Lova neve Ula. Bárhol, Marci nem csak Ulánbátor.

Osztie Zoltán plébános gondolatai, a reformátusokra is vonatkozik. Egy megjegyzés: mi kilenc faluban voltunk lelkészként.

– Tény, hogy a vidéki egyházi intézményrendszert működtetni kell. A személyi feltételek viszont sem mennyiségi – s talán ez keményen hangzik –, sem minőségi szempontól nem adottak. A jelenlegi plébániai struktúra nem tartható fent tovább. Összeomlással fenyeget, nem tud segíteni küldetésünk teljesítésében. Helyette olyan missziós centrumokra lenne szükség, amelyeknek megfelelő lelki kisugárzásuk van. A missziós centrumban közösségben élnének a papok, együtt dolgoznának a laikus munkatársakkal. Sajnos paptestvéreim, főként vidéken, rendkívül magányosak, túlterheltek, kiszolgáltatottak, sokan tönkre is mennek. Nem lehet hosszú időn át nyolc falut ellátni. Ez képtelenség. Ebben a helyzetben a lelki élet, a lelkipásztori szolgálat közönséges munkává válik, s egy pap sokszor csak szentségkiszolgáltató funkcionáriusként működik, ami könnyen lelki meghasonlást okozhat. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy egy agyonnyúzott, magányos plébános képtelen értelmiségi életmódot folytatni.

– Tapasztalatai szerint milyen mentális állapotban van a hazai papság?
– Nem szeretnék általánosítani. Van egy réteg, amely hősiesen helytáll. Nekik, a szent életű, másokért élő atyáknak köszönhető, hogy a rendszer még működik. Vannak viszont tönkrement emberek, akik sokszor többet ártanak, mint használnak, s nem képesek ellátni az evangelizációban betöltendő szerepüket. Összegezve: nincs jó állapotban a hazai papság.

Nem a Sinai-hegyet ejtem rosszul, hanem a konfirmandusokkal Abaújszinán és Kassán voltam három egész napon át.

Első meglepetés: köszöntött néhány huszonéves fiatal, akik tizenévesek voltak akkor, amikor szintén Szinán (itt sem nagyvezér, sem pasa, hanem Abaújszinán) és Miglécen voltam vagy tíz évvel ezelőtt a Pozsonyi Út akkor tizenéveseivel. Azért csináljuk ezeket a jövés-menéseket, mert fontos a fiataloknak a kapcsolat: lám, ők nem felejtették el, számon tartották, nekem meg már múlóban volt a fejemben, hogy ezek nekik mennyire fontos találkozások voltak. 

Második meglepetés: a szinai templomban, prédikálás közben rádöbbentem, hogy ott ül a padban Szesztay Ádám és családja. Ők valaha Budapestről ismerőseim, be is ugrott, ahogyan megláttam, hogy Kassán dolgozik, és valóban, kiderült, hogy ő a konzul Felvidéknek ezen a részén. De akkor mit keres itt, 20 km-re a várostól? Nos, a gyermekei - hat van belőlük, az egyiknek amúgy a húgom a keresztanyja - immár hagyományosan Szinán konfirmálnak. Mondjuk, ezen nem csodálkozom, mert Géresi Róbert bizony az egyik legokosabb lelkész az általam ismertek közül, de Pándi-Kovács Tímea beosztott lelkész is nagyon rendesnek tűnik.

Nem meglepetés: ez az út is nagyon jó volt, a gyerekeknek (18-an voltak) jók az ilyen kirándulások. A fenti képen a mi fiaink látszanak, köztük Szesztay Ákos látható. 

...még nem a sajátján, de ha ez a bájolgás így megy tovább, tán neki is lesz egykoron.

A Kiskunság mellett lakunk - Cegléd mellett van Törtel, az pedig már Kiskunság -  de a Nagykunságba mentem egy konferenciára, Berekfürdőre. Onnan elvittem a feleségemet Karcagra, hogy vonattal hazajöhessen, én még maradtam. A monori lelkészkollégámmal beautóztunk a városba, körbejártuk a főteret, megkerestük a Nagykun Múzeumot. Mióta a világ világ, mindig fiatalokkal vagy a családunkkal járunk múzeumba, és ezért sose tudjuk a kiállításokat rendesen végignézni. Ketten voltunk, így hát nekiálltunk, és elnézelődtünk három órát! Alaposan, rendesen.

Be is vásároltunk a Múzeum boltjában, kis bőr-kulcstartó meg aprócska kunhímzéses korsócska a gyerekeknek - és egy ötször annyiba kerülő tanulmánykötet Apának! Mindenki sürgősen vegyen magának egyet, én még nem olvastam el belőle mindent, úgyhogy a sajátom nem kölcsönözhető jelenleg.

