A vallás szó azt jelenti szó szerint: megvallani, kimondani valamit.
A vallásban, az egyházban nem történik más, mint hogy kimondjuk, ami bennünk van. Kimondjuk a nyilvánvalót és a szív titkait: örülünk és panaszkodunk, de kimondjuk emberi közösségünkben egymásnak és Istennek, ami bennünk van.
Megvallod vagy tagadod Istent? Sokszor hangzik el ez a szembeállítás. Pedig a legtöbben sem egyik, sem másik kategóriába nem tartoznak.
Egy kevesen vannak, akik megvallják Istent: egyháztagként, szabályos hívő emberként. Egy kevesen vannak, akik tagadják Istent: nemhogy nem értik, miről van szó, de zavarja őket az egyház irracionális létezése.
És sokan vannak, akik némák. „Én hiszek Istenben és imádkozom, de nem attól leszek jó keresztyén, hogy eljárok a templomba”. A többség vallása a közösség nélküli, néma vallás.
Csak az a baj, hogy emberi állapotunkban oly sok nehézség van, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni. A „miért?”, a néma kiáltás ott harsan a néma vallásban, csak nem halljuk. Mert a modern világ minden kérdésre választ ad, minden kényelmet felénk nyújt, mindenben racionális akar lenni – csak itt maradunk magunkban, és azt az egyet nem értjük, hogy „miért”?
Istenem, adj nekik hangos kiáltást, és aztán pedig adj nekünk válaszokat. Ne hagyj magunkra bennünket, vigyél minket a hallgatástól a meghallásig!
És azt is kérjük, hogy a Téged megvallók ne legyenek akadályai a némán vallásosaknak! Ne legyünk "az utolsókból elsők, az elsőkből utolsók” (Máté 20,16).
Meggyőződésem, hogy a gyülekezetem tagjainak időnként szüksége van arra, hogy irodalomelmélettel terheljem meg őket. Ezért a vasárnapi gyülekezeti lapocskánkba a következőket írtam:
A Bibliát olvasva sokszor az az érzésünk, mintha verset olvasnánk. De mi is a vers? Vers az, aminek ríme van? Nem! A vers nem különbözik bármilyen más írástól: a versben is leírunk valamit, ami fontos nekünk. A vers annyiban különbözik más írásoktól, hogy nagyon sűrű, intenzív írás, mely képeket használ, esetleg rímeket, formája és rendje van: így akar tanítani minket.
Alább Mátyás Imre (Budapest-Pozsonyi úti presbiter) egy versét közöljük, mely a húsvéti történet szereplőire világít rá sorban. E verssel tekintünk vissza az ünnepre.
Foga közt villan a friss vér,
Lajstromot ír Kajafás.
Bűnt predikálnak a szentek,
Kakas szól, sír a halász.
A lictor vad koszorút sző,
Ostor szava peng valahol,
Barabbás buja nőt tervez,
Pilátus néma szobor.
Merev ujján csorran a víz:
Maradj ki, sosem-felelős!
Ács fia újra gerendát
Ölelhet, bukjon a hős.
Ecetben úszik a szivacs...
Az árva anyát szimatol.
Még odamond, még megtér a
Jobb- vagy balpárti lator.
Köntöse éppen jó rám,
Vize-vére lándzsám hegyén,
Barabbás, Péter, Pilátus,
Iskariót vagyok én:
Körmöm alatt még a mártás,
És arcomon ég búcsúcsók,
Bokáim a csend himbálja,
Inamra kötélt fon a pók.
Arról a rémisztő gondolatról írok, amely így hangzik: "az egyház csak akadálya a hitnek". Alább Fa Nándort idézem, egy interjúja (Heti Válasz, 2017. márc. 9, 72-74.o.) részleteinek segítségével.
- Az élet nagy kérdéseire kereste a választ. Megtalálta?
