Rég nem írtam már olvasónaplót, most bemutatok egy könyvet.

1984-es, református kiadás, a szerzők a kommunizmus idején 7-8 intézménnyel megmaradt református szeretetmunka neves vezetői. Kis versek, novellák, rövid gondolatok sorjáznak, őszintén, kedvesen, megrendítően. Feltűnő, hogy a kommunizmus idején kifejezetten igénytelen, taszító református könyvborítókkal ellentétben igényes az egész kötet, jó kézbe venni, szép a borító, a könyvben pedig számtalan gyerekrajz van, színesben, szép nyomtatással. Elgondolkodtató, hogy mennyi erő és hit maradhatott volna meg, ha nem eresztik szélnek a diakonisszákat, ha kiteljesedhet a fogyatékkal élők szolgálata, ha megmaradtak volna a református árvaházak.

A könyv nekem legjobban tetsző írását másolom ide. A címhez ismerni kell Ézsaiás 42,3 igéjét: "az én szolgám... a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki, hűen hirdeti a törvényt". 

Sártory Gabriella: Megrepedt nádszál

Szeme kék, mint az égbolt nyári reggelen, arca szelíd. Néha kék ködök suhannak át az arcán: "Nagyok, emberek, szeressetek engem!"

Eszik, alszik, néha félkönyökre támaszkodva ül, s ha kezébe adnak egy csörgőt, kis idő múlva felemeli, rázogatja, nézi, rázogatja, amíg bele nem fárad. Nem sír, nem nyafog, nem kiabál. Néz. Szeme tiszta, nézése kedves. De vajon mire gondol? Kicsi lelkének mélységes kútja lezárva. Ha néven szólítják, becézik: "Jotka, kicsi Jotka" - derűs lesz, mosolyog. Csak a föléhajlást, a simogató kézmeleget - és a kis kútban a napsugár szikrája csillan meg! "Emberek, szeressetek!"

Körülötte folyik az élet, reggel lesz, aztán este, s az ő kicsi életében alig van változás. Hónapok telnek el, tavasz lesz, majd nyár, a kiságyat felemelik, kiviszik a napra. A lombok között átvillan a fény, ő hunyorog, mert elszokott az erős naptól. Ez jó, ez meleg. Itt él ebben a nagy világban, kicsi ember. Már tizenkét éves, s még olyan keveset tapasztalt. Életét, világát az ágy rácsa, a szoba négy fala, az udvar kerítése határolja. 

Elvittük egyszer autóbusszal egy kisebb útra. Nagyon örült. Szemei lobogtak, erőltette az ülést, hogy kilásson az ablakon. Amikor elfáradt, hátradőlve élvezte az ütemes ringást, mint kisgyermek a bölcső mozgó ritmusát. 

Vajon miket gondolhat? A szája nem beszél, az égszínkék szemek csak kérnek: "nagyok, szeressetek!" A kis szőke fej olyan kedvesen simul a tenyér alá, olyan természetesen, olyan kérőn. Nem követelőzik, nem féltékeny, nem sír. 

Ha máshoz szólnak, ha mást becéznek, mást etetnek, más ágyához mennek, csak néz és csak vár. S ha végre szólnak hozzá, elmosolyodik. 

Vajon értjük? Mit értünk ebből a kicsi, elrejtőző életkéből? Miket lát az égkék szem, mit fényképez le belső magának a körülötte zajló, közelében mozgó világból? Mit lát? Mit ért? Mit érez? Mit gondol?

Ha ép emberként nő fel, biztosan nagyon szelíd és kedves gyerek és felnőtt lenne. Természete így is az. Szelíd és kedves. 

Féltenivaló kicsiny élet, kis törött nádszál, amely vékonyan nyújtózik, bizonytalanul, repedezetten, csak a többi takarásában él. Gazdája és pártfogója az öröktől Irgalmas, aki sajátjának tartja, tervében így formálta, szereti őt. Ő az, Aki mindörökké megőrzi, Aki a megrepedt nádszálat nem töri össze.