Az Úr angyala megjelent a pásztoroknak, körülragyogta őket az Úr dicsősége. Nagy félelem vett erőt rajtuk (Lk 2,9).

Hogyne féltek volna! Volt ott minden: angyal, ragyogás, dicsőség – de mindezek mégis távol voltak. Mert az ég ragyogott, de az ég távol van. Éjszaka volt, de az éjszaka hideg és nem sokat várunk tőle. És angyalok voltak, de az angyalok bizony, néha szintén távol vannak tőlünk. És a ragyogás, Isten dicsőségének megjelenése félelmetes és nagy dolog, senki nem láthatja azt meg igazán, annak teljességében.

Egész életünkben vágyván vágyunk arra, hogy Isten megszólaljon. De mikor mégis megteszi, bizony, megrémülünk.

De akkor az angyal biztatni kezd: ne féljetek! És azt mondja, velünk maradó jele is van ennek a dicsőségnek, egy pólyás gyerek az.

És a pásztorok a hideg ellen bundát vesznek, és a távolságot is legyőzik, mert odamennek a gyermekhez, közel lesznek hozzá. És el tudják mondani az üzenetet, amit kaptak. És a Biblia azt is leírja: pontosan elmondták a pásztorok, ami a mezőn történt.

Végül, a távolság, az éjszaka, a félelmetes dicsőség közepette Isten a pontosságot adja nekünk. Nem össze-vissza történnek a dolgok, hanem úgy, ahogyan kell.

Övé a dicsőség!