Ezt a butaságot szeretném kritizálni, ami ebben a cikkben van: "Imádkozzunk a Koreai-félsziget békéjéért! (Kattints!)

A két Koreáról azt kell tudni, hogy 1953 óta külön vannak: egy szovjet északi és egy kapitalista déli részre szakadt ez a nép.

Északon sztálinizmussal kezdtek... és azóta sem hagyták abba. A beszámolók szerint a Rákosi-korszaknál, az ötvenes éveknél erősebb a tempó. Hiába omlott össze a Szovjetunió, némi kínai támogatással és atomfegyvernek látszó tárgyakkal fenyegetőzve tartják magukat a kommunista gyilkosok.

A cikkből megtudjuk, hogy béke kellene ennek a vidéknek, és könyörögnünk kell a koreaiakért, akik szenvednek a megosztottságtól. Eme magasztos dolgokat a két Korea keresztyén ernyőszervezetei együtt találták ki.

Hát, kérem, ez hülyeség. A koreaiak közül a déliek szenvednek a megosztottságtól, az északiak pedig valami mástól. Észak-Koreában - fentebb említettem már - szabályos tömeggyilkos, terrorista rendszer van, amelyiknek magától esze ágában sincs kimúlni. És elsősorban az a baj, hogy ez a rendszer hetven éve szipolyozza fél Koreát, eddig milliókat megölve és halálra éheztetve belőlük. A "megosztottság" mellébeszélés: maguk a kommunisták jelentik a bajt.

Elsősorban tehát azért kell imádkoznunk, hogy Észak-Korea azonnal szabaduljon meg a kommunista rémuralom alól!

A dolog nyilván nem fog magától menni.Számítani kell arra, hogy sokan meg kell haljanak, ha valaki végre kicsavarja a marsallbotot Monsieur Kim Dzsong Ün püffedt kezeiből. De ha még egyszer össze is omlana a rendszer önnön tehetetlenségétől, mint a Szovjetunió 1989-1991-ben (itt nem fog, mert más a helyzet, de ez most mindegy), akkor is sok millió észak-koreai fog nagyon szenvedni a változások nyomán! A posztkommunizmus nem sokkal jobb, mint maga a kommunizmus. Az alagút vége még nem látszik, az alagút eleje meg már beomlott...

Másodsorban tehát azért kell imádkoznunk, hogy a megszabadulás kevés áldozattal járjon, és a rettenetes posztkommunizmust éljék túl valahogy szegény északiak.

És most visszatérek a cikkben lévő felhívásra: imádkozzunk a békéért. Szerintem a "béke" szó egyáltalán nem értelmezhető egy kommunista diktatúrában, azok mindig fegyverkeznek, rakétakísérleteznek és békeharcolnak. A diktatúra alapállapota a harc: harc saját népük ellen. A "béke" szót ismételgetve elfogadjuk a kommunizmus abszurdumát: permanens, vég nélküli háborút nevezünk át az ellenkezőjére. Amíg kommunisták vannak, sosem lesz béke.

És most felteszek egy kérdést: vajon milyen lehet az Észak-Koreai Keresztyén Szövetség (KFC)? Ugyanis ez a szervezet találta ki a déli keresztyén szervezetekkel ezt a békére felhívó zagyvaságot. Egy ilyen északi egyházi szervezetben csak nagyon megtört, megzsarolt keresztyének, vagy kíméletlen karrieristák ülnek. Ha valamivel egyetértenek, azzal Kim Dzsong Ün is egyetért. Gúzsba kötve nem lehet mit csinálni, mint semmitmondó, ebben az esetben hazug szavakban kiegyezni: békéért és a megosztottság ellen imádkozni. Pedig ebben a koreai esetben a szabadságért, és az oda vezető, biztosra vehető szenvedések elviseléséért kell imádkozni.

Ezek szerint az északiak a gonoszok, és a déliek, illetve a demokratikus világ a jó? A mondat első fele igaz. Kelet-európaiak vagyunk, tudjuk, hogy mit jelent sztálinizmus, vagy mondjuk a Rákosi-korszak: tudjuk, hogy ami most Észak-Koreában van, az biztosan rettenetes bűn, immár hetven éve. Azt is tudjuk, hogy mi nem vagyunk tökéletesek, de ettől még a gyilkos diktatúra egyértelműen rossz és gonosz!

Mi tudjuk, még emlékszünk, hogy mit jelentenek a kommunista szavak: mindig az ellenkezőjüket. A világ többi keresztyéne, aki nem élt kommunizmusban, talán nem érti a hivatalosan közös könyörgés lehetetlenségét. De mi igen!

Nevezzük nevén a gonoszt: "Uram, szabadítsd meg Észak-Koreát a gyilkosoktól! Add meg, hogy a megszabadulás áldozatait el tudjuk fogadni! Add meg, hogy legyen erejük a hetven éve szenvedőknek a megszabadulás utáni időkhöz!"