Bereczky Márton 2014.

És tessék. 25 év elmúlt, de a szocialista nagyvállalatok velünk élnek. Ezek közös jellemzője, hogy kifejezetten zavart okoz számukra az az ügyfél, amelyik termékeikkel és szolgáltatásaikkal kapcsolatba kerül, például meg akarja vásárolni azokat. Bemutatom a számomra legfrissebbet:

IBUSZ.

- (magabiztosan) Csókolom, pénzt váltanék, itt vettem fontot Önöknél, Cegléden, Nagy-Britanniában jártam, most visszaváltanám a maradékot. 

- Ezt nem váltjuk vissza, mert ez skót font.

- (értetlenül) No de... én ezzel Londonban fizettem!

- Akkor sem lehet.

- (félénken) Kérem, azért szólhattak volna, hogy ha Skóciába megyek, és elcsereberélődik a pénzem, akkor nem tudják visszaváltani. 

- Ha itt vette volna a jegyét, akkor láttuk volna, hova utazik. Nem tudunk mindenkinek szólni.

- (magában) Már hogy vettem volna itt a repülőjegyet, amikor az interneten feleannyiba kerül, és otthon is el lehet intézni az egészet? Már miért ne lehetne szólni a Nagy-Britanniába menőknek, hiszen csak ebben az országban vannak ilyen dolgok? Hát nem azért van az IBUSZ, hogy segítse az utazást?

(kimegy, lekötözi biciklijét a... szemétládáról, mert csak ahhoz lehet erősíteni az IBUSZ IRODA előtt a drótszamarat. Azoknak a szamaraknak a drótszamarát, akik szocialista nagyvállalatoknál szamárnak minősülnek.)

Feladat teljesítve, ez a vevő se jön többet erre.

Kedves Olvasóim!

Elnézést kérek, elég régóta nem írtam már semmit. Na de, most aztán beszámolok róla, hogy voltam Skóciában. És Skóciában elképesztően érdekes dolgok vannak. És, mint mindig, ezúttal is a legérdekesebb dolgok nem a feltűnő dolgok - kastély, hegy, duda, szoknya, klán, stb - hanem azok az apróságok, amik mélyen kifejezik egy-egy kultúra lényegét. Számomra ilyen ez a járda. Nem beton és nem teljes felület, hanem épp csak annyi, hogy szépen és kulturáltan el lehessen közlekedni rajta, a víz is el tud folyni. Sokáig próbálgatták, volt idejük, ilyen lett. Igazán szép!

Három dolog köt Dés környékéhez, ezt ünnepelem meg a fenti fotóval.

1. Turistaként, gyerekként és zsenge ifjúként családdal és egyéb módokon háromszor jártam ezen a vidéken. 

2. A tájhoz kötődik Galánthay Zsombor barátom, ki családi örökségét perli a kies Romániában, nem jelentéktelen részsikerekkel. Mellékhatásként talált magának pl. feleséget. Úgyhogy Zsombi többek között e vidéken kering, és Ő ajánlotta a figyelmembe Apanagyfalut és annak kiváló lelkészét, Tordai Árpádot. Így kerültünk ide a harkányi ifivel még 2012-ben, hogy megtarthassuk egyhetes táborunkat. Bizony, nagyon jó volt itt lenni. Désen kiváló, sós vizű strand van, amihez át kellett autózni a városkán, innen van némi benyomásom a városról.

3. Cegléden Szentmáté a testvérgyülekezetünk. Ez a falu - Apanagyfaluhoz hasonlóan - inkább Besztercéhez van közelebb, de attól még a  dési ref. egyházmegyéhez tartozik. És ennek az egyházmegyének a templomairól kaptam egy légifotó-sorozatot a szentmátéi lelkésztől, a kedves Juhos Jánostól. Innen választottam a fenti képet, a dési református templomról és a városkáról. 

...és sajnos, ebből következően: a cikk Kárpátaljáról és az ott élő barátaimról és az ő testi épségükről is szól. Jó olvasást kívánok!