- Ha tizenötször indulok is neki, akkor sem találom meg a választ például arra, hogy ki teremtett bennünket és miért, honnét hova tartunk. Nem adatik meg nekünk a válasz. Az ember azt hiszi, azzal, hogy egyre többet tapasztal, és különböző kényszerhelyzetekbe hozza magát, közelebb kerül a válaszhoz. Aztán egyszer csak rájön, hogy nincs válasz. Hiába megyek ki újra meg újra, nem leszek okosabb semmivel. Vagy akárhogy is érkezik a válasz, én nem ismerem fel. Nem érzem, hogy a kérdéseimet megválaszolná bárki is.
- Pedig többször használ olyan fogalmakat, mint Teremtő, és a Jóistennek adott hálát a szerencsés érkezésért.
- Az én világomban ezek kulturális fogalmak. Számomra ez nem vallási értelemben vett hit.
- Les Sables 'd Olonne-ban van egy templom, a Notre Dame de Bon Port, a Miasszonyunk jó kikötő, melyben hajók lógnak, a vízbe veszett hajósokra emlékeznek.
- Odamentem, körbejártam, letérdeltem, és elmondtam hálaimámat, de én ezt is kulturális kérdésnek tekintem. Ez számomra nem vallási, főleg nem egyházi kérdés.
Tessék megfigyelni a fa nándor-i válaszokat! Bizony, ezek egy Istent kereső, a keresésben becsületes, a könyörgésben szorgalmas, az alázatban előrehaladott ember gondolatai! De amikor a riporter kérdésére ki kellene mondani, hogy mindez - rendesen megfogalmazva - Istenről szól, akkor Nándorunk megrémül, visszavonul, kultúrának nevezi a hitet, és elhatárolódik a vallástól meg az egyháztól.
Az a rémisztő gondolat van a háttérben, hogy az egyház egy zárt rendszer, amiben tételesen fel kell mondani a leckét, és engedelmeskedni az elöljáróknak, vakon menni előre fejjel falnak, gombnyomásra ugyanazt gondolni. Mintha az egyház lenne a hatalom, az élet kerete, a LEGNAGYOBB KÖZÖS OSZTÓ.
De ez nem így van. Az egyháznak voltak ilyen évszázadai, de mára ez a szerepünk eltűnt, illetve nyomokban maradt meg. Az egyház annak a közös öröme kell legyen, hogy Isten nevét ki lehet mondani, "az élet nagy kérdéseire" választ lehet kérni - időnként kapni is - , és egy emberi szervezet céljaként az igazságot, a lelki életet és az imádatot lehet célnak megjelölni. Az egyház inkább: a LEGKISEBB KÖZÖS TÖBBSZÖRÖS.
Megjegyzés: az egyház időnként eljátssza, hogy márpedig a saját kicsi homokozójában továbbra is ő Nagy Észosztó. Ezek átmenetileg és kis méretileg sikeres vállalkozások lehetnek, néhány embert üdvösségre vihetnek. De zárkózottságuk okán (tekintélyt követelnek egy tekintély-ellenes, meggyőzést váró világban) lemondanak a többségről. És nem kapcsolódnak az Isten kereső világ gondolataihoz! Szektásodik, kizáródik az egyház, ami nem jó. Nem a saját világunkat kell építsük, hanem a világban kell fény legyünk. A szektás egyház valóban lehet akadálya is a hitnek.
Márpedig az a cél, hogy a kereső találjon. És megvallja, és kimondja. Vallás - a szó is ezt jelenti. Isten - a nevet ki kell mondani. Pont úgy, ahogyan Fa Nándor tette hálaimájában.
A mai internetes sajtó két zászlóshajóján, az Index és az Origo oldalain, az első és a második helyen egy-egy cikk vidámította meg a lelkemet. Nem annyira tartalmukkal (az egyik pillanatnyi benyomások alapján reagál aktuális politikai jelszavakra reagálva; a másik felületes bazsalygással vitorlázik egy háború sújtotta fekete lyukban, országnak nevezve egy területet, amelyik Ukrajna címmel képtelen teljesíteni az állam alapfunkcióit), hanem témaválasztásukkal.
http://index.hu/kulfold/2017/02/09/parizsi_bekeszerzodesek_dunacsun_horvatjarfalu_oroszvar/
Nem is a cikkek tartalma a lényeg, hanem az, hogy magától értetődően, címlap-témaként egyszerű napokon elkezdtek létezni a monarchiás és trianonos témák a politikai élet mindkét oldalán. Létezik Pozsony, és az ottani magyarok. Létezik Kárpátalja, és létezik a monarchiás szemmel nézett Lemberg.
