A fenti kép 1991-ből, Eszékről származik, a délszláv háborúból, avagy jugoszláv polgárháborúból. A rettegő nő akármelyikünk is lehetne. 1991-ig nem úgy éltek az emberek Eszéken, a szlavóniai négy magyar faluban, a Baranya-háromszög magyar falvaiban, hogy valaha még háborút is láthatnak. Aztán egyszer csak ott volt a háború. 

Miért és hogyan jön egy háború?

Az én általános iskolás és középiskolai tankönyveimben egészen megdöbbentően primitív okokról olvastam és tanultam: bizonyos népek és személyek puszta gonoszságból és passzióból néha nekiálltak háborúzni, direkt, hogy minél többen haljanak meg. És még mi, magyarok is ki voltunk emelve, mint efféle gonoszságra hajlamos társaság. 

Nos, azért ez nem ilyen egyszerű. A háborúhoz megoldatlan problémák, mélyben húzódó ellentétek, és számunkra érthetetlen logikával bíró nagyhatalmak is kellenek. A viszonyok állandóan változnak, nehéz kiismerni magát benne a mindenkori jelenkornak. A történelem kiváló magyar szó: a "tör" szócskát fedezhetjük fel benne. Néha összetör-nek a dolgok, megtör-ténnek. Egy háború kitörésében persze megvan mindig a konkrét felelőssége néhány gazembernek, ez igaz. De azért az meg még igazabb, hogy az emberiséggel történnek a dolgok. A történelem rettenetes fordulatai kapcsán nem emberekhez, hanem Istenhez kell fellebbezni, hiszen vele kapcsolatban abban bízunk, hogy azért minden történés ellenére kezében tartja a dolgokat, és van valami célja az emberiséggel. 

A háború megértéséhez elutaztunk Eszékre, negyedszázaddal a történtek után. A horvátok és a magyarok igazán igyekeznek: Eszék rendezett és nagyon szép város, már csak néhány házfalon látszanak géppisztoly-nyomok és repesz-sebek. Nekem ismerős volt a látvány: Budapesten éltem néhány évet, az Akácfa u. 43. sz. alatti bérház egész fala szét volt lőve, gyerekkoromból ismertem ezt a 44-es vagy 56-os mintázatot.

Volt velünk Eszéken egy katonaviselt ember, egyik presbiterünk, Czinege Csaba. Ő morfondírozott azon, hogy a falakon lévő nyomok inkább repeszek által, a robbanások idején széthulló törmelék által okozott sérülések. Aztán Csaba egyszer csak megállt egy iskola előtt, és megmutatta, hogy a kerítés 2 cm vastag pálcáit hogyan deformálta meg néhány golyó. Nekem meg beugrott, hogy a pesti bérházunk korlátja is át volt lőve néhány helyen, befért az ujjam kisgyerekként a lyukakba. A golyó falat, vasat lyukaszt -  egyszerű a következtetés: kilyuggatja az embert is.

A golyónyomok nyomán a háborúról beszéltünk: ezt tanultuk Eszéken az ifi-táborban. 

A Biblia: tükör. Ez azt jelenti, hogy olvasom, és magamra meg magunkra ismerek. De ahhoz, hogy magamra és magunkra ismerjek, előbb foglalkoznom magammal és magunkkal. A gondolkodás feltétele a Biblia olvasásának. Anélkül az égvilágon semmi értelme nincs a Szentírással foglalkozni. 

Illetve: a Biblia egy kis világ, a zsidók történetével, egy csomó érdekes dologgal. A Biblia világa, irodalmi és történelmi értelemben is fontos. Hozzánk tartozik, a mindennapi beszédet sem értjük meg, hiszen annyi minden a Bibliából jön. A Biblia érdekes: de ennek nincs sok köze a hithez. 

