A kép - sok "ugorkával", tehát uborkával" Nagykőrösön készült. Nagykőrös az Alföldön van, sőt, Cegléd is, ahol élünk.

Itt meg kell vallanom, hogy hungaropolita vagyok. A szót saját magam alkottam, a kozmopolita kifejezésből. A kozmopolita az egész emberiséget figyeli, azt fontosabbnak tartja részérdekeknél, például a nemzeteknél. Én meg a saját kifejezésemmel arra utalok, hogy bárhol jól vagyok és otthon vagyok, ahol magyar világ van. Ilyen világ a Kárpát-medence több országában is fellelhető. Úgy látom, a jelenlegi Magyarország teljes egésze számomra lakható.

Mindezt azért írom le, mert ismeretségi köröm egy része nem az Alföldön él, és - alföldi barátok és ismerősök, ne bántódjatok meg rajta, de így van - nehezen is tudja elképzelni, hogyan lehet az Alföldön élni. Ennek tájképi okai vannak: úgy hiszik, hogy a sík táj nem szép és valahogy nem jó. 

2006-ban kerültem az Ormánságba. Hiába Baranya, meg hiába Dunántúl, bizony, sík táj. Egy ideig én is birkóztam a gondolattal: az emberi lakóhelyekhez nem tartoznak-e halmok, dombok, dinamikus térszint-változások definíciószerűen? Megtaláltam a választ: kétségtelenül nem.

A lapos tájak változékonysága és szépsége bátran hasonlítható az elsőre hatásvadász, mozgalmas vidékekhez. Magam hamar átestem a ló túloldalára, és pár év után kezdtem nem érteni azokat, akik rettenetes, nem lapos vidékeken laknak. Margit néni, szaporcai főgondnokunk azt mondta egyszer, látva és megmászva a grábóci (Tolna megye) apáca-temetőt a domboldalon:  "inkább laknék a kutyaólban, mint itt. Ami otthon van, az a jó. Szép igyenes."

A radikális síkpárti álláspontból most már elmozdultam: elfogadom, hogy valaki dombok, netán hegyek között lakik.

Ceglédre, az Alföldre kerültünk: szeretjük ezt a tájat. És Cegléd az egyik kapu az Alföldre, melynek - főleg iskola-ügyek miatt - egyre több tájára jutottam el az elmúlt másfél évben. Kicsit kezdem megismerni. Nekem mindegy, Magyarországnak melyik tája: azért lelkesedem, ahol éppen vagyok.