"Lesz-e sas 2000-ben?" - tette fel a kétségbeesett kérdést egy könyvgerinc gyerekkoromban az egyik polcunkon. A félelem jelenik meg ebben a kérdésben: az ember képes maga körül teljesen kipusztítani a természetet, még az állatvilág egyik királyát, a sast is. És nemkülönben képesek vagyunk arra, hogy saját, emberi világunkat is olyan tempóval változtassuk meg, amelynek során végérvényesen eltűnik minden a múltból.

És íme, még bőven vannak sasok ma is, 2015-ben. Akkor talán megnyugodhatunk? Mégsem olyan nagy a tempó? Mégsem olyan forradalmiak a változások a természetben és az emberi kultúrában? 

Igen, talán a legrémisztőbb forgatókönyvekhez képest mindig kicsit lassabbak a változások. A legnagyobb harangkongatások mindig kicsit elhamarkodottak.

Azonban a változások végérvényessége mégis megdöbbentő erejű. A sasok tán a vártnál lassabban, de egyszer és mindenkorra kipusztulnak. Még akkor is, ha rezervátumokban és állatkertekben díszpéldányokat őrizgetünk, vagy lezárunk néhány kontinenst - még véletlenül sem a sajátunkat - a kevésbé romantikus helyiek elől, hogy ott dédelgethessük vadállatainkat.

Nézzük meg Szamarra 1930-as fényképét (ha ugyan ez Szamarra, mert nem vagyok biztos benne, de sebaj, a példámhoz akkor is jó lesz). A város láthatóan nem sokat változott az 1930 előtti 1000 évben, 833-as újraalapítása óta. De a városnak ma - a wikipédia szerint, 2005-ben - 160.000 lakosa van. Gyanús, hogy nem fér el ennyi ember akkora helyen, mint amekkora a képen látható.

Az elmúlt néhány évtizedben gyökeresen és végérvényesen megváltoztak az emberi települések. Mert nem úgy élünk, mint régen. Ezzel a kérdéssel foglalkozni kell! Bizony: hol a helye az embernek abban a világban, amit továbbra is laknia kell - a Teremtés óta - de amire most olyan nehéz ráismerni?

Még jó, hogy legalább ezek a jó fényképek segítenek a gondolkodásban.