Hát ezek a kunok... törökök! Sokáig cigánykodtak: nehezen bírtak velük a már megült magyarok a középkorban. Aztán nagyon érdekes még a redemptio, az önmegváltás: 1745-re tudták újra megvásárolni szabadságukat a töröktől őket felszabadító birtokosaiktól. Mi is fizetjük még az államadósságot, amit a fokhagymaszagú, kutyafejű tatárok miatt 1945-90 között felvettünk. A történelem ismétli önmagát.

Török, tatár, kun, jász, cigány, magyar - és csak egy bekezdést írtam. Olvasni jó, mert tanulságos. 

Gvadányi Józsefről elnevezett, lassan 20 éves, Nagy Zsombor tanárunk által alapított, magyar népi kultúrán tájékozódó baráti körünknek március 12-én emlékezetes, kiváló kirándulása volt Csákberény környékén, egy ottani tanösvényen. 3 nőre 12 gyerek jutott, de ha a 4 férfit is hozzáadom, akkor is érezhető, hogy a Gvadányi jelenlegi korfája örvendetes módon fenyő-rajzolatot mutat és Banglades korfájával hozható párhuzamba. A gyermekek kicsik még, így örültünk a kb. négy kilométernyi távolságnak, mert ezt még az óvodások is tudták teljesíteni, némi nyafogás kíséretében. Sok értelmes és jó dologról beszélgettünk, igazán jó volt együtt lenni. Végül megidéztük a Baár-Madast, régi iskolánkat. Ott ugyanis padtársam volt Németh András, és hazafelé jövet - Csákváron - az ő családjával beültünk a helyi Publo Panzió éttermébe (a Publo névvel egy nagyon kicsit érintettük a Gvadányi lovas hagyományőrző kapcsolatrendszerét), és jót ettünk és még egy nagyot beszélgettünk, míg gyerekeink a műintézmény érintőképernyős immobilizátorának (amíg be van kapcsolva, ott ül a gyerek a népi kultúra nagyobb dicsőségére) hála békén hagytak bennünket. No, hát így telt a szombat.

Szép táj + sör + Aro 320 terepjáró + 1981 = az idealista reklámfotó, amin minden rendben van! Ma is minden természetes és piás és autós reklám alapja. Hiába a szocializmus terméke a fenti kép, az álom ugyanaz minden rendszerben: legyen  minden boldogság egyszerre a miénk, anélkül, hogy azon kellene gondolkodni, honnan is van ez. A dolog így túl rózsás, pedig egyenként mindegyik rendben van: szép a Kárpátok, sört inni is szeretünk meg autókkal bíbelődni is (mondjuk erre az Aro típus adott bőven lehetőséget). De hogy minden egyszerre... megvehető, elérhető legyen és járjon? Lassan érti meg az ember, de ez nem lehetséges. És ettől még lehetünk boldogok, csak nem így. 

Békésen ülök az íróasztalomnál, és készülök a ma esti igehirdetésemre. Némileg váratlanul egy Steyr márkájú öreg osztrák teherautó kúszik el előttem, a platóján irtózatos mennyiségű építőanyaggal. Gyorsan kapcsolok: hiszen építjük az egyházfi-lakást, és a templomot megkerülve lehet csak a megfelelő helyre letenni a tüzép-származékokat. Meglepődtem ugyan a lelkészi szobába bebámuló sofőrön, de így volt megbeszélve, hogy ezt az egész építkezést nem én csinálom - van más feladat elég. Teherkocsi jön-megy, én meg itt addig készülök.

Békésen ülök és dolgozom tovább. Sehogy nem értem a 2Tim 2,12-13 ellentéteit, aztán megértem (Kálvin is besegített a kommentárjával), de rájövök, hogy az úgy nem lesz jó estére. Egyszer csak megjelenik egy MTZ a Steyr nyomában. MTZ = piros traktor, "a" traktor nekünk, a '80-as években felnövekedőknek. Minszkij Traktornij Zavod - errefelé dolgozott három évig Nagytata fogsága idején. Készülök és nem nyugtalankodom, elvégre traktor is kellhet a tetőjavításhoz és az aljzat-betonozáshoz, nem gondolkozunk nagyon. Az az 50-es MTZ csak nem szántani ment a templom háta mögé!

Aztán idővel jön a traktor, visszafelé. De miért megy ilyen lassan? Terep3 a templomkertbe? Ellibbentem a függönyt, elhajítom a jegyzeteimet meg Johannes Calvinust, és meglátom a drótkötelet az MTZ végén. Mit vontat ez? Jaj, hát persze, hogy a Steyr-t! No, ez a Steyr elakadt és megsüllyedt a templom mögött, előfordul az ilyesmi.

Menti az orosz az osztrákot!

De a látszat csal. Elakadt ugyan az osztrák, gyanúsan zöldek a kerekei - megpróbált kimászni, és szétmarta a fél udvart valószínűleg - és orosz kötélvégre került, de nem így van ez általában. Csak jobb hely Steiermark, mint Belarusz. Vert viszi a veretlent.

A magyarok a két gép között, a drótkötélen vannak?