Voltunk kézilabda-meccsen Marcival, és nem hiába szurkoltunk, mert nyert is a Cegléd, Gyöngyös bánta. 

Nagyon régen kézilabdáztam már, és nagyon régen néztem élőben mérkőzést. 1993-ban. Elfelejtettem, hogy mekkora koncentrációt igényel egy komoly támadás végbevitele, és hogy milyen nehéz egy ilyen komoly támadást kivédekezni.

Tisztelet az élsportolóknak!

Felfedeztem egy összefüggést a szimfonikus zenekarok és a református istentisztelet között. Elmagyarázom az alábbiakban. 

Most van '56 hatvanadik évfordulója. Az Önkormányzat igazán igényes, kiváló műsorfolyamot szerkesztett össze az egész hétre. Október 23-ára, vasárnap estére meghívták a Szolnoki Szimfonikusokat, hogy játsszák el nekünk Saint-Saens 3. c-moll "orgona"-szimfóniáját, emelendő az ünnep komolyságát. Cegléden van színházterem, kicsit kopottas, kicsit mozognak a székek; de valódi színházterem, ilyen események befogadására tökéletesen alkalmas. 

A zenekar annak rendje és módja szerint el is jött. Szépen játszottak, a vége és az eleje is egészen megrendítő volt a számomra. Az orgona és a négykezes zongora jelentőségét én nem láttam át, ez zenei faragatlanságomat jelzi. Azt laikusként is láttam, hogy nagyszerű az előadás. 

Igen ám, de a kb. 500 főnyi nézőtéren talán 200-an voltunk. A zenészek a színpadon vagy 60-an. Az egyik szervező elkeseredetten mondta nekem a végén: hát mit találjunk még ki, hogy többen jöjjenek? Ingyen is volt, szép is volt, csak 50 perc volt az egész darab.. Ki hibázott?

Mi a három gyermekünkkel ültünk be a koncertre. Az óvodás 5 perccel a vége előtt egyszer rákérdezett, hogy mikor várható a vége. Valamit odamordultam neki, mert a zenében emelkedett a feszültség, mire jobban figyeltem volna Márira, már vége is volt az egésznek. Szóval: kibírható volt gyerekeknek is, még egy óvodásnak is. Minden délután tömve van a zeneiskola gyerekkel, látható, hogy fontos a zenetanulás a szülőknek. És a zenehallgatás? Nem azért tanulunk zenét, hogy értsük és műveljük?

A zenekar kedves volt, a nagy zenekar a színpadon érdekes, a zene változatos, követhető; az egész csak 50 perces. Mit kellett volna csináljon a zenekar, hogy vonzóbb legyen? Fürdőruhában kellett volna megjelenjenek a nagybőgősök? Kivonatot kellett volna írni a szimfóniából, csak utalva az egyes részekre, nem kifejtve a mondanivalót, gyorsabban felépítve a hangzásokat?

Nem, szó sincs róla. Senki nem hibázott. Most ennyire van igény, nem tudunk mit tenni. És most jön a párhuzam.

Olyan sokszor hallgattam már meg, hogy az egyház nem elég vonzó, és ezért veszítjük el a híveinket. Erős kétségeim vannak az ügyet illetően. Kétségtelen, hogy a közösségeink egy része taszító, és biztos, hogy ezen változtatni kellene. Ezt elfogadom. De az egyház "vonzó" nem tud lenni. Ezzel a jelzővel van gondom. Akármennyire is ügyesen becsalogatunk valakit az istentiszteletre, ott végig kell ülni 50 percet. Azon belül oda kell figyelni és meg kell érteni a 15-20 perces igehirdetést, melynek témái között van a bűnbánat (elég kellemetlen), kísérletek Isten jellemzésére (elég rázós), és az egésznek az az igénye, hogy az igazságot, a végső igazságot dicséri-keresi-imádja (elég húzós). Ezekből nem tudunk engedni, ettől istentisztelet az istentisztelet. Ez sosem "kellemes" meg "vonzó". Más jelzők kellenek: "szükséges" vagy "szép" meg "Lélekkel teli". És egyáltalán, ahhoz nagy bizalom (vagy valami kényszer) kell, hogy az ember beüljön az istentiszteletre, a közösség iránti bizalom, és szomjúság az igazság iránt. 

