A vallás szó azt jelenti szó szerint: megvallani, kimondani valamit.

A vallásban, az egyházban nem történik más, mint hogy kimondjuk, ami bennünk van. Kimondjuk a nyilvánvalót és a szív titkait: örülünk és panaszkodunk, de kimondjuk emberi közösségünkben egymásnak és Istennek, ami bennünk van.

Megvallod vagy tagadod Istent? Sokszor hangzik el ez a szembeállítás. Pedig a legtöbben sem egyik, sem másik kategóriába nem tartoznak.

Egy kevesen vannak, akik megvallják Istent: egyháztagként, szabályos hívő emberként. Egy kevesen vannak, akik tagadják Istent: nemhogy nem értik, miről van szó, de zavarja őket az egyház irracionális létezése.

És sokan vannak, akik némák. „Én hiszek Istenben és imádkozom, de nem attól leszek jó keresztyén, hogy eljárok a templomba”. A többség vallása a közösség nélküli, néma vallás.

Csak az a baj, hogy emberi állapotunkban oly sok nehézség van, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni. A „miért?”, a néma kiáltás ott harsan a néma vallásban, csak nem halljuk. Mert a modern világ minden kérdésre választ ad, minden kényelmet felénk nyújt, mindenben racionális akar lenni – csak itt maradunk magunkban, és azt az egyet nem értjük, hogy „miért”?

Istenem, adj nekik hangos kiáltást, és aztán pedig adj nekünk válaszokat. Ne hagyj magunkra bennünket, vigyél minket a hallgatástól a meghallásig!

És azt is kérjük, hogy a Téged megvallók ne legyenek akadályai a némán vallásosaknak! Ne legyünk "az utolsókból elsők, az elsőkből utolsók” (Máté 20,16).