Az egyházban sokan valamiféle csodaszerként tekintenek a Bibliára. Van egy mozgalom is, amelyik azt tekinti feladatának, hogy magát a Bibliát minél több emberhez eljuttassa. Minden tiszteletem ellenére - egy feladatot magunknak kitalálni és amellett kitartani megsüvegelendő - úgy látom, csak akkor van értelme olvasni, ha értjük is, amit olvasunk (ez az utolsó félmondat egyébként szintén bibliai utalás, Fülöpre, Apostolok Cselekedetei 8. fejezet). Amíg nem foglalkozunk magunkkal, amíg nem keresünk válaszokat, amíg nem teszünk fel kérdéseket, a Biblia - lelki értelemben - csukva marad előttünk. Hiába olvassuk. 

De amikor az ember már elkezd gondolkodni, akkor egyszer csak beleolvas, és: tükröt talál. A saját életünkkel kapcsolatos bölcsességet, sőt akár az életünket is megfordító, szavakat, jeleneteket, hősöket, sorsokat. 

Az igazi tükörnek jellemzője, hogy mindennap kénytelenek vagyunk belenézni, hogy ne rendetlenül induljunk neki a napnak. A Bibliával kapcsolatban az a gyakorlat vált be, hogy az ember naponta olvassa az írást. Leszo olyan nap, hogy legfeljebb csak érdekességeket találunk - vagy még azt se. És lesz olyan nap, amikor a Szentírás hozzánk fog szólni. 

Az ifi-táborban minden nap olvastuk az aznapra kijelölt igét, és hat alkalomból több is akadt, amikor magunkra ismerhettünk. Egy olyan alkalom volt, amikor érdekességeket találtunk. És olyan is volt, amikor nem olvastam fel az aznapi részt, mert volt más, fontosabb témánk is.

Mindenfajta olvasásnak jellemzője a párbeszéd, a "tükörség". De a Szentírás az Szentírás. Először is töredezettebb, mint egy átlagos olvasmány. Hasonlíthatnánk ezért más bölcsesség-gyűjteményekhez, ez is igaz.  De a Bibliáról tudjuk azt, hogy sokan olvasták már előttünk, és tanultak belőle. A Biblia neve, állandó jelzője: "szent"-írás, azt jelzi, hogy erről biztosan tudjuk, hogy a javunkra van. A Biblia egy előítélet: sokak tapasztalata arról, hogy ez jó. Ezért tiszteljük, még ha önmagában mit sem ér. Az Istent kereső emberrel már szent írás. 

Erről is beszélgettünk az idén a harkányi ifi-táborban. 

Aprófalvakban éltem hét éven át. Az aprófalvakban az a jó, hogy kicsik. Amikor próbáltunk a gyerekekkel a karácsonyi műsorra, és valaki nem jött el a próbára, akkor el lehetett szaladni a hiányzó lakására, és mégiscsak elhoznia a próbára. Mert a legtávolabbi lakás is öt percnyire van gyalog. 

Az aprófalvakban az emberek a falu kicsi mérete miatt kényszerűen megismerik egymást, és kénytelenek együttműködni. 

Egyszer Kovácshidán megszűnt a gyerek-kísérés. Az óvodások és az iskolások a közeli Harkányba jártak Volánbusszal. Két kísérő bement velük reggel, az óvodásoknak segített átöltözni, aztán a kisérők hazajöttek. Délután pedig újra mentek. Nos, eme kísérők bérletét vette el az állam, az Önkormányzat pedig nem érezte szükségét annak, hogy ebbe az ügybe havonta 6.000 Ft-ot, a bérlet árát beleáldozza. Inkább megszüntették az óvodába járást. A gyerekekhez igazított állami, menetrendes busz üresen járt tovább. Mi pedig kaptunk egy jelzést augusztus végén, hogy vigyük be óvodába a gyereket, ahogy akarjuk. Igazi magyar abszurd. 

