A mai internetes sajtó két zászlóshajóján, az Index és az Origo oldalain, az első és a második helyen egy-egy cikk vidámította meg a lelkemet. Nem annyira tartalmukkal (az egyik pillanatnyi benyomások alapján reagál aktuális politikai jelszavakra reagálva; a másik felületes bazsalygással vitorlázik egy háború sújtotta fekete lyukban, országnak nevezve egy területet, amelyik Ukrajna címmel képtelen teljesíteni az állam alapfunkcióit), hanem témaválasztásukkal.

http://index.hu/kulfold/2017/02/09/parizsi_bekeszerzodesek_dunacsun_horvatjarfalu_oroszvar/

http://www.origo.hu/utazas/europa/20170201-hosszu-hetvege-ukrajnaban-lviv-azaz-lemberg-varosaban.html

Nem is a cikkek tartalma a lényeg, hanem az, hogy magától értetődően, címlap-témaként egyszerű napokon elkezdtek létezni a monarchiás és trianonos témák a politikai élet mindkét oldalán. Létezik Pozsony, és az ottani magyarok. Létezik Kárpátalja, és létezik a monarchiás szemmel nézett Lemberg.

Emlékezzünk vissza a Kádár-korszakra, a 80-as évekre. A gyerekkoromban nem léteztek ezek a témák. Akkor már nem tiltották, addigra már elfelejtették ezeket. Nem léteztek a határon túliak, és nem léteztek a monarchiás dolgok. Pár éve valamilyen forrásban olvastam Kádár szavait, már nem tudom, milyen összefüggésben. A lényeg, hogy valamelyik - nem nyilvános - tárgyalásán kiejtette a száján ezt a szót: Erdély. Tehát Erdély mégiscsak létezik - gondoltam én 2000 körül. Hiszen mindig csak a rokonságban, mindig csak szóban beszéltünk róla (apám évente volt Erdélyben, a nagyszüleim kolozsváriak, tele voltunk menekülttel, a föld alatti közélet is kezdett erről szólni). De az iskolában, a Híradóban, a tankönyvekben, az odavetett félmondatokban, a földrajzban: soha, sehol. És egy gyerek nem hülye, pontosan érzi ennek hatását. A hatalmat: amelyik - 56 okán - hagyományosan nem vesz minderről tudomást.

Emlékezzünk a 90-es évekre és a kétezresekre, amikor a jobboldal témájává lett lefokozva a magyar történelem és a magyar nemzet ügye. Súlyos károkat okozott: ha felvetetted ezeket, jobbos lettél tőle. Ha nem csak ezen rágódtál, balos lettél tőle. Ha pillanatnyi belpolitikai előnyt akartál kovácsolni, 2004-es népszavazás lett belőle. 

Most meg, egy szürke februári reggelen, magától értetődő módon írogat mindenféle újság mindenféle lényegtelen dolgot Trianon és Monarchia ügyében. Mert lassan megtanulta az ország: htm-ek (határon túli magyarok) is vannak. Nem románul beszélnek. Nem egzotikus országokban élnek. Nem oda költöztek. Ott is vannak ilyenek meg olyanok. És nem jelent napi politikai elköteleződést a téma felvetése. Csak úgy bejön.

Nos, be kell valljam, a címem hatásvadász volt: ezzel még nem haladtuk meg Trianont. De legalább lenyugodtak annyira a kedélyek, hogy lehet normálisan beszélni róla, és pragmatikusan, normálisan feltalálni néhány olyan dolgot, aminek segítségével tovább tudunk élni a nemzeti közösségben. Nem nagy dolog, de mégis az: halad előre a közélet Trianon sebének gyógyulásában.

Vigyázzatok, nem azt írtam, hogy már nem is fáj, meg már úgyis mindegy, meg hasonlók. Éppen, hogy nem mindegy, éppen, hogy valamiképpen gyógyulni kellene. Aminek örülök, az a gyógyulás előfeltételének megléte, ítéletem szerint. A csodás magyar htm-es sajtóbéke.