Emlékezzünk vissza a Kádár-korszakra, a 80-as évekre. A gyerekkoromban nem léteztek ezek a témák. Akkor már nem tiltották, addigra már elfelejtették ezeket. Nem léteztek a határon túliak, és nem léteztek a monarchiás dolgok. Pár éve valamilyen forrásban olvastam Kádár szavait, már nem tudom, milyen összefüggésben. A lényeg, hogy valamelyik - nem nyilvános - tárgyalásán kiejtette a száján ezt a szót: Erdély. Tehát Erdély mégiscsak létezik - gondoltam én 2000 körül. Hiszen mindig csak a rokonságban, mindig csak szóban beszéltünk róla (apám évente volt Erdélyben, a nagyszüleim kolozsváriak, tele voltunk menekülttel, a föld alatti közélet is kezdett erről szólni). De az iskolában, a Híradóban, a tankönyvekben, az odavetett félmondatokban, a földrajzban: soha, sehol. És egy gyerek nem hülye, pontosan érzi ennek hatását. A hatalmat: amelyik - 56 okán - hagyományosan nem vesz minderről tudomást.
Emlékezzünk a 90-es évekre és a kétezresekre, amikor a jobboldal témájává lett lefokozva a magyar történelem és a magyar nemzet ügye. Súlyos károkat okozott: ha felvetetted ezeket, jobbos lettél tőle. Ha nem csak ezen rágódtál, balos lettél tőle. Ha pillanatnyi belpolitikai előnyt akartál kovácsolni, 2004-es népszavazás lett belőle.
Most meg, egy szürke februári reggelen, magától értetődő módon írogat mindenféle újság mindenféle lényegtelen dolgot Trianon és Monarchia ügyében. Mert lassan megtanulta az ország: htm-ek (határon túli magyarok) is vannak. Nem románul beszélnek. Nem egzotikus országokban élnek. Nem oda költöztek. Ott is vannak ilyenek meg olyanok. És nem jelent napi politikai elköteleződést a téma felvetése. Csak úgy bejön.
Nos, be kell valljam, a címem hatásvadász volt: ezzel még nem haladtuk meg Trianont. De legalább lenyugodtak annyira a kedélyek, hogy lehet normálisan beszélni róla, és pragmatikusan, normálisan feltalálni néhány olyan dolgot, aminek segítségével tovább tudunk élni a nemzeti közösségben. Nem nagy dolog, de mégis az: halad előre a közélet Trianon sebének gyógyulásában.
Vigyázzatok, nem azt írtam, hogy már nem is fáj, meg már úgyis mindegy, meg hasonlók. Éppen, hogy nem mindegy, éppen, hogy valamiképpen gyógyulni kellene. Aminek örülök, az a gyógyulás előfeltételének megléte, ítéletem szerint. A csodás magyar htm-es sajtóbéke.
A fenti képhez kapcsolódva beugrik-e a reklámszöveg?
Tchibo - a legtöbb, mi adható.
Volt egy kedves tanárom, lelkészem, úgy hívják, hogy Rideg Gyula. Ő mesélte, hogy egy igehirdetésének a végén ez volt a zárszó: "...és ez a legtöbb, mi adható". Mikor kimondta, rádöbbent, hogy reklámszöveget mondott, és elszégyellte magát.
Pedig: nem kellett volna. Miért is? Mert nem tudunk úgy élni, hogy ne tolakodnának a reklámszövegek és jelszavak az életünkbe. Biztos lehet úgy csinálni, mintha nem így lenne, de az óriásplakátok, az autókra ragasztott hirdetések, az internetes felületek csíkjai mind harsogják a magukét. Mi pedig látjuk, ha akarjuk, ha nem. Úgy lettünk nevelve: ha betű, elolvassuk. Ha szólnak hozzánk, meghallgatjuk. Ha kép, megnézzük.