Nekem személyesen több óvodás gyermekem is volt, Bertát-Marcit tehát valahogy vinni kellett. Volt egy saját kisbuszom. Összeálltunk a falubeli szülőkkel, és elkezdtem hordani a gyerekeket. Eleinte két fuvarral oda, kettővel vissza; aztán már csak eggyel-egyel, úgyis sok hiányzó volt. Aztán két apuka is beállt sofőrködni, háromfelé osztottuk a vezetést. Aztán eltelt a tanév, és a vége felé már nagyon sokan lázadtak, mert a szülők egyik fele nem nagyon volt hajlandó nekem befizetni a benzin árát. Néhányan ledolgozták nálam a pár száz forintot, néhányan még azt se. 

Hiszen nem azért fogtunk össze, mert kedveltük egymást: középosztálybeli magyarok és cigányok és nagyon szegény magyarok és cigányok. Hanem azért, mert kicsi volt a falu. Muszáj volt. Az volt a közhangulat, hogy az állam által kötelezővé tett óvodába muszáj bevinni a gyerekeket, és az Örs beviszi. Vita és veszekedés is lett a viteldíjakból. De mégis: jobban megismertük egymást. Rá mertem bízni az autót két szülőtársamra. Az aprófalu tehát kicsiny terével összemágnesezi az embereket.

Nagy áldás, hogy egyházközségeink nevében benne van a közösség, a község szó. Mert számomra ez az egyik lényege a keresztyénségnek: nem magunkban hiszünk, hanem mindig valamelyik közösség tagjaként. Ahol nem mindig ismerjük igazán jól egymást, sőt, talán nem is kedvelünk mindenkit, de mégis, együtt vagyunk Isten népe. Egy kicsi, apró térbe a templomba vagyunk "összezárva", és az egyházközség tagsága alapján van halvány rokonságunk, falubeliségünk. 

Ezt tanultuk meg az idei ifi-táborban az aprófalvakat járva. 

Thaiföld északi részén, a hegyekben laknak az erdőlakó mlabrik. Számolni háromig tudnak, ami azon túl van, arra azt mondják: sok. 

Esetszám: sok. Ennyinél tartok. Sokszor fordul elő, hogy a konfirmandus táborom résztvevői között van olyan 13 éves fiatal, aki néhány óra után elkezd nyavalyogni, idővel sírni az anyukája és a családja után. Még egyszer sem ment haza senki táborból, de már háromszor végigtörülték könnyeikkel az egész hetet a drágáim Nagy-Magyarország változatos helyszínein - az a vád engem nem érhet, hogy egysíkú lenne úticél- és táborhely-választásom. 

Én kellene elgondolkozzak valamin? Brutálisak a táborok? Nem hiszem. Sok bűnöm van, túl sok, de nem az én vétkem ez a tinédzser-bőgés. És nem is egészen a fiataloké. 

Hát igen, olyan esetem is volt, hogy valaki 13 éves korában volt először távol egy éjszakára a szüleitől. Talán azért a nagymamát vagy egy osztálykirándulást meg lehetett volna kockáztatni hetedik osztályig a gyermeknél...

Szerintem egy gyerek nem feltétlenül genetikailag lesz anyámasszony katonája. A szülők egy része úgy látja, hogy a gyermeket jobb inkább semmilyen kihívásnak kitenni kegyetlen, gonosz világunkban. Aztán váratlanul megérkezik a lelkész, és azt mondja, hogy aki nem jön táborba, nem konfirmálhat. No, hát talán itt az ideje egyházi segítséggel a gyermeknek elindulni egyedül a világ országútján.

De nem - ez már késő. Sokkal hamarabb kell ezeket harcokat megvívni. Én már fejleszteni szeretném őket, a hit titkairól beszélni, fontos dolgokat megbeszélni. Helyette marad a pelenkázás, papírzsebkendő-utánpótlás biztosítása, és a legfontosabb: a mobil-lízingelés. 

