Sosem hittem volna, de még ma is vannak olyanok, akik tényleg a világtól elzárva élnek.
Megismerkedtem egy ember számomra különleges életével.
A kezdetekben, a 30-as években úgy élt ez a nő - mert nőről van szó - , ahogy akkoriban oly sokan Cegléden és az Alföld sok-sok mezővárosában. Hét közben dolgozott a tanyán, hétvégén, vasárnap pedig bejött családjának másik, ceglédi házába. Ott volt egy külön szobája, ahol átöltözött, és eljött a templomba; társaságba járt, ismerkedett a legényekkel. Megkérték a kezét, de a házasság - különböző okoknál fogva - meghiúsult. A szülei mellett maradt, a testvérei elkerültek otthonról. A család idővel csak a tanyán maradhatott. Ha Cegléd köré gondolatban egy 10 km sugarú kört rajzolunk, akkor ennek a körnek egyetlen nyolcada maradt meg a 70-es évekre. A többi részről kényszerűen beköltöztek a városba az emberek, s a külterületek pusztulásnak indultak. Cegléden az Ugyernek nevezett rész megmaradt, kivételként. A család tehát itt ragadt.
Az idős édesapa beállt a TSz-be, de a felesége és lánya - főhősünk - nem. A villanyt még csak-csak bevezették idővel, de már a tévé nem jutott el idáig. Féltek az újtól. 1990 körül meghaltak a szülők. A nő pedig egyedül maradt, idős néniként. Egyedül élt, leginkább a gazdaságának dolgai érdekelték, már nem mozdult ki a tanyáról. Része lett annak a kis környéknek, a körülötte élő cigányok soha nem bántották sem őt, sem a kertjét.
Egyedül, a XX. századot végigélve, a XXI. századból egy hetedet még kicsippentve élt. Minden, ami jellemző a modern életre, elkerülte őt. A tyúkjaival törődött, azzal foglalkozott, mikor és hova tojnak, ennek a változásait tartotta számon.
Egyedülléte nem volt tudatos, életének beszűkülése sem biztos, hogy példa lehet bárki számára. Nem is ezért írom le ezt az esetet. Csak elcsodálkozom rajta: ilyen is van. És felteszem a kérdést: kevésbé tagja-e ő gyülekezetünknek itt Felszegen, és odafent a mennyei seregnek csak azért, mert a háború előtti időket zárványként elhozta magával a mi századunkba?
És hálát adok a hivatásomért, mert szeretem az embereket, és szeretem számon tartani azokat, akikről már nem sokam emlékeznek meg.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
