Ceglédre is eljutott a Tour de Hongrie elnevezésű bicikliverseny. A szervezők jó előre minden ceglédi postaládájába eljuttatták a tudnivalókat: bizonyos utcák egy óra erejéig le lesznek zárva, de várnak mindenkit a katolikus templom melletti befutóra, és így tovább. 

Eljött a nagy nap. A város felett egyszer csak nekiállt egy helikopter körözni, mert filmezte a biciklistákat. Marci fiammal ekkor indultunk neki a templomnak, mert valamit el kellett hozzunk az ottani irodából. Hiába vagyok lelkész, mégsem a templom mellett lakom, hanem négy saroknyira, 600 méterre, éppen bicikli-távolságnyira a templomtól. 

Behorgásztuk, amit hoznunk kellett, és jöttünk volna vissza, de az egyik keresztutcát eddigre lezárták, a helikopter egyre jobban jött-ment, szóval, melegedett a helyzet bicikliverseny-fronton. Nem bántuk, számítottunk erre, letámasztottuk a biciklijeinket, és vártuk az idegen drótszamarakat. Nem is kellett csalódnunk. 

Mások viszont csalódtak. Két autósról van szó. Egyikük az eltorlaszolt utca egyik oldaláról, másikuk a másik oldalról érkezett, és nagyon sürgősen tovább szerettek volna autózni. Láthatóan nem életveszélyes dolguk volt, az egyikük boltból igyekezett hazafelé, másikuk már egy másik lezárástól kreuzolt át ide. 

(Kreuzolás: szél ellen történő vitorlázás, cikk-cakkban.)

Előbb mindketten magukban mormogni kezdtek, aztán kétségbe esve felhívták a családtagjaikat ("itt vagyok az utca felénél, de nem tudok hazajönni a boltból"), aztán kórusban nekiálltak óbégatni, aztán nekiálltak vegzálni azt a szegény polgárőrt, aki a kordon felállításával és őrzésével volt megbízva. 

Hasztalanul próbáltam csitítani őket. Próbáltam elmagyarázni, hogy ők is kellett papírt kapjanak erről. Ez eszükbe is jutott, de nem zavarta meg felháborodásukat. Próbáltam győzködni őket, hogy egy évben egyszer kell fél órányit tűrnünk, cserébe Cegléd bekerül a híradóba, és házigazdái lehetünk egy kiváló sporteseménynek. És egyáltalán, azt is próbáltam magyarázni, hogy a város vezetése egy évben néhányszor átalakíthatja a forgalmat, mert bizonyos rendezvények ezt megkövetelik. Igazán nem sűrűn fordul ez elő. 

Beszélhettem én! Majdnem rendőrt kellett hívni lenyugtatásukra. Hogy ők itt most közlekednek, de nem tudnak. 

Honnan ez a veszett türelmetlenség? Tudom, honnan van. 

Olyan világot élünk, amikor nem érzünk, nem gondolkozunk, nem éneklünk, nem imádjuk Istent. Csak úgy vagyogatunk. A feszültségek nőttön nőnek körülöttünk ettől még, de ezzel nem érünk rá foglalkozni tévé-nézés, internetezés (nekem ez a kedvencem), telefonozás, bevásárlás közben. Aztán, ha valami apró dolog nincs a helyén, magunk számára is érthetetlen módon elkap bennünket a harag.

De mi lesz akkor, ha egy utcai kordonnál nagyobb trauma ér bennünket? Közép-Európa nem arról híres, hogy a történelmi forgószelek el szokták kerülni...

Szeretem a ceglédieket, a magyarokat, a magyarországiakat, az embereket körülöttem, de nem sok jót várok egy bicikliversenynél nagyobb baj esetén. Bár, ki tudja? Van, akiből a baj jót hoz ki. Kihúzza magát, és cselekszik. Mindezek titkai már Istennél vannak elrejtve.