Merthogy nekem olyan csomagom van a telefonra, hogy fix összeget fizetek, cserébe bármennyit lehet telefonálni. Az sms-ek miatt választottuk ezt, amiket így tudok huszasával küldeni, és ez időnként nagyon jól jön. És tábori bőgés esetén is hasznos a korlátlan keret, sajnos. Mert ilyenkor odaadom a hüppögő gyermeknek a gépezetet, aki órákon át ápolja a lelkét szülei segítségével. Talán ilyenkor véget is lehetne vetni egy-egy beszélgetésnek, szülői oldalról. 

Tetszik, nem tetszik "valóság" nagybátyánk velünk él, sőt, gyermekeink életének is részese lesz minden valószínűség szerint. Hagyjuk kettejüket magukra időnként!

1944 aug. 29-én 11 óra 11 perckor kezdődött a ceglédi bombatámadás a vasútállomás ellen. 49-en haltak meg, legalábbis ennyien vannak felvésve az emléktáblánkra. 

A vasút megtámadása még valamennyire érthető, hiszen Cegléd 1853 óta vasúti csomópont - ettől az évtől ágazik ki a Budapest-Cegléd-Szolnok vonalból egy sínpár Kiskunfélegyháza, később Szeged felé. Vasúti elágazás, háború, hát rendben van, bombázni kell az infrastruktúrát, oké. 

De mit szóljunk ehhez a vasút bombázása utáni jelenetekhez? A szövetségesekhez (Anglia-USA-Szovjetunió) átállt román gépek géppuska-sorozata ért el mozdonyokat, a környező földön dolgozó embereket, a környező telepen élő családokat. Folytatódott a bombázás szeptemberben is: csaknem száz bombát dobtak le a városra úgy, hogy egyetlen katonai célpont nem akadt. 

Erre az égvilágon semmi szükség nem volt. Mégis, akkoriban úgy gondolták, a lakosság megfélemlítése és megtizedelése segíti a háború befejezését, még pontosabban: a végső győzelem elérését. Ne nagyon finomkodjunk, mondjuk ki: a II. világháborúban a felek hivatalos hadviselési formái közé tartozott a terror.

Mit szóljunk ehhez? Lehet bármit is szólni okosan a XX. századról? Megszólalni sem tudunk a borzalmak láttán.

Ilyenkor jól jönnek a költők, akik sűrített formában mégis képesek megszólalni. Jól jön az is, hogy kénytelen-kelletlen hallunk a versekről az iskolában. Nekem Radnóti Mikós sorai jutottak eszembe, amelyek különösen azért súlyosak, mert ő az események közepette képes volt formába önteni érzéseit, pedig a saját halála, az ő megölése is nagyon közel volt már (az alábbi verset 1944. május 19-én írta, őt november elején végezték ki). Márpedig halálveszélyben magunkkal szoktunk foglalkozni, és nem az utókorral. Radnóti verse érvényes ma is.

Ceglédre is eljutott a Tour de Hongrie elnevezésű bicikliverseny. A szervezők jó előre minden ceglédi postaládájába eljuttatták a tudnivalókat: bizonyos utcák egy óra erejéig le lesznek zárva, de várnak mindenkit a katolikus templom melletti befutóra, és így tovább. 

Eljött a nagy nap. A város felett egyszer csak nekiállt egy helikopter körözni, mert filmezte a biciklistákat. Marci fiammal ekkor indultunk neki a templomnak, mert valamit el kellett hozzunk az ottani irodából. Hiába vagyok lelkész, mégsem a templom mellett lakom, hanem négy saroknyira, 600 méterre, éppen bicikli-távolságnyira a templomtól. 

Behorgásztuk, amit hoznunk kellett, és jöttünk volna vissza, de az egyik keresztutcát eddigre lezárták, a helikopter egyre jobban jött-ment, szóval, melegedett a helyzet bicikliverseny-fronton. Nem bántuk, számítottunk erre, letámasztottuk a biciklijeinket, és vártuk az idegen drótszamarakat. Nem is kellett csalódnunk. 

