Aprófalvakban éltem hét éven át. Az aprófalvakban az a jó, hogy kicsik. Amikor próbáltunk a gyerekekkel a karácsonyi műsorra, és valaki nem jött el a próbára, akkor el lehetett szaladni a hiányzó lakására, és mégiscsak elhoznia a próbára. Mert a legtávolabbi lakás is öt percnyire van gyalog. 

Az aprófalvakban az emberek a falu kicsi mérete miatt kényszerűen megismerik egymást, és kénytelenek együttműködni. 

Egyszer Kovácshidán megszűnt a gyerek-kísérés. Az óvodások és az iskolások a közeli Harkányba jártak Volánbusszal. Két kísérő bement velük reggel, az óvodásoknak segített átöltözni, aztán a kisérők hazajöttek. Délután pedig újra mentek. Nos, eme kísérők bérletét vette el az állam, az Önkormányzat pedig nem érezte szükségét annak, hogy ebbe az ügybe havonta 6.000 Ft-ot, a bérlet árát beleáldozza. Inkább megszüntették az óvodába járást. A gyerekekhez igazított állami, menetrendes busz üresen járt tovább. Mi pedig kaptunk egy jelzést augusztus végén, hogy vigyük be óvodába a gyereket, ahogy akarjuk. Igazi magyar abszurd. 

Nekem személyesen több óvodás gyermekem is volt, Bertát-Marcit tehát valahogy vinni kellett. Volt egy saját kisbuszom. Összeálltunk a falubeli szülőkkel, és elkezdtem hordani a gyerekeket. Eleinte két fuvarral oda, kettővel vissza; aztán már csak eggyel-egyel, úgyis sok hiányzó volt. Aztán két apuka is beállt sofőrködni, háromfelé osztottuk a vezetést. Aztán eltelt a tanév, és a vége felé már nagyon sokan lázadtak, mert a szülők egyik fele nem nagyon volt hajlandó nekem befizetni a benzin árát. Néhányan ledolgozták nálam a pár száz forintot, néhányan még azt se. 

Hiszen nem azért fogtunk össze, mert kedveltük egymást: középosztálybeli magyarok és cigányok és nagyon szegény magyarok és cigányok. Hanem azért, mert kicsi volt a falu. Muszáj volt. Az volt a közhangulat, hogy az állam által kötelezővé tett óvodába muszáj bevinni a gyerekeket, és az Örs beviszi. Vita és veszekedés is lett a viteldíjakból. De mégis: jobban megismertük egymást. Rá mertem bízni az autót két szülőtársamra. Az aprófalu tehát kicsiny terével összemágnesezi az embereket.

Nagy áldás, hogy egyházközségeink nevében benne van a közösség, a község szó. Mert számomra ez az egyik lényege a keresztyénségnek: nem magunkban hiszünk, hanem mindig valamelyik közösség tagjaként. Ahol nem mindig ismerjük igazán jól egymást, sőt, talán nem is kedvelünk mindenkit, de mégis, együtt vagyunk Isten népe. Egy kicsi, apró térbe a templomba vagyunk "összezárva", és az egyházközség tagsága alapján van halvány rokonságunk, falubeliségünk. 

Ezt tanultuk meg az idei ifi-táborban az aprófalvakat járva.