Megint voltunk a barátainknál Mezőkaszonyban, Kárpátalján, Ukrajnában. A falu szélén ott a határ, a fotón az ukrán oldal látható, Kaszony ukrán nevével (Koszino). 

Álltunk két órán keresztül a határállomáson, ki tudja, hogy miért. A magyar oldal valahogyan nem akart mozdulni. A vámosok kétségtelenül alaposan végigvizsgálják az autókat, nehogy valami tiltott dolog (cigi vagy afgán) átjusson Magyarországra. 

Mondjuk azért nem lehetetlen, hogy időnként ez-az mégis átjut a volt Unióból (Szovjet-) a jelenlegibe (Európai). Csak nem véletlenül tartoztattak le Záhonyban 18 vámost a nyáron, a múlt héten meg 21 rendőrt (azaz határőrt, csak már megszűnt a Határőrség, beolvasztották a rendőrségbe)...

A barátnőnk például hetente háromszor jár át tanítani egy magyarországi faluba. Fél 8-kor jön érte a határ magyar oldalán az iskolabusz. Ezért 7 előtt már lent van az ukrán oldalon, mert 7-kor nyit a határ (ez egy kicsi, falusi határállomás). Az ukránok átengedik a többi tanárral és iskolással, orvoshoz menővel és napszámossal együtt a sok gyalogost és biciklist. De a magyar oldalt nem zavarja, hogy a szomszéd magyar falu magyarjait kellene útjára ereszteni, húzzák-vonják a dolgot, nem kerülnek elő, megjegyzést is tettek már... Van, hogy az iskolabusznak kell várnia. Fél óra nem elég rá, hogy belépj gyalog, egy szál ruhában az Unióba, honfitársaid felügyeletével.

Állunk, álldogálunk a határon a gyerekeimmel, nézzük a kaszonyi hegyet - az első az Alföldön Kelet felé menve, valójában egy domb csak - hallgatjuk a nagy csendben a madarakat, nézzük az őszi színeket a gyerekekkel, élvezzük a napsütést. Ráérünk. De a kaszonyiak naponta mennek, ők nem annyira érnek rá. 

A barátnőnk jön szembe, gyalog, kezében a kisgyermeke. Oltani vitte a határ utáni első faluba. A férjének nem volt ideje két órát oda, kettőt vissza végigvárni. Elengedte gyalog, elvégre három kilométerre van egymástól a két falu... és egy határra. Beszélgetünk, elbúcsúzunk, ő megy haza, mi napozunk tovább. 

Gondolkodom a dolgon. Megtanultam én Bodor Ádámtól, amit mindig is, magamtól is tudtam - első, 1989-es Erdélybe menésem óta - hogy a határ kvintesszenciája Kelet-Európának. Itt minden megvan megalázottságainkból, szabdaltságainkból. Határ: az örök meg-nem-érkezés helye. 

Ráérős turistaként ezeken gondolkodtam, amikor találtam egy újabb mondást, mert a szomszéd autók valamelyikében valaki felvette a telefont, és ezt ordította bele:

Most nem tudok menni és nem tudom megcsinálni

Két határ között állok

Amíg csak élünk, itteni létünk határhelyzetének megmarad a határ-helyzet. Állunk kettő között. A határ nem ereszt.