Mások viszont csalódtak. Két autósról van szó. Egyikük az eltorlaszolt utca egyik oldaláról, másikuk a másik oldalról érkezett, és nagyon sürgősen tovább szerettek volna autózni. Láthatóan nem életveszélyes dolguk volt, az egyikük boltból igyekezett hazafelé, másikuk már egy másik lezárástól kreuzolt át ide. 

(Kreuzolás: szél ellen történő vitorlázás, cikk-cakkban.)

Előbb mindketten magukban mormogni kezdtek, aztán kétségbe esve felhívták a családtagjaikat ("itt vagyok az utca felénél, de nem tudok hazajönni a boltból"), aztán kórusban nekiálltak óbégatni, aztán nekiálltak vegzálni azt a szegény polgárőrt, aki a kordon felállításával és őrzésével volt megbízva. 

Hasztalanul próbáltam csitítani őket. Próbáltam elmagyarázni, hogy ők is kellett papírt kapjanak erről. Ez eszükbe is jutott, de nem zavarta meg felháborodásukat. Próbáltam győzködni őket, hogy egy évben egyszer kell fél órányit tűrnünk, cserébe Cegléd bekerül a híradóba, és házigazdái lehetünk egy kiváló sporteseménynek. És egyáltalán, azt is próbáltam magyarázni, hogy a város vezetése egy évben néhányszor átalakíthatja a forgalmat, mert bizonyos rendezvények ezt megkövetelik. Igazán nem sűrűn fordul ez elő. 

Beszélhettem én! Majdnem rendőrt kellett hívni lenyugtatásukra. Hogy ők itt most közlekednek, de nem tudnak. 

Honnan ez a veszett türelmetlenség? Tudom, honnan van. 

Olyan világot élünk, amikor nem érzünk, nem gondolkozunk, nem éneklünk, nem imádjuk Istent. Csak úgy vagyogatunk. A feszültségek nőttön nőnek körülöttünk ettől még, de ezzel nem érünk rá foglalkozni tévé-nézés, internetezés (nekem ez a kedvencem), telefonozás, bevásárlás közben. Aztán, ha valami apró dolog nincs a helyén, magunk számára is érthetetlen módon elkap bennünket a harag.

De mi lesz akkor, ha egy utcai kordonnál nagyobb trauma ér bennünket? Közép-Európa nem arról híres, hogy a történelmi forgószelek el szokták kerülni...

Szeretem a ceglédieket, a magyarokat, a magyarországiakat, az embereket körülöttem, de nem sok jót várok egy bicikliversenynél nagyobb baj esetén. Bár, ki tudja? Van, akiből a baj jót hoz ki. Kihúzza magát, és cselekszik. Mindezek titkai már Istennél vannak elrejtve.

A XX. és a XXI. századdal az a baj, hogy a hazugság tort ül, és minden másnál erősebb tényezővé vált a kultúránkban.

Voltak régen is despoták, akik ezerszámra irtották az embereket: mind felkent papjai voltak a gyilkolásnak, Isten küldötteinek érezték magukat. Azért adtak parancsot népek kiirtására, mert így látták jónak. És akkor eljött a mi korunk. És a mi korunkban már nincs divatban a mások legyilkolása hivatalosan. Ebből következik ez a sztori:

"A Szovjetunió területén tartózkodó lengyel hadifoglyok között lengyel fegyveres alakulatokat kezdett szervezni az egyik szovjet fogságba esett tábornok, Wladislaw Anders, aki ekkor vette észre, hogy a nyilvántartási jegyzéken feltüntetett tisztek közül sokan hiányoznak. A 14 szovjet hadifogságba esett tábornok közül csupán ketten jelentek meg, a többiek nyomtalanul eltűntek, a 300 magas rangú tiszt közül pedig mindössze 6 került elő. A lengyel parancsnokság nyomozást indított, s a szovjet hadifogságból szabadult lengyel állampolgárok kihallgatása alapján megállapította, hogy a 15 ezer eltűnt személyt három lágerben tartották fogva - Kozelszkben, Osztaskovban és Sztarobelszkben - egészen 1940 tavaszáig, azután viszont nyomuk veszett. A szovjet hatóságok kijelentették: ők semmit sem tudnak. A Szovjetunió területén működő lengyel parancsnokság speciális szolgálatot hozott létre, hogy felkutassák a 15 ezer lengyel eltűnt katona eltűnésének körülményeit. 

