Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy lelkész, 100 évvel ezelőtt. Tett-vett, írt, ugrált, országos hírt nyert, de az ügy nem ment előrébb. Maradt a reménység, ami nem szégyenít meg. De azért földi megszégyenítés volt elég. Ült az ágyán, apátiában, megmaradva a világ végén. Nem reménytelenül, de nehezen. 

Volt az előzőnek egy fia. Tett-vett, írt, ugrált, de lelkésztársa megkeserítette a dolgait, és olyan korban élt, amikor nem állt mellé senki. Elment hamar nyugdíjba, bánatosan, nem feledkezve el a reménységről - tanúskodnak erről kötetei, felvételei, okos bekezdései.

Jött az újabb generáció. Tett-vett, írt, ugrált, nem pont pap lett, de csak papíron nem. Belészorult tehetségét arra használta, hogy megmaradjon ott, ahova Isten rendelte. Végignézte, hogyan porlik el őrhelyének egyháza az igazság mellől. Még a szentséget is elhagyta - pedig az nem az igazság-elhagyókon múlik. Ő így él. Számolgatja, mi változott generációk során, és keresi, megvan-e még a reménység.

Van neki egy erdőfoltja. Amolyan töltés-melletti, nem sokat érő. Vett két akciós almafát, kiment, ott elültette. Néha megmutatja.