Kérdezték tőlem a héten a konfirmandusok: hogyan lehet az, hogy Istennek fia van, és közben meg az Atya és a Fiú is ő egyszerre.

Elfelejtettem nekik az órán elégszer mondani, de itt most megteszem: milyen jó, hogy kérdeznek! És ráadásul milyen jókat tudnak kérdezni! Inkább akkor szoktam szidni őket – és íme, ezt is újra megteszem itt most – amikor ülnek, néznek maguk elé, és nem érdekli őket az életük, meg egyáltalán semmi. Aki kérdez, az már fél lábbal konfirmált is!

A kérdés tehát már félút, de azért jó lenne tudni a válaszokat is.

Régen úgy volt, hogy a tisztelettudó fiatalok megtanulták kívülről a válaszokat a káté-kérdésekre. Aztán, ha nem is értették, inkább nem kérdeztek. Ez akkor működik jól, ha egész életünkben gondolkozunk, és néha rájövünk valamire Istennel kapcsolatban – és amikor rájövünk, akkor beugrik, hogy igen, erről tanultam is a kátéban. Például nagy dolog megérteni, hogy „úgy megőriz, hogy mennyi Atyám akarata nélkül egy hajszál sem hullhat le fejemről” (Heidelbergi Káté 1. felelete).

De egy mai gyerek nem így van vele, hanem inkább kérdez. Tartozunk a válasszal. Kétségtelenül, egy kicsivel több tisztelet, türelem és várakozás jobb lenne az életükbe – de milyen jó, hogyha a becsületes kérdés benne van az életükben.

Tehát: Istennek hogyan lehet fia? Istent nem elég csak emberként elképzelnünk. Ő mindaz, amit erről a világról tudunk. Illetve: ami több a világról való tudásunknál, az Ő. És azt is látjuk, hogy miközben nálunk több, Jézusban mégis közénk jön. És ezért Jézust így hívjuk: a Fiú. Nem csak úgy értve, hogy valakinek szó szerint születik egy fia. Hanem úgy, hogy ide jön, és ez a fiúsága, hogy megjelenik köztünk! Így lehet, hogy Isten itt is járt, meg a mennyben is maradt.

Nem nagyon értjük a részleteket. Nem is kell értsük: azt próbáljuk megérteni, meglátni Istenből, amire éppen szükségünk van. Amikor tanításával, földi pályájával, megváltásával foglalkozunk, akkor Jézusnak hívjuk, és arra figyelünk. Máskor, gondviselésére és teremtésére nézve Atyaként tiszteljük. És a kettőt egyszerre is látjuk, amikor Jézus imádkozik Atyjához. Egyszerre kettő, de a kettő mégis különbözik egymástól. Egyszer kettő az kétszer egy.

Isten nem arra hív minket, hogy ezeket pontosan átlássuk. Arra is szükségünk van, és kíváncsiak is vagyunk, és muszáj is ezt valamennyire megértenünk. De a lényeg az, hogy – ma divatos kifejezéssel – „használható tudásunk” legyen. Amikor kell – és mikor nem kell? – szólítsuk meg Őt, kiáltsunk hozzá, és lássuk meg kegyelmes válaszát. Éltet, akar minket, erőt ad mindenkor. „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem” (Jelenések könyve 3,20). Ő az, engedd be!