Megállapították, hogy 1940 áprilisában a lágereket evakuálták, a foglyokat a legközelebbi vasútállomásokra kísérték, és bevagonírozták, majd Szmolenszktől nyugatra - a Katyni erdőben - néhány kilométernyi távolságra kirakták őket. 

További sorsukról azonban hiába tudakozódott szovjet hivatalos személyiségeknél Anders is, a moszkvai diplomáciai képviselők is. Amikor a lengyel főparancsnok, Wladislaw Sikorski tábornok 1941. december 3-án kremlbeli találkozójukon ismét feltette ezt a kérdést, Sztálin meglepő válasszal állt elő:

- Megszöktek.

Arra a kérdésre pedig, hogy hová szökhetett 15 ezer ember, így felelt:

- Mandzsúriába."

Forrás: M. Heller: A Szovjetunió története. Osiris kiadó, Budapest, 2003.

Ferdinandy György 36 évet élt Puerto Rico-ban, onnan származik története, melyet közlök.

"Feleségem tucatnyi csomaggal érkezik. Behordja a kocsiból a zsákmányt. A képernyőn most kezd Jamaica és Haiti. Csak azt hallom: felkiált. Rózsaszínű cekkert tart elém.

- Nézd - mondja -, elkeveredett!

- Mi van benne?

- Szandálok, gyerekholmi. Semmi érdekes. Visszaviszem. Jössz? - kérdezi.

- Minek?

Jamaica 1:0-ra vezet.

- Hogy hazavigye magának egy alkalmazott?

Amerikában nagyok a távolságok. Az áruház órányira van. Vállat vonok, kikapcsolom a tévét. Visszük a rózsaszínű csomagot. 

Van egy pult, ahol a hibás árukat becserélik. Állunk a sorban, María kitölti a papírokat. A pénztár itt van a közelben, az alkalmazott felveszi a telefont. 

A sor végén áll egy néma csapat. Férfi, asszony, két aprócska gyerek. Indiánok. Ez itt a "sweetwater", a nicaraguai negyed. Az alkalmazott odainti őket, kibontja a rózsaszínű csomagot. 

- Ez a hölgy hozta vissza! - mondja, és ránk mutat.

A gyerekek körülugrálnak, a girhes asszonyka sírva fakad. A férfi nyújtja a kezét. Egy kicsit bizonytalanul, de aztán mégis. Keményen kezet ad. 

Összekapaszkodnak, kéz a kézben vonul el a kis csapat. Nem állnak meg a parkolóban, innen a sweetwaterből - ha nincs autójuk - gyalog járnak bevásárolni a nicaraguaiak.

A képernyőn már befejeződött a közvetítés. Jamaica továbbjutott."

(Ferdinandy György: Az ingázás dicsérete. Orpheusz kiadó, Budapest, 2017. 183. oldal)

A testvérem, Ákos feljegyzései között találtam egy 2015-ös keltezésűt, melynek két nagyobb gyermekünk is szereplője. Idézem az esetet, Ákos tollából - illetve klaviatúrájából...:

"Június végén történt Cegléden. Andris [Ákos fia] rettenetesen behisztizik. Felkapom, csapkod, rúgkapál, kiabál. Elsétálok vele a kert végébe, hogy lenyugtassam. Úgy-ahogy sikerül. Battyogunk visszafele. Hirtelen észreveszem, hogy Berta és Marci utánunk szöktek és egy bokor mögül leskelődnek.
Ákos: hát ti mit csináltok itt?
Marci: jöttünk megnézni, hogy vered meg.
Ákos: ... hm... ezek szerint titeket megver apátok?
Nagy csend.
Berta (fölényes mosollyal): Ááá. Csak fenyeget."