„Ma még lelkesen harangoznak, 
de holnap már a kezüket fogják tördelni” 
(Sir Robert Walpole)

A fenti szavak akkor hagyták el Oxford grófjának és Nagy-Britannia miniszterelnökének száját, amikor Londonban megkondították a harangokat annak örömére, hogy a parlament elhatározta a Cartagena elleni flotta-támadást, a „Jenkins füle” háborút. Ez azán az angol hadtörténet egyik legsúlyosabb fiaskójának bizonyult. A nevezett úriember fülét a galád spanyolok levágták, és a casus bellit – tartósított formában – be is mutatták a parlamentben. Kínosan hasonló gondolatok jutnak az embernek eszébe, amikor az ukrán ellenzék „győzelmét” ünneplő Európára tekint.

Mostanában láthattunk egy videót, amelyen a frissen hatalomra került ukrán ellenzék képviselői nyolc napon túl gyógyuló, mondhatni kézzelfogható érvekkel veszik rá az állami televízió elnökét a lemondásra. Erről először az jut az ember eszébe, hogy micsoda szerencséje volt a tévéelnöknek, mert nem Klicsko látogatta meg őt ez ügyben, mint az új ukrán hatalom egyik reprezentánsa. Ez esetben ugyanis valószínűleg nem úszta volna meg ilyen könnyű sérülésekkel a rábeszélést. Egyébként is, e tekintetben roppant izgalmas jövőnek nézünk elébe. Közismert, hogy az ukrán parlamentben meglehetősen gyakoriak a verekedéssel eldöntendő politikai viták, amelyeknek teljesen új dimenziót adhat egy nehézsúlyú világbajnok részvétele. Megítélésem szerint Klicsko, aki a nevében is a konszenzuális demokrácia és a humanizmus iránti mély elkötelezettségről tanúbizonyságot tevő „Ütés” párt elnöke, jelenlétével megszünteti az ilyen jellegű eseményeket a parlamentben; egész egyszerűen azért, mert nem hiszem, hogy bárki is meg meri kockáztatni a politikai vita ilyesfajta formáját vele. Kivéve persze, ha valaki AK-t használ – aminek szintén van reális esélye egyébként, elnézve az eseményeket.

*

Vészjósló jelek ezek, arra mutatnak, hogy – az arab tavasz forgatókönyvének megfelelően – Ukrajna is készen áll a zuhanásra az anarchia örvényébe. A rend és a törvényesség ellenségei – a „banderisták”, ahogyan az oroszok összefoglalóan nevezik őket – a legfőbb államhatalom közvetlen közelébe kerültek, és láthatóan ez nem késztette paradigma-váltásra őket. Továbbra is valami sajátos, erősen antiszemita nacionalizmussal átszőtt anarchizmusban utaznak, és valóban magukénak vallják Mahno és Bandera szellemi örökségét. Mivel magukat tartják a „forradalom” fizikai győzteseinek, igencsak nagy lett a szájuk, és ez rossz hír mindazok számára, akik rendet akarnak. Az államhatalom szervei, a rendőrség, a katonaság etnikailag és politikailag ugyanúgy megosztott, mint maga az ország: nem használhatóak, nem bevethetőek, amint azt a tömeges átállások is megmutatták. Kérdéses, hogy az Oroszországgal eszkalálódó konfliktusban kiket lehetne fegyverbe szólítani? Az orosz ajkúakat? A lengyeleket? A magyarokat netán? Ki adná életét a „hazáért”?

Ez a helyzet egy általánosabb, mondhatni elméleti problémát vet fel, jelesül a demokrácia és a bármilyen színezetű forradalmi erőszak viszonyát. A demokrácia – általánosan elfogadott definíciója szerint – a „nép” uralma, ezért semmilyen eszközzel nem rendelkezik ugyanezen „nép” spontán vagy nem spontán, erőszakos mozgalmainak kezelésére. A dolog a régi, Kádár-kori viccre emlékeztet: „Mi a proletárdiktatúra? A proletariátus önuralma”.Hogyan lázadhat fel a nép önmaga ellen? A szkizoid helyzet elkerülésére a demokratikus társadalommérnökök azt a módszert szokták alkalmazni, hogy a fennálló államhatalmat elkeresztelik „oligarchák” és „antidemokratikusok” uralmának, akikkel szemben aztán már nyugodtan lehet lázadozni. A demokrácia bármekkora vérontást megér. A mai demokráciák bajnokai mélyen hiszik, hogy lehetséges egységes módon kormányozni a világ népeit, hogy létezik univerzális államforma, amelyik Alaszkától a Tűzföldig, Londontól Vlagyivosztokig és Johannesburgig egyformán alkalmas és helyes. Az, hogy ez nyilvánvaló tévedés, amire a világ valódi eseményei nap mint nap rácáfolnak nem hatja meg őket. A mai demokrácia-modell az angol ajkú népek – hogy Churchill elnevezését használjuk – történelme során alakult ki. Felépítését, működését az ő társadalmi, gazdasági és mindenekelőtt kulturális tradícióik határozzák meg. Ahogyan távolodunk kialakulásának földrajzi helyétől, úgy válik egyre alkalmatlanabbá az egyre eltérőbb gondolkodású népek számára.