És miket használnak a reklámok? Hát többek között az alapvető fogalmainkat, a szavainkat. Mondok két durva példát a Tchibo-n túl: Coca Cola - az Igazi; Magyar Telekom - a Kapcsolat.
Miért baj ez? Mert a szavaink, de legalábbis az alapszavaink nem cserélhetők fel mással. Isteni eredetűek. Meg ne rémüljünk ettől a meghatározástól: azt nevezzük isteni eredetűnek az emberi világban, amiről nem tudjuk, hogyan keletkezett. Mindig is így volt, és így van. Vannak szavaink. Emberi közösségekben élünk. Van igaz és hamis. Van férfi és nő. Ezek olyan rendek az életünkben, amikkel nem tudunk mit kezdeni, vannak és kész. Ezek a játékszabályok az életünkhöz.
És szükségünk van az alapfogalmainkra. Az igazi nem a Coca-Colát jelenti, hanem az igazat. A kapcsolat szónál kevés fontosabb van a mai világban, és az nem a nyavalyás telefondrótokat jelenti. És van, amire igaz: a legtöbb mi adható, és nem a kávé az - mondom ezt megrögzött kávésként (bár a feleségem tényleg pont nem szereti a sárga csomagolású Tchibo-t).
No de, van történelmi tapasztalatunk. Éppen az unokatestvérem, Máthé Áron mutatott rá arra egy tanulmányában (A fasizmus vádja - kommunista propaganda 1956-ról címmel a Valóság folyóiratban, 55. évf. 2012. I. 44-55.o.), hogy a fasiszta szó hogyan lesz mindenkinek a jelzője, aki nem kommunista. De ugyanígy a "béke" fogalma is lejáratódott - persze szentebb dolog ez annál, hogy ne nyerje el újra értelmét - megint csak kommunista nyomásra. ("Móricka, lesz harmadik világháború" - "Az nem lesz, de lesz itt olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad...")
Javaslom, hogy azok a nagy cégek, amik a nyelvünk fontos fogalmait használják, fizessenek fogalomterhelési illetéket (fti). Mivel egy-egy reklámhadjárat nekem évekig tartó munkát okoz, amíg lelkészként helyrehozom a fogalmakban tett kárt, ezért minden brutális szlogen után kifizethetnék a lelkészi kar éves prédikációra készülési munkaidejét. Remélem, nem úsznák meg olcsón a teljesítmény-arányos fizetséget.
Kérdezték tőlem a héten a konfirmandusok: hogyan lehet az, hogy Istennek fia van, és közben meg az Atya és a Fiú is ő egyszerre.
Elfelejtettem nekik az órán elégszer mondani, de itt most megteszem: milyen jó, hogy kérdeznek! És ráadásul milyen jókat tudnak kérdezni! Inkább akkor szoktam szidni őket – és íme, ezt is újra megteszem itt most – amikor ülnek, néznek maguk elé, és nem érdekli őket az életük, meg egyáltalán semmi. Aki kérdez, az már fél lábbal konfirmált is!
A kérdés tehát már félút, de azért jó lenne tudni a válaszokat is.
Régen úgy volt, hogy a tisztelettudó fiatalok megtanulták kívülről a válaszokat a káté-kérdésekre. Aztán, ha nem is értették, inkább nem kérdeztek. Ez akkor működik jól, ha egész életünkben gondolkozunk, és néha rájövünk valamire Istennel kapcsolatban – és amikor rájövünk, akkor beugrik, hogy igen, erről tanultam is a kátéban. Például nagy dolog megérteni, hogy „úgy megőriz, hogy mennyi Atyám akarata nélkül egy hajszál sem hullhat le fejemről” (Heidelbergi Káté 1. felelete).
De egy mai gyerek nem így van vele, hanem inkább kérdez. Tartozunk a válasszal. Kétségtelenül, egy kicsivel több tisztelet, türelem és várakozás jobb lenne az életükbe – de milyen jó, hogyha a becsületes kérdés benne van az életükben.
