, heves fantáziával, időnként évszázados hiányoktól nem zavartatva magukat kétezer éves folytonosságot álmodnak Erdélybe. Ennyi erővel mi is lehetnénk pannon-avarok: a Dunántúlon nálunk is maradhattak római töredékek, és azokat hozzácsaphatnánk más népek leleteihez... 

1920 után, 100 évvel ezelőtt kihúztuk magunkat, és azt mondtuk, hogyha a hatalom el is veszett, a magyarság kultúrája, nemessége, tartása nem veszhet el. Mi nem fogunk délibábos történelmet írni, hanem bástyái leszünk az európai kultúrának, a műveltségnek, és ezzel mutatjuk meg, hogy mit veszített el Európa azokon a területeken, ahol már soha többé nem lesz Magyarország. 

2020 felé közeledünk. Mennyi maradt meg e tartásból? A számomra úgy tűnik, hogy a történelem iránt érdeklődő magyarok többsége arra szavaz, jöjjön a dicsőség, mindegy, milyen áron. Ne vacakoljunk részletkérdésekkel, ne legyenek árnyalt megállapításaink. Az nem fér bele a többségnek, hogy finnugor nyelvrokonság és sztyeppei nomád kultúra. Egy jelző kell. Igenis mi vagyunk a legősibb, legkeletibb, legkárpátmedenceibb, legszebb, legokosabb nép, akiket máig üldöz a világ, színtiszta irigységből. És a nők is nálunk a legszebbek, ki ne felejtsem.

Mennyit érünk? Kell-e az igazságra is kíváncsi múlt, vagy elég csak a magyar múlt? Kell-e nekünk a magyarok egészen elképesztő, hősies, dicsőséges történelme, amely anélkül is elbírja ezeket a jelzőket, hogy még tódítanánk egy nagyot a történteken? A többség most megírja a dicső, győztes magyar történelmet, vagy megmarad bennük az a vágy, hogy megértsünk másokat is? Trianon keserűen megtanított minket annak szükségességére, hogy másokat is észrevegyünk, akkor is, ha ők nem vesznek észre már minket (a környező népekre utalok). 

Mennyit érünk? A népzene, a néptánc pontos kutatása, európai és Kárpát-medencei összefüggésekbe helyezése, a népzene maivá változtatása, a néptánc-mozgalom (revival) azért akkora dobás, mert úgy magyar, hogy közben egyetemes. Nekem a magyar történelem is egyetemes, mert azt látom benne, hogyan sáfárkodtunk azzal az isteni renddel, hogy egy államban, aztán egy nyelvi közösségben vagyunk. Elveszítjük-e ezt az egyetemességet?