Persze mindenütt vannak olyanok, akik már annyira nyugatinak és világpolgárnak tartják magukat, hogy minden további nélkül el tudják képzelni országukat olyannak, mint Amerika vagy Anglia. Ennek egyik alapvető oka az, hogy bármit sokkal könnyebb elképzelni, mint megvalósítani. Ők azok, akik a szürkeállomány fölényében bízva összefogtak a legszélsőségesebbekkel is a „zsarnoki” hatalom elűzésére, bízva abban, hogy a „győzelem” után a szélsőségeseket majd szép szóval ráveszik a visszavonulásra. Azokat, akiket a rendőrök gumibottal nem tudtak erre rávenni. Tigrisen akarnak lovagolni és úgy is járnak, mint aki ezt megpróbálja. A tigris azonban nem csak őket fogja széttépni, hanem jó eséllyel egész Ukrajnát is. Az orosz vezetésnek csak türelemre van szüksége, és előbb-utóbb kitörnek azok az erőszakos etnikai konfliktusok, amelyek ragyogó okot szolgáltatnak az orosz lakosság megvédésére – sőt, az ukrán szélsőségeseket elnézve könnyen lehet, hogy tényleg szükség is lesz erre a védelemre. 

Európa pedig eközben, ahogyan szokta, lapítani fog. Elhangzanak majd kulisszahasogató fenyegetések, de más semmi. A hideg télben a szépen feldíszített Tannenbaum alatt meghitten ünneplő németországi törökök meleg lakása sokkal fontosabb, min holmi kietlen sztyeppék lakóinak sorsa. Katonai akcióról pedig szó sem essék! Nagyon nehéz lenne a fent említett törököket német páncélos hadosztályokba szervezve elképzelni, amint a hómezőkön Leopárd harckocsikkal tartanak Moszkva felé, együtt a szövetséges, pakisztániakkal és arabokkal színesített angol-francia alakulatokkal, hogy megbüntessék a gonosz Vlagyimir cárt. Esetleg Viviane Reding vezethetné őket kivont karddal; csoda lenne. Aztán majd jöhet a volokalamszki országút.

*

Pillanatnyilag ott tartanak a dolgok, hogy a Krím annektálását hallgatólagosan mindenki elfogadja. Európa, sőt az USA is, miután nem nagyon tehet mást. Az ügynek azonban koránt sincs vége. Ukrajnával újra tárgyalni kezdett az EU, mi több, pénzt is hajlandó adni neki. Ez azonban néhány további problémát vet fel. Az első, hogy az így kapott pénzt valószínűleg azonnal tovább kellene utalni az oroszoknak, miután a gázszállítások kapcsán végtelen összeggel tartoznak nekik; ez pedig eléggé vicces, hiszen így az EU a támogatást lényegében az oroszoknak adja. A második – ez a súlyosabb – hogy ezt az összeget az IMF feltételeinek elfogadásához köthetik. Az IMF és Ukrajna magyar nézőpontból Irina Ivascsenko személyén keresztül kapcsolódik össze, aki a budapesti IMF-iroda vezetője volt. Most majd esetleg hazamehet Ivascsenko, hogy honfitársainak elmagyarázza, miért is jó nekik az energiaár emelése, a nyugdíjak csökkentése és még sok-sok kellemes meglepetés az IMF tarsolyából. Ha így lesz, a tv-elnök sorsát látva személy szerint aggódom Ivascsenko asszony testi épségéért az ukrán kormányerőkkel folytatott pénzügyi tárgyalások során. Fog ő még visszavágyni az Orbán-rezsim által uralt Magyarországra.

Ukrajna gazdasági csődben van, és a kilábalás legkisebb esélye nélkül egyre mélyebbre süllyed benne. Az ukrán események gyúanyagát