Tehát: Istennek hogyan lehet fia? Istent nem elég csak emberként elképzelnünk. Ő mindaz, amit erről a világról tudunk. Illetve: ami több a világról való tudásunknál, az Ő. És azt is látjuk, hogy miközben nálunk több, Jézusban mégis közénk jön. És ezért Jézust így hívjuk: a Fiú. Nem csak úgy értve, hogy valakinek szó szerint születik egy fia. Hanem úgy, hogy ide jön, és ez a fiúsága, hogy megjelenik köztünk! Így lehet, hogy Isten itt is járt, meg a mennyben is maradt.
Nem nagyon értjük a részleteket. Nem is kell értsük: azt próbáljuk megérteni, meglátni Istenből, amire éppen szükségünk van. Amikor tanításával, földi pályájával, megváltásával foglalkozunk, akkor Jézusnak hívjuk, és arra figyelünk. Máskor, gondviselésére és teremtésére nézve Atyaként tiszteljük. És a kettőt egyszerre is látjuk, amikor Jézus imádkozik Atyjához. Egyszerre kettő, de a kettő mégis különbözik egymástól. Egyszer kettő az kétszer egy.
Isten nem arra hív minket, hogy ezeket pontosan átlássuk. Arra is szükségünk van, és kíváncsiak is vagyunk, és muszáj is ezt valamennyire megértenünk. De a lényeg az, hogy – ma divatos kifejezéssel – „használható tudásunk” legyen. Amikor kell – és mikor nem kell? – szólítsuk meg Őt, kiáltsunk hozzá, és lássuk meg kegyelmes válaszát. Éltet, akar minket, erőt ad mindenkor. „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem” (Jelenések könyve 3,20). Ő az, engedd be!
Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy lelkész, 100 évvel ezelőtt. Tett-vett, írt, ugrált, országos hírt nyert, de az ügy nem ment előrébb. Maradt a reménység, ami nem szégyenít meg. De azért földi megszégyenítés volt elég. Ült az ágyán, apátiában, megmaradva a világ végén. Nem reménytelenül, de nehezen.
Volt az előzőnek egy fia. Tett-vett, írt, ugrált, de lelkésztársa megkeserítette a dolgait, és olyan korban élt, amikor nem állt mellé senki. Elment hamar nyugdíjba, bánatosan, nem feledkezve el a reménységről - tanúskodnak erről kötetei, felvételei, okos bekezdései.
Jött az újabb generáció. Tett-vett, írt, ugrált, nem pont pap lett, de csak papíron nem. Belészorult tehetségét arra használta, hogy megmaradjon ott, ahova Isten rendelte. Végignézte, hogyan porlik el őrhelyének egyháza az igazság mellől. Még a szentséget is elhagyta - pedig az nem az igazság-elhagyókon múlik. Ő így él. Számolgatja, mi változott generációk során, és keresi, megvan-e még a reménység.
Van neki egy erdőfoltja. Amolyan töltés-melletti, nem sokat érő. Vett két akciós almafát, kiment, ott elültette. Néha megmutatja.
Mi történik, ha bevezetik a sivatagban a kommunizmust? Idővel importálni kell a homokot.
Mit importál manapság Kuba, mit gondolsz, kedves Olvasó? Hát cukornádat. Fidel Castro nem élt hiába.
A kommunizmussal még viccelni sem szabad, mert valóra válik.
"Nincs két világ: egy vallásos templomi élet és egy azon kívüli. A világ az Istené."
Szűcs Ferenc professzorral készült egy interjú, most megjelent Kálvin-kötete kapcsán. Az interjú alábbi részletében röviden van összefoglalva a mostani egyházunknak egyik baja: az egyházi élet szellemi beszűkülése. A bezárkózott, a kommunizmus 40 éve alatt hivatalosan is templom falai közé zárt egyházi élet a maga keretein belül növekszik vagy szűkül. Abszurd módon az állami támogatás - iskolák és más intézmények átvétele, vagy más módon átadott hatalom - még növeli is ezt a zártságot. (De erről nem az állam tehet, és az előbbi megállapítás nem azt jelenti, hogy nekünk ezért ne kellene elfogadni a felajánlott lehetőségeket.) Szóval, nyitni kell. És nem a világot kell beengedni, hanem magunkat kell a világnak mutatni. Nem a bezárkózó, merev szokásainkat, hanem a világ végső értelmével kapcsolatos, érvényes válaszunkat.