Szegény szimfonikusok! Nem nagyon tudnak újítani a műsoron. Ami azt illeti, mi se sokat. Aki bújt, bújt; aki nem, nem. 

Márton fürdés előtt váratlanul szülői szívet erősítő bejelentést tesz.

- Apa, én úgy szeretlek, mint...

És azzal nekiáll gondolkodni, hogy mit válasszon hasonlatnak. 

- ...mint a focit! - zárja le ezt a fontos kérdést, röviden és - megnyugtatóan. 

A kisifi borszéki kirándulása során jutottunk  el egy havasi rétre, ahol békésen gyűjtögették a székelyek a szénát a lemenő nap fényében. Csak egyvalami zavarta meg az idillt – tessék csak nézni a képet – az, hogy a szénásszekeret egy autó húzta! 

Kérem szépen, itt Erdély kiváló tulajdonságaiból sérül meg egy! Mert, mit is szeretünk Erdélyben:

1. Valaha Magyarország volt, és még lehet is az (nem ebben az évszázadban), így van némi közünk hozzá.

2. Onnan származunk néhány százezren. Részben én is. Ez is fontos jellemző.

3. Hatásvadász táj, képeslapra kívánkozó épített örökség. 

4. Erdély elzárt vidékein továbbra is sokan foglalkoznak mezőgazdasággal, hagyományos módon, állatokkal, régi eszközökkel, őrizve sok kedves dolgot az elmúlt időkből. Ezért is szeretünk arra járni, hogy ezt meglássuk.

(Még rengeteg mindent lehetne sorolni, amik nagyon lényegesek, de most itt megállok.)

A 4. pont tekintetében akkor micsoda dolog ez, hogy lovak helyett egy Toyota RAV4 adja a lóerőket a szekérnek? Nos, az a helyzet, hogy a lónál olcsóbb és egyszerűbb, praktikusabb terepjáró autót tartani egy paraszti gazdaságban, még szénagyűjtéshez is. 

(Még egy zárójel, autós műveltségűeknek: a képen látható RAV4 a SUV kategóriájú autók megteremtője. RAV = Recreational Activity Vehicle = szabadidős tevékenységre való jármű, SUV = Sport Utility Vehicle = sportcélú haszonjármű...és ugye, a kaszálás-gyűjtés-forgatás-behordás végül is sport... Kiváló cikk erről a Toyotáról itt: http://totalcar.hu/tesztek/2016/02/05/hasznaltteszt_toyota_rav4_1999/.)

Be kell lássuk, hogy sok minden visszafordíthatatlanul megváltozik mai világunkban és az életünkben, ha tetszik, ha nem. Meg kell próbálnunk együtt élni a változásokkal. Meg kell őriznünk és tovább kell adnunk a lelki dolgokat (konkrétan Jézus megváltására utalok, a gyengébbek kedvéért) az utódainknak. Minden más, ami jellemzője az életünknek könnyen elporlad, bármilyen nehéz is ezt elfogadnunk. 

A romantika nem sokat segít rajtunk.

Na, ezt már régóta hallgatom. Hogy mit? Régi reformátusoktól hallom, hogy a református egyház meg az istentisztelet nem jó, nem szeretjük, nem éljük át igazán, és a misén legalább történik valami. És hogy bezzeg a muszlimoknál van átélés a mecsetben, nálunk meg nincs érzelem, nincs sírás. Innen a cím félig. Félig meg a sírással kapcsolatos sírásra utal. 

Pedig nem olyan bonyolult dolog ez, elmagyarázom. 

Vegyünk egy példát, onnan következtetünk majd. A mi egyházközségünkben úgy van a vasárnap, hogy vasárnap előtt az általam ismert vasárnapi templomosok egy részével hét közben is találkozunk (sajnos, itt volna mit javítani), másik részüket magam elé képzelem (de sajnos, itt nagyon sok a látogatási hiányosságom). Sokféle életút, de kevés az olyan, ahol ne lenne bánat. Ehhez hozzáadom a magam tengernyi baját. Aztán elolvasom a Bibliát, azt pont azért írták, hogy reagáljon a mindenség tekintetében parciális, ám minket mégis egészen szétverő fájdalmainkra. Aztán megírom a vasárnapi istentisztelet imádságait, igehirdetését, válogatok köszöntést és énekeket. És, amikor keressük a választ és időnként meg is kapjuk (Jézus, megváltás), együtt, bizony, még sírni is szoktunk. Arról nem is beszélve, hogy mennyit szoktunk nevetni. 

Következtetek a fentiekből. 

Nem a református egyházzal van a baj (egyáltalán mi az, így önmagában?), hanem a lelkészekkel és az egyháztagokkal. Nem az istentisztelet a hibás, az egy ötszáz éve reszelgetett, javítható keretrendszer, amibe bele kell tenni a szívünket. Írtam egy algoritmust arra, hogyan tudnánk a síráshiányoló sírásra vigasztalást kapni. 

1. Menjünk el lelkésznek, higgyünk Istenben, legyen jó gyülekezetünk, tartsunk jó istentiszteleteket. 

2. Ha ez nem megy - a lelkészség nem való mindenkinek, mindegyik hivatásnak megvannak a maga speciális kívánalmai - akkor keressünk másik munkát. Nem szégyen az. 

3. Ha nincs jó gyülekezetünk, akkor próbáljuk meg megjavítani az embereinket. 

4. Ha nem sikerül, akkor se panaszkodjunk. Ez egyházi szolgálat, egy ideig tartsunk ki a mellénk rendeltek mellett, akkor is, ha múlik az erejük. Idővel el lehet menni. 

5. Ha nem akarunk lelkésznek menni, legyünk presbiterek, legyen jó lelkészünk, legyen jó gyülekezetünk, vegyünk részt jó istentiszteleteken, éljünk az úrvacsorával. 

6. Ha nem jó a lelkészünk, akkor is viseljük el egy ideig. Ez nem kívánságműsor, hanem az egyház szolgálata. Vizsgáljuk meg, más hitét erősíti-e legalább. Aztán próbáljuk meg megjavítani. Aztán harcoljunk, mert ez egy szent dolog, és örökké nem szabad méltatlanságokat elfogadni. Végül el lehet és el is kell menni másik gyülekezetbe. Egy dolog biztosan nem jó: félig-meddig elmenegetni, közben meg reklamálgatni. 

7. Ha nem jó a gyülekezetünk, akkor próbáljunk meg ezen változtatni. Legyünk együtt sokat. Hívjuk el a barátainkat, vegyük magunkhoz a kezdeményezést. 

8. Ha nem akarunk presbiterek lenni, akkor legyünk olyan egyháztagok, akik normális presbitereket választanak meg. Legyen jó lelkészünk, legyen jó gyülekezetünk, vegyünk részt jó istentiszteleteken, éljünk az úrvacsorával.

Szóval: nem olyan bonyolult ez. Csinálni kell! Az istentiszteletre, az egyházra, Istenre, nekünk van szükségünk. Ha ez nem olyan fontos, és elvagyunk évekig a megváltás gondolata nélkül, ne adjunk tanácsokat a Jézusra nézőknek. Ha fontos, lépjünk, rakjunk rendet a gyülekezetünkben, akármilyen szerepünk is van ott. 

Gyerekkorom egyik kedvenc hőse József. Kalandos, fordulatos életének egyik epizódja álomfejtése a börtönben (1Móz 40).

Egyiptomban vagyunk, József rabtársai: a fáraó pohárnoka és sütőmestere. Keleten vagyunk, ezek ketten hiába voltak a fáraó mellett, kegyvesztetté váltak, a nagyúr megunta őket, vagy csak sűrűn váltogatta az embereit, hogy mindenki féljen. Mindketten álmot látnak, és ezeket József megfejti.

A pohárnok újra a fáraó mellé kerül József jóslata szerint, a sütőmestert pedig megölik majd. József kéri a pohárnokot: "ne feledkezz meg róla, amikor jó dolgod lesz, és légy hozzám hűséges: vitess ki innen!" 

"De a főpohárnok nem gondolt Józsefre, megfeledkezett róla" - így olvassuk. Felvitte az Isten a dolgát, de hiába. Épp a hűség, épp a lényeg veszett el az életéből, hiába lett szerencséje. Ér-e valamit hűség nélkül mégoly gazdag életünk?

A sütőmesternek a vesztőhelyre kell menni, ezt a baljós jóslatot nem titkolja el előle az álomfejtő József. Egyszer fent, egyszer lent. Keleten ilyen politikai magasságokban egy hajszálon függ az ember élete. Aki Sztálinnak hízelegni akar, nem kap garanciát a békés halálra. 

De a sütőmesternek volt három napja számot vetni az életével. Volt ideje megbékélni szeszélyes sorsával. Volt ideje egy kiváló lelki emberrel, Józseffel tölteni három napot és három éjjelt. Józseffel, aki nem ront rá társaira álomfejtő szaktudásával, Istenhez közeli lelkével, hanem csak megkérdezi a történet elején az álmukon töprengőket: "Miért olyan szomorú ma az arcotok?"

Semmit nem olvasunk erről, de én így gondolom: a sütőmester járt jobban. 

Először is ott a vasútállomás. Aminek a segítségével el lehet menni innen, és itt nincs szükség másra, csak egy panellakásra. És ezért ott van körülötte a rengeteg kaptár (KAPTÁR = panellakások sora, itt tanultam). És végül ott van a TV-torony, a Nagytemplom nagy dicsőséget Istennek adni akaró és kicsit magunk dicsőséget keresni akaró méreteinek orvul történt leigázása. Egyfelől. 

Másfelől ott van a gazdaváros, ahol fordulhatsz úgy, hogy szelíd templomtornyokat láss, például a Felszegit, a miénket, vagy a Nagytemplom kupoláját, ami azt mutatja, hogy itthon vagy, és akármilyen messzi tanyáról is érkezel, itt várnak téged. Vannak utcák, ahonnan nem látszik semmi rondaság, a kerítésfalak és erődkapuk fölött, a háztetők közepénél nagyjából, ott húzódik Cegléd közössége. Másfelől. 

A leglényegesebb, hogy Cegléden emberek élnek, akiknek el kell számolniuk az életükkel - és irgalomra kell találjunk az elszámolásnál. Egyedül, egyfelől-másfelől ez nem fog menni. Közösségre kell találni, akárhonnan is nézzük magunkat. 

"Mit csinál egy lelkész hét közben?"

A kérdésben benne rejlik egy sejtés: nem sok mindent. „Hat napon át láthatatlan, hetediken érthetetlen.”

A kérdésben benne rejlik a kedvesség: Örs, mi nyom,mit végzel, hogyan végzed? Jól esik.

Nos, én is kíváncsi lettem. Fogtam egy egyszerűbb napot, mikor nem kell prédikáció-írással és egyebekkel törődni (előre gondolkodni), és jegyzeteltem. Sok-e, kevés-e, nem tudom. Az a lényeg, hogy ha csak reagálok az eseményekre, akkor simán elmegy a nap. Muszáj aktívnak lenni, és beletenni fix pontokat, hogy legyen valami elvégzett, lezárt rész benne. Egy levelet se tudok megírni, mindig jön valami, ez a része szerintem kifejezetten nehéz.

A kép címe: "jobb félni, mint megijedni". Mári félős, de nem ijedős - mint az édesanyja.