Na, ezt már régóta hallgatom. Hogy mit? Régi reformátusoktól hallom, hogy a református egyház meg az istentisztelet nem jó, nem szeretjük, nem éljük át igazán, és a misén legalább történik valami. És hogy bezzeg a muszlimoknál van átélés a mecsetben, nálunk meg nincs érzelem, nincs sírás. Innen a cím félig. Félig meg a sírással kapcsolatos sírásra utal. 

Pedig nem olyan bonyolult dolog ez, elmagyarázom. 

Vegyünk egy példát, onnan következtetünk majd. A mi egyházközségünkben úgy van a vasárnap, hogy vasárnap előtt az általam ismert vasárnapi templomosok egy részével hét közben is találkozunk (sajnos, itt volna mit javítani), másik részüket magam elé képzelem (de sajnos, itt nagyon sok a látogatási hiányosságom). Sokféle életút, de kevés az olyan, ahol ne lenne bánat. Ehhez hozzáadom a magam tengernyi baját. Aztán elolvasom a Bibliát, azt pont azért írták, hogy reagáljon a mindenség tekintetében parciális, ám minket mégis egészen szétverő fájdalmainkra. Aztán megírom a vasárnapi istentisztelet imádságait, igehirdetését, válogatok köszöntést és énekeket. És, amikor keressük a választ és időnként meg is kapjuk (Jézus, megváltás), együtt, bizony, még sírni is szoktunk. Arról nem is beszélve, hogy mennyit szoktunk nevetni. 

Következtetek a fentiekből. 

Nem a református egyházzal van a baj (egyáltalán mi az, így önmagában?), hanem a lelkészekkel és az egyháztagokkal. Nem az istentisztelet a hibás, az egy ötszáz éve reszelgetett, javítható keretrendszer, amibe bele kell tenni a szívünket. Írtam egy algoritmust arra, hogyan tudnánk a síráshiányoló sírásra vigasztalást kapni. 

1. Menjünk el lelkésznek, higgyünk Istenben, legyen jó gyülekezetünk, tartsunk jó istentiszteleteket. 

2. Ha ez nem megy - a lelkészség nem való mindenkinek, mindegyik hivatásnak megvannak a maga speciális kívánalmai - akkor keressünk másik munkát. Nem szégyen az. 

3. Ha nincs jó gyülekezetünk, akkor próbáljuk meg megjavítani az embereinket. 

4. Ha nem sikerül, akkor se panaszkodjunk. Ez egyházi szolgálat, egy ideig tartsunk ki a mellénk rendeltek mellett, akkor is, ha múlik az erejük. Idővel el lehet menni. 

5. Ha nem akarunk lelkésznek menni, legyünk presbiterek, legyen jó lelkészünk, legyen jó gyülekezetünk, vegyünk részt jó istentiszteleteken, éljünk az úrvacsorával. 

6. Ha nem jó a lelkészünk, akkor is viseljük el egy ideig. Ez nem kívánságműsor, hanem az egyház szolgálata. Vizsgáljuk meg, más hitét erősíti-e legalább. Aztán próbáljuk meg megjavítani. Aztán harcoljunk, mert ez egy szent dolog, és örökké nem szabad méltatlanságokat elfogadni. Végül el lehet és el is kell menni másik gyülekezetbe. Egy dolog biztosan nem jó: félig-meddig elmenegetni, közben meg reklamálgatni. 

7. Ha nem jó a gyülekezetünk, akkor próbáljunk meg ezen változtatni. Legyünk együtt sokat. Hívjuk el a barátainkat, vegyük magunkhoz a kezdeményezést. 

8. Ha nem akarunk presbiterek lenni, akkor legyünk olyan egyháztagok, akik normális presbitereket választanak meg. Legyen jó lelkészünk, legyen jó gyülekezetünk, vegyünk részt jó istentiszteleteken, éljünk az úrvacsorával.

Szóval: nem olyan bonyolult ez. Csinálni kell! Az istentiszteletre, az egyházra, Istenre, nekünk van szükségünk. Ha ez nem olyan fontos, és elvagyunk évekig a megváltás gondolata nélkül, ne adjunk tanácsokat a Jézusra nézőknek. Ha fontos, lépjünk, rakjunk rendet a gyülekezetünkben, akármilyen szerepünk is van ott.