Itt olvasható jobban kibontva a fenti mondat, a riporter kérdésével együtt:
Kálvin teológiai gondolkodása máig is erősen hat. Miben érezhető ez a hatás napjainkban?
A nyitottságban, abban, hogy a teológia és az egyéb tudományok nem két különböző világ. A kálvini teológiában Isten egyetlen világáról van szó. Ezt az egészet, a teljes embert szerette volna megszólítani. A Heidelbergi Káté első két sora fejezi ki ezt leginkább: „életemben, halálomban, testestől-lelkestől nem a magamé vagyok.” A teljesség igénye él bennünk, hogy egész valónkkal, környezetünkkel, mindennel együtt az Istenhez tartozunk. Nincs két világ: egy vallásos templomi élet és egy azon kívüli. A világ az Istené.
Az egyházi év Adventtel kezdődik. Kezdődhetne rögtön Karácsonnyal is – de nem rögtön Karácsony jön, hanem előbb Advent, amikor felkészülünk a nagy ünnepre.
De miért kell felkészülés? Isten hatalmasabb, mint mi vagyunk; amikor találkozunk vele, akkor Ő mutat meg valamennyit végtelenségéből. Ezért úgy tűnhet, hogy felesleges külön készülni a találkozásra. Majd Ő jön, majd akkor figyelünk.
Igen ám, de nekünk oly sokszor lenne szükségünk rá. Nem érünk rá kivárni, amíg szép türelmesen megsejtünk valamit a nagy dolgokból. Bajainkban rögtön szükségünk van rá. Erre példa Jairus – de oly sokan mások is lehetnének példák. Megszólítja Jézust, hogy gyógyítsa meg gyermekét. Mindannyian így könyörgünk. Istent tehát meg kell szólítanunk a bajban. Nem gondolkozunk ezen, hanem kiáltunk hozzá.
De a bajban Istenhez kiáltani még mindig nem felkészülés, hanem kényszer. Lehet-e készülni az Istennel való találkozásra? A gadarai megszállottat egy belső kényszer vezette Jézushoz. Jézus nem hozzá megy, csak elhalad arrafelé, amerre a megszállott lakott. Karácsony ünnepe is minden évben van, de el is tud menni mellettünk, ha nem figyelünk oda.
De mivel tudunk odamenni Jézushoz? A megszállott csak megszállottságát tudta vinni, rettenetes életét. Ő legalább őszinte volt: „ne gyötörj engem”, mondta Jézusnak. Érezte, hogy Jézus a rosszat nem tűrheti, nem fogja hagyni a benne lévő gonoszságot. Menjünk Isten elé Karácsony előtt, ne szégyelljük, bármink is van, hagyjuk, hogy nekiálljon tisztítani bennünket.
Jairusban és a gadarai megszállottban közös, hogy mindketten megszólítják Jézust. Ha szabad így mondani: befolyásolják, válaszra kényszerítik. Nem úgy van, hogy Isten odafent lakik az égben, onnan elmondja, hogy mit és hogyan kell csinálni; mi pedig idelent félünk tőle, de azért csináljuk a magunk feje után, ami eszünkbe jut. Hanem Isten jön, Jézusban nagy feladat elé állít bennünket: közénk jön. Megszólítható. Jézusban ezt lássuk meg: Isten megszólítható, szinte „kényszeríthető”.
Adventkor felkészülünk Jézus eljövetelére, felkészülünk a találkozásra, és meg akarjuk szólítani Őt, hogy űzze ki a rosszat és gyógyítson meg minket.
Márk evangéliuma 5. része alapján. Itt olvashatjuk a gadarai megszálott, illetve Jairus történetét.