Kedves nem-ceglédi Olvasó!

Képzelj magad elé egy alföldi várost, csodás főtérrel, századfordulós épületekkel, jó arányokkal. Képzeld magad elé a vasútállomást is, melyet a híres Pfaff Ferenc tervezett: az épület méltóságteljes megjelenésű, arányos, igényes, igazi állomás. És most képzeld el a város 1650 méteres, Rákócziról elnevezett fő utcáját, sétányát, mely összeköti a nevezetes főteret a méltóságos vasúttal. Mindez Cegléden van: szép ez a díszlet, eleink a boldog békeidőkben (1867-1914) jól dolgoztak, értékes örökséget hagytak hátra.

És most képzeld el, hogy ezen a sétányon az egyik irányból kompletten ki vannak tiltva a biciklisek, egyszerűen nem jöhetsz be a főtérre kerékpárral a vasútról. De ne félj, valamelyes igazság mégis van a világon: a másik irányban, a főtérről a vasút felé tekerve már-már remélhetnél, az út egyirányú, és jól el lehet férni az autósok mellett - de egy ponton tábla tiltja meg a biciklizést. E ponttól gyalog, szégyenkezve tolhatod vissza a bicajt, nyomorultul. 

És most kérdezd meg, hogy miért nem zavar ez senkit? A választ nem tudom, csak sejtem. Úgy hiszem, hogy a város lakói úgy gondolják, minden ceglédi utcán mindenkinek joga van gyalogolni, biciklizni, autózni. Ez a tétel nem igaz, az autóforgalom sűrűsége évtizedek óta túl nagy. A város belső részein a gyalogosok és a biciklisták - akik sokkal többen vannak az autósoknál - már régen hátrányban vannak. De a megszokás, mozdulatlanság megtartja a korábbi évtizedek közlekedési szemléletét. 

És most tegyük fel a kérdést, kell-e ezen változtatni? Én megadom a választ: muszáj. A város közösség. A benne lakók együtt kell kialakítsák az élet rendjét, a közlekedését is, amely most nem jól van. Nem tűnik nagy dolognak a biciklizők sorsa, de minden ilyen ügy azt fejezi ki, hogyan élünk közösen. És bizony, itt még hiány van. Mindig rendet kell rakni magunk körül. Én még szeretném megérni, hogy begurulok az állomásról Kossuth apánkhoz a Szabadság térre.