Marci, a fenti képen balról látható első osztályos úriember újságolta ma:
- Apa, képzeld el, az evangélikusok úgy köszönnek, hogy EZ MÁR A MI ISTENÜNK!
Nos, így a reformáció október 31-i dátuma közelében érthető a lutheránus elbizakodottság - vagy lehet, hogy valamilyen szövegromlásról van szó, Martin (Bereczky, nem Luther) hermeneutikájáról.
Ide kapcsolódik egy ének, amit Draskóczy Lídia írt, és amit nagy örömmel tanítottam meg már néhány ezer óvodásnak életemben, és én is szeretem dúdolgatni. Közlöm alább a szövegét, egy házi felvételen pedig meg is lehet hallgatni az éneket.
"Áldást, békességet! - Istennek dicsőséget!
Erős vár a mi Istenünk! - Erős vár a mi Istenünk!
Dicsértessék Jézus Krisztus Szent Neve! - Úgy legyen, mindörökké ámen!"
Megint voltunk a barátainknál Mezőkaszonyban, Kárpátalján, Ukrajnában. A falu szélén ott a határ, a fotón az ukrán oldal látható, Kaszony ukrán nevével (Koszino).
Álltunk két órán keresztül a határállomáson, ki tudja, hogy miért. A magyar oldal valahogyan nem akart mozdulni. A vámosok kétségtelenül alaposan végigvizsgálják az autókat, nehogy valami tiltott dolog (cigi vagy afgán) átjusson Magyarországra.
Mondjuk azért nem lehetetlen, hogy időnként ez-az mégis átjut a volt Unióból (Szovjet-) a jelenlegibe (Európai). Csak nem véletlenül tartoztattak le Záhonyban 18 vámost a nyáron, a múlt héten meg 21 rendőrt (azaz határőrt, csak már megszűnt a Határőrség, beolvasztották a rendőrségbe)...
A barátnőnk például hetente háromszor jár át tanítani egy magyarországi faluba. Fél 8-kor jön érte a határ magyar oldalán az iskolabusz. Ezért 7 előtt már lent van az ukrán oldalon, mert 7-kor nyit a határ (ez egy kicsi, falusi határállomás). Az ukránok átengedik a többi tanárral és iskolással, orvoshoz menővel és napszámossal együtt a sok gyalogost és biciklist. De a magyar oldalt nem zavarja, hogy a szomszéd magyar falu magyarjait kellene útjára ereszteni, húzzák-vonják a dolgot, nem kerülnek elő, megjegyzést is tettek már... Van, hogy az iskolabusznak kell várnia. Fél óra nem elég rá, hogy belépj gyalog, egy szál ruhában az Unióba, honfitársaid felügyeletével.
Állunk, álldogálunk a határon a gyerekeimmel, nézzük a kaszonyi hegyet - az első az Alföldön Kelet felé menve, valójában egy domb csak - hallgatjuk a nagy csendben a madarakat, nézzük az őszi színeket a gyerekekkel, élvezzük a napsütést. Ráérünk. De a kaszonyiak naponta mennek, ők nem annyira érnek rá.
A barátnőnk jön szembe, gyalog, kezében a kisgyermeke. Oltani vitte a határ utáni első faluba. A férjének nem volt ideje két órát oda, kettőt vissza végigvárni. Elengedte gyalog, elvégre három kilométerre van egymástól a két falu... és egy határra. Beszélgetünk, elbúcsúzunk, ő megy haza, mi napozunk tovább.
Gondolkodom a dolgon. Megtanultam én Bodor Ádámtól, amit mindig is, magamtól is tudtam - első, 1989-es Erdélybe menésem óta - hogy a határ kvintesszenciája Kelet-Európának. Itt minden megvan megalázottságainkból, szabdaltságainkból. Határ: az örök meg-nem-érkezés helye.
Ráérős turistaként ezeken gondolkodtam, amikor találtam egy újabb mondást, mert a szomszéd autók valamelyikében valaki felvette a telefont, és ezt ordította bele:
Most nem tudok menni és nem tudom megcsinálni
Két határ között állok
Amíg csak élünk, itteni létünk határhelyzetének megmarad a határ-helyzet. Állunk kettő között. A határ nem ereszt.
Minden kor lelkészi munkájának megvan a maga sajátságos bája. Együtt dolgozni Alpár György szerdahelyi polgármesterrel számomra mindig különleges élményt jelentett. Megjegyezte-e, amit mondtam? Odaér-e a megbeszélt időpontra? Átérzi-e a szentségét a szerdahelyi templom-felújításoknak?
Személyiségéről beszédes (sőt, énekes) bizonyítékot mellékelek, de még idézek is tőle. Egyszer számon kérték, amiért ittas állapotban volt. Így védekezett: "én a faluért iszom".
A minap meghívást kaptam a Nagykőrösi Református Főiskola 25 éves jubileumi ünnepségsorozatára. A meghívóban a következő programponttal szembesültem:
Emléktábla avatás:
Dr. Hegedűs Lóránt, A Nemzet Püspöke, az Igazgatótanács első elnöke, Nagykőrös város Díszpolgára tiszteletére -
Pápai Szabó György református lelkész, mindenkori dunamelléki főtanácsos.
Megemlékező beszédet mond: Patrubány Miklós István Ádám.
Belátom, hogy el vagyok maradva címek, nevek és rangok tekintetében. Ezért a közeljövőben kéréssel fogok fordulni a fokozatos egyházi hatóságokhoz, és a magam részére követelem a következő megjelölések következetes használatát:
Bereczky Örs Ágoston Coimbra de la Coronilla y Aezvedo Juan-Pablo Montoya
az Ormánság Püspöke, Gerje gerelye
Dunáninnen hercege
Ami jár, az jár.
Mindenkit üdvözöl: B. Ö. Á. C. d. l. C. y A. J-P. M. op gg dh
Elnézést a bombasztikus címért, de bizony a tartalom ez lesz: a trágyaszag. Méghozzá disznószag.
Amikor én még gyerek voltam, Vértesacsán elég sok háznál volt disznó. Amikor nagyobb lettem, Tökön éltünk: ott is volt ilyen szag. No, nem töményen, hanem természetes módon, sokfelé, nem bántóan, normálisan: ettől falu egy falu. Cegléden csak két éve élek, de feltételezem, hogy mezőváros lévén, az általam megismert falusi szagviszonyok uralkodtak városunk klasszikus, nem lakótelepi részein a 80-90-es években.
Manapság azonban már senki sem tart disznót. Úgyhogy semmilyen hang és szag nincs, tyúk nem kárál, kellemes állatszag nem érzik már sehol.
De husit azért enni kell. És így van egy sertéstelep a város mellett, ahol - gondolom - nem 2-4-8, hanem 2.000-4.000-8.000 állatot tartanak, egyszerre. És ezeknek párizsi-alapanyag patásoknak így együtt már kevésbé jó a szaga. Jóból is megárt a sok, hát még tömény disznószagból. A szag pedig rendszeresen eléri a várost, itt lengedez körülöttünk, beborít, mint Pestet a szmog télen, és ez nem jó így.
Cegléd abszolút médiaképes ezzel a témával, ezt meg kell jegyeznem. Ott jól jön az ilyen altesti vonal, úgyhogy szereplünk a szaggal eleget. Ez is valami.
És akkor jön a kedvencem, az államigazgatás. A ceglédi polgárok hőzöngenek - joggal - , a város vezetői kilincselnek-rimánkodnak-asztalra csapnak az illetékeseknél; ez a dolguk. Mi a válasz? "De hát a papírok mind rendben vannak a sertéstelep körül." Kár, hogy erről magát a szagot még nem értesítették.
Újra és újra elmondom, hogy a valósággal kell szembenézni, és nem a felelősséget másra hárítva elbújni. Ez hazánknak ma talán a legnagyobb baja. Kevés a gerincbajnok. Mondjuk ki bátran: büdös van!
Sosem hittem volna, de még ma is vannak olyanok, akik tényleg a világtól elzárva élnek.
Megismerkedtem egy ember számomra különleges életével.
A kezdetekben, a 30-as években úgy élt ez a nő - mert nőről van szó - , ahogy akkoriban oly sokan Cegléden és az Alföld sok-sok mezővárosában. Hét közben dolgozott a tanyán, hétvégén, vasárnap pedig bejött családjának másik, ceglédi házába. Ott volt egy külön szobája, ahol átöltözött, és eljött a templomba; társaságba járt, ismerkedett a legényekkel. Megkérték a kezét, de a házasság - különböző okoknál fogva - meghiúsult. A szülei mellett maradt, a testvérei elkerültek otthonról. A család idővel csak a tanyán maradhatott. Ha Cegléd köré gondolatban egy 10 km sugarú kört rajzolunk, akkor ennek a körnek egyetlen nyolcada maradt meg a 70-es évekre. A többi részről kényszerűen beköltöztek a városba az emberek, s a külterületek pusztulásnak indultak. Cegléden az Ugyernek nevezett rész megmaradt, kivételként. A család tehát itt ragadt.
Az idős édesapa beállt a TSz-be, de a felesége és lánya - főhősünk - nem. A villanyt még csak-csak bevezették idővel, de már a tévé nem jutott el idáig. Féltek az újtól. 1990 körül meghaltak a szülők. A nő pedig egyedül maradt, idős néniként. Egyedül élt, leginkább a gazdaságának dolgai érdekelték, már nem mozdult ki a tanyáról. Része lett annak a kis környéknek, a körülötte élő cigányok soha nem bántották sem őt, sem a kertjét.
Egyedül, a XX. századot végigélve, a XXI. századból egy hetedet még kicsippentve élt. Minden, ami jellemző a modern életre, elkerülte őt. A tyúkjaival törődött, azzal foglalkozott, mikor és hova tojnak, ennek a változásait tartotta számon.
Egyedülléte nem volt tudatos, életének beszűkülése sem biztos, hogy példa lehet bárki számára. Nem is ezért írom le ezt az esetet. Csak elcsodálkozom rajta: ilyen is van. És felteszem a kérdést: kevésbé tagja-e ő gyülekezetünknek itt Felszegen, és odafent a mennyei seregnek csak azért, mert a háború előtti időket zárványként elhozta magával a mi századunkba?
És hálát adok a hivatásomért, mert szeretem az embereket, és szeretem számon tartani azokat, akikről már nem sokam emlékeznek meg.
Ma voltam Ugyerben, az évnyitón.
Ugyer = Cegléd egyetlen megmaradt tanyavilága. Ez a rendszerváltás óta elszegényedett és részben elcigányosodott rész. Ugyernek vannak más jellemzői is, de az iskola teljesen más: a szegények iskolája.
Évnyitó = a régen hosszadalmas ünnepélyeket (melyek például a református iskolában most is megvannak) felváltotta egy rövid, 15 perces megnyitócska. A Himnuszt és a Szózatot fejből énekeltük, ez nagyon jó volt. Ünneplő senkin nem volt, a tanárok vettek fehér inget - ez nem jó, vagy nem rossz, tudomásul kell venni, hogy így van. A gyerekek mégis izgatottan készülődtek az eseményre, öröm volt látni őket.
És akkor az történt, hogy hárman is elájultak. Minden előzetes jel nélkül, arccal a járólapra kettő, egy pedig klasszikusabb módon, hanyatt. Igaz, hogy kicsit meleg volt - no, nem nagyon, reggel 7.45-kor kezdtünk. Igaz, hogy kicsit nem volt levegő - de azért ez egy nagy aula, az ablakok nyitva voltak. És igaz, hogy az igazgatónő jó érzékkel gyorsan a földre ültette a társaságot.
De ezért akkor se jó látni, hogy a) ilyen blőd meleg legyen szeptember 1-én, 7.45-kor; b) ilyen bénán lehet szellőztetni egy egyébként szemre tetszetős, jó formájú, modern, mostani épületet; c) a gyerekek ennyire nem tudtak mit kezdeni 15 perc egy helyben állással és általános évkezdő izgalommal; d) egy mentőt azért ki kellett hívni az egyik fiúcskához, bár a mentősök nem nagyon siettek, múló rosszullétnek látták a dolgot, és ez megnyugtató. Harmadik gyermekünk sima születése óta tudom, hogy a legjobb látvány a világon az unatkozó orvos és segédei, mert azt jelzik: minden oké.
Azt is meg kell jegyeznem, hogy azt hiszem, ez egy kivételes eset volt. Előfordul az ilyen, és nem kell ebből messzemenő következtetéseket levonni. Nem is vonok. Ugyert szeretjük, és reméljük, az új hitoktatónk eredményesen tud majd működni ott.
A foci jó dolog, de mára már iparággá, szakmává vált, ahol bátorságot-tehetséget-erőt kell kibontakoztatni a sikerhez. A magyar focinak ezenkívül történelmi szerepe is van: Puskás, 6:3 és az elveszített vb-döntő Trianonhoz mérhető tragédiája. Utóbbi, tán meglepő párhuzamomnál meg is állok. Persze nem lehet egy sporteseményt egy történelmi esemény mellé rakni. De a vb-döntő elvesztése arra mégis jó, hogy elhelyezzük nagy vereségeink sorába: lám, nekünk ez sem megy. Szóval, a focinak van történelmet érzékeltető szerepe, avagy: meg tudja mutatni valónkat.
Már gimnazista korunkban felhívta erre a figyelmünket Tőkéczki László történész, jelenlegi egyházkerületi főgondnokunk. Szerinte az egész Kádár-korszak csődjét tökéletesen kiábrázolja a magyar futball Puskás óta tartó vesszőfutása (az idén a nemzetközi meccsek alapján a magyar klubok Liechtenstein bélyegállama után következnek a rangsorban). Úgyhogy gimnazista módon szemlélődök ezen és borzadok. Csak a felismerés helyessége vigasztal: legalább értünk valamit a sorsunkból.
Mindezek jegyében ajánlom olvasásra a Népszabadság interjúját a Ferencvárosi Torna Club német edzőjével, Thomas Doll-lal, aki ex-kelet-németként mindent ért a fentiekből. "Ami fáj, az itt nem kell". Íme:
http://nol.hu/sport/thomas-doll-ami-faj-az-itt-nem-kell-1559721
Sajnos, rég nem írtam. Pedig épp akkor történik több minden az emberfiával, amikor nincs ideje azt a több mindent megírni.
A könyv, amit elolvastam, 1968-as. Ekkoriban az európai egyetemisták inkább - idővel öncélúnak bizonyuló, kevéssé értelmes - lázongásaikkal voltak elfoglalva. Akadt két belga, akik nem féltek elmenni a terepre, meglátni és rendesen megismerni a világot handabandázás helyett.
A terepet szó szerint kell érteni. Először is azért, mert Jean Bourgeois eredetileg hegymászó volt, aki rácsodálkozott a megmászott hegyek mentén lakó emberekre is. Aztán inkább őket kereste. Ez egy szép fejlődés, így kell csinálni. Nem jó ember, aki élete végéig hegymászó marad, s csak az újabb és újabb küzdelmet keresi - ennek a folyamatnak az a vége, amikor valaki ólommellényben megy a Mount Everestre (nem volt még ilyen, ez költői túlzás csak). Egy ideig jó hegyet mászni, aztán tovább kell fejlődni.
A terepet szó szerint kell érteni. Jean magam mellé vette feleségét, és együtt barangolt hetekig a nomádokkal. Általában addig, amíg asszonypajtás bírta az iramot. Amikor elfáradt, kicsit elmentek Kabulba - Afganisztán fővárosába - pihenni. A nomádokat nem lehet elméletileg megfigyelni, csak akkor érdemes, amikor nomádok, tehát mozognak. És te, aki kíváncsi vagy rájuk, együtt mész velük. Másképp nem megy.
A terepet szó szerint kell érteni. Jean egyszer, szórakozásból felszaladt egy hatalmas sziklára, hegymászó múltjából fakadóan. És akkor talált 2000 (!) feliratot és rajzot Asóka indiai császár idejéből (Kr. e. 268-232). Ezek szerint azért akkor is érdemes egy kicsit hegyet mászni, amikor már hivatalosan nem vagyunk hegymászók.
A néprajzossá alakult hegymászó és feleség leírnak könyvükben egy olyan dolgot, aminek a jelentőségét én eddig még nem fogtam fel eléggé. Ez pedig a származás fontossága. A nomádokat az érdekli, hogy ki melyik családba tartozik, és hogy ki hány nemzedékre visszamenőleg ismeri az őseit. Ezen felül tartják számon azt, hogy most éppen Afganisztánban vagy Pakisztánban vannak, ennek nincs nagy jelentősége a számukra. Talán csak annyi, mint a modern embernek a vallása: tudom, hogy református vagyok, érdekes és személyes kultúrtörténeti adalék ez a számomra. És persze a nomádok helységhez sem kötődnek, nem származnak semmilyen faluból, merthogy jönnek-mennek a tevéikkel.
Ez a régi felfogás a származásról sehogyan nem tud megbékülni azzal, hogy a feje fölé országok határait rajzolták meg. Hiába vannak világtérképeink, az országhatárok másfelé nem sokat jelentenek. Az országok a döntőek, azoknak az erején múlik jólét és háború kérdése, de ezt lassan értik meg az emberek.
Ez a régi felfogás jelenik meg a Bibliában, a nomád zsidók körében is. Nem lehet alábecsülni a nemzetségtáblázatok és egyéb őskeresések jelentőségét. Érthető, hogy Jézus meghatározása - a lélek számít, nem a származás - nehezen volt emészthető az ókori zsidóknak.
Ennyit emelek ki, a többit el kell olvasni!
...stílszerűen futball alakú virággal.