Ceglédi életünk (ha követjük a mozaikszavak divatját, összevonhatjuk CEG-LÉT-nek is) egyik kedves része, hogy sokat vonatozunk a gyerekekkel. Ahányszor csak valamilyen budapesti látogatásunk van, általában a vasutat használjuk. Az autó egy kicsit gyorsabb, de a gyerekek nagyon szeretik a vonatozást. Jobban lehet mozgolódni, netán ölbe ülni, mesét olvasni. Van kaland-faktor is (leszállás-felszállás-kalauznak jegy bemutatása), és izgalmas a budapesti közlekedés is, leginkább a metrózás. A vasút olcsó is: nagycsaládos jeggyel 90%-os kedvezménnyel megyünk, egy-egy BKK-jegy többe kerül, mint az egész út.

Mindezekkel szemben az autóban egy helyben kell ülni, beszíjazva, legfeljebb zenét lehet hallgatni.Meg aztán, autózás közben nem lehet fényképeket csinálni a családról, itt meg csináltam egyet. Nagy autós vagyok, de legalább akkora vonatos: egyik jobb dolog, mint a másik. Nem is beszélve a legjobbról: itthon ülni. Nem elfeledkezve a még jobbról: lenni, teremtett emberként élni.

Karácsony másnapján, dec. 27-én, szombaton készítettem ezt a fényképet. Vámosújfaluból, a sógornőméktől autóztam haza, hogy a másnapi vasárnapi istentiszteletet megtartsam. A megszokott útvonal (Vámos-Miskolc-Füzesabony-Heves-Abony-Cegléd) helyett járatlan utakon mentem (Vámos-Olaszliszka-Bodrogkisfalud-Tarcal-Prügy-Taktakenéz-Tiszalúc-Kesznyéten-Tiszaújváros-M3-as), mert egyedül voltam, ráértem, és nagyon kikapcsol az idegen helyek való kalandozás. A kaland is megvolt, mert fogyóban volt a benzinem, és már azt hittem fel kell adnom a mellékutakat valami főút kedvéért, ahol akad benzinkút is. De Prügy határában találtam egy régi TSz-telepnek kinéző töltőállomást, eladó benzinnel.

És akkor megláttam és le is fényképeztem ezt a nyakig sáros Rába Steigert, az ekéjével együtt. És megint rájöttem - tudtam én ezt, de ezért kirándul az ember, hogy újra észrevegye - hogy Karácsonykor nem csak a pap dolgozik, de sokan mások is. Valakinek muszáj, és van, aki nem tudja megkülönböztetni az ünnepet a hétköznapoktól. Ennek a traktorosnak - vagy a főnökének - sem sikerült. Kár. Karácsonykor csak az dolgozzon, akinek muszáj. Legyünk úrrá az életünkön, néhány tíz karácsonynál senkinek sem adatik meg több.

A képen Horvátország látható. A pirossal színezett területet tartották megszállva a szerbek a 90-es években. A jobboldali piros folt északi fele a Baranya-háromszög. Pélmonostor (Beli Manastir) és Eszék (Osijek) nevét olvashatjuk. Délebbre az ostroma miatt híres Vukovár látszik.

Talán nem nagy újdonság, amit írok, de hátha van olyan olvasó, akinek ez újdonság. Csak azért jutott eszembe, mert Ukrajnában, a szomszédban háború zajlik. És nem olyan régen zajlott szintén a szomszédunkban, szintén magyarok részvételével, szintén szláv testvérnépek között a délszláv háború.

Helyi háború volt akkor is, ma is. A feleknek (régen a szerbeknek, horvátoknak, bosnyákoknak, egy kissé - 10 napig - a szlovéneknek; ma az ukránoknak és az oroszoknak) egymással van bajuk, háborújuk célja a másik területéből minél nagyobbat kikanyarítani, onnan a rokont elűzni. A háború nem terjed tovább, a nagyhatalmak megmutathatják magukat (pontosabban az az egy, amely létezik: Amerika). De azért mégiscsak háború, magyar református szenvedőkkel. 

...méghozzá a karácsonyi vacsora idején, stílszerűen egy kólával meg egy almalével. Előtte csodálatos Judit-féle karácsonyi falatkák. Berta tud és szeret szerepelni, láthatóan észrevette, hogy fényképezem.

Berta velem, Karácsonykor, Mártiéknál (Németh Márta = Berta keresztanyja, a sógorném) Vámosújfaluban (Zemplénben) a vendégeknek kinyitott kanapén, a nagyszerű karácsony-esti együttlét után.

Előre bocsátom: a rajz lenyűgöző.

Némi helyismeret kell hozzá. Ha valaki volt már nálunk, könnyebben fogja érteni a magyarázatot.

Előszörre nem olyan különleges. Figyeljük csak meg: baloldalt alul a lépcső, ami a lakásunk bejáratához vezet. Rajta a bejárati ajtó, számtalan kicsi üvegecskéjével. Az ajtótól balra a fogas, az óra és a villanykapcsolók. Jobbra Berta tanul Anyával este, Apa jön ki a gyerekszobából, ahol már elaltatta a két kisebbet.

De most jön a fordulat: a bejárati ajtó és Anya között elindul térben előre a futószőnyeg (mely részletesen, szépen, csíkonként ki van színezve), és elvezet minket a nagy kétszárnyas, mindig nyitott ajtónkhoz (jobbra a könnyen megrajzolható szürke gázkazán), ami után hátul látszik a konyhaasztal (részben takarásban!) és a hűtőszekrény! 

Egy nézőpont, ahonnan minden érdekes és befogható dolog egyszerre ábrázoltatik.

Én mondom: apja lánya. Hiába, na.

Nos, ez nem olyan különlegesen érdekes rajz. Lerajzolta a családot. Mondjuk a két felhő-egy nap nagyjából a reggelek sikerültségi mutatójával azonos. Volt a rajzhoz szöveges értékelés is, a szerző részéről: 

"Látod, az a gyagyás ott Mári. De azért aranyos."

Balról Apa látható, munkájának kétségtelenül legszebb pillanatában. A templomot nagyon szépen idézi Berta rajza.

Jobbról Anya, aki az iskolai tornateremben reggeli áhítatot tart. Mögötte a bordásfalak, jobbra a vegyesen fiú- és leányfejecskék. Az egyik fő Bertáé!

"Lesz-e sas 2000-ben?" - tette fel a kétségbeesett kérdést egy könyvgerinc gyerekkoromban az egyik polcunkon. A félelem jelenik meg ebben a kérdésben: az ember képes maga körül teljesen kipusztítani a természetet, még az állatvilág egyik királyát, a sast is. És nemkülönben képesek vagyunk arra, hogy saját, emberi világunkat is olyan tempóval változtassuk meg, amelynek során végérvényesen eltűnik minden a múltból.

És íme, még bőven vannak sasok ma is, 2015-ben. Akkor talán megnyugodhatunk? Mégsem olyan nagy a tempó? Mégsem olyan forradalmiak a változások a természetben és az emberi kultúrában? 

Igen, talán a legrémisztőbb forgatókönyvekhez képest mindig kicsit lassabbak a változások. A legnagyobb harangkongatások mindig kicsit elhamarkodottak.

Azonban a változások végérvényessége mégis megdöbbentő erejű. A sasok tán a vártnál lassabban, de egyszer és mindenkorra kipusztulnak. Még akkor is, ha rezervátumokban és állatkertekben díszpéldányokat őrizgetünk, vagy lezárunk néhány kontinenst - még véletlenül sem a sajátunkat - a kevésbé romantikus helyiek elől, hogy ott dédelgethessük vadállatainkat.

Nézzük meg Szamarra 1930-as fényképét (ha ugyan ez Szamarra, mert nem vagyok biztos benne, de sebaj, a példámhoz akkor is jó lesz). A város láthatóan nem sokat változott az 1930 előtti 1000 évben, 833-as újraalapítása óta. De a városnak ma - a wikipédia szerint, 2005-ben - 160.000 lakosa van. Gyanús, hogy nem fér el ennyi ember akkora helyen, mint amekkora a képen látható.

Az elmúlt néhány évtizedben gyökeresen és végérvényesen megváltoztak az emberi települések. Mert nem úgy élünk, mint régen. Ezzel a kérdéssel foglalkozni kell! Bizony: hol a helye az embernek abban a világban, amit továbbra is laknia kell - a Teremtés óta - de amire most olyan nehéz ráismerni?

Még jó, hogy legalább ezek a jó fényképek segítenek a gondolkodásban.

Valami régi vicc volt, hogy milyen időjárási front jön? II. ukrán front! Hangzott a válasz, utalva a II. világháborúra. Sajnos, a dolog manapság egyáltalán nem vicces. 

A fenti térpéket fél évvel ezelőtt töltöttem le magamnak, hogy nagyjából értsem, mi a helyzet. A héten Mariupolt támadták (itt haltak meg harmincan, civilek, egy aknatámadásban.) A fenti térképen azok is eligazodhatnak, akik nem ismerik a cirill betűket (magyarán azok, akik nálam fiatalabbak). Alul a Fekete-tenger, jobbra Oroszország, balra Ukrajna: de az egész Ukrajna is látható fent, a kis körben. A sok robbanós jel közepette látszik a két nagy város: Donyeck és Luganszk. Mariupol pedig délen van, a tenger mellett. Idáig jutottak el a szakadárok. 

Más része ennek a témának: olvastam egy összefoglaló cikket a nyáron lelőtt maláj repülőgépről. A gondosan összezavart információkból nekem úgy tűnik - de egyáltalán nem vagyok biztos a dologban, csak az a benyomásom az egészről - hogy ezt a repülőt az ukránok lőtték le, nem a szakadárok.

Közben a barátaink, a leghűségesebb kárpátaljaiak is állást vállaltak a magyar oldalon (nem átköltözés, csak pénzkereset céljából). Talán az utolsó magyar felvonások egyike kezdődött el ezzel az átkozott háborúval az Alföld északkeleti sarkánál.