1944 aug. 29-én 11 óra 11 perckor kezdődött a ceglédi bombatámadás a vasútállomás ellen. 49-en haltak meg, legalábbis ennyien vannak felvésve az emléktáblánkra. 

A vasút megtámadása még valamennyire érthető, hiszen Cegléd 1853 óta vasúti csomópont - ettől az évtől ágazik ki a Budapest-Cegléd-Szolnok vonalból egy sínpár Kiskunfélegyháza, később Szeged felé. Vasúti elágazás, háború, hát rendben van, bombázni kell az infrastruktúrát, oké. 

De mit szóljunk ehhez a vasút bombázása utáni jelenetekhez? A szövetségesekhez (Anglia-USA-Szovjetunió) átállt román gépek géppuska-sorozata ért el mozdonyokat, a környező földön dolgozó embereket, a környező telepen élő családokat. Folytatódott a bombázás szeptemberben is: csaknem száz bombát dobtak le a városra úgy, hogy egyetlen katonai célpont nem akadt. 

Erre az égvilágon semmi szükség nem volt. Mégis, akkoriban úgy gondolták, a lakosság megfélemlítése és megtizedelése segíti a háború befejezését, még pontosabban: a végső győzelem elérését. Ne nagyon finomkodjunk, mondjuk ki: a II. világháborúban a felek hivatalos hadviselési formái közé tartozott a terror.

Mit szóljunk ehhez? Lehet bármit is szólni okosan a XX. századról? Megszólalni sem tudunk a borzalmak láttán.

Ilyenkor jól jönnek a költők, akik sűrített formában mégis képesek megszólalni. Jól jön az is, hogy kénytelen-kelletlen hallunk a versekről az iskolában. Nekem Radnóti Mikós sorai jutottak eszembe, amelyek különösen azért súlyosak, mert ő az események közepette képes volt formába önteni érzéseit, pedig a saját halála, az ő megölése is nagyon közel volt már (az alábbi verset 1944. május 19-én írta, őt november elején végezték ki). Márpedig halálveszélyben magunkkal szoktunk foglalkozni, és nem az utókorral. Radnóti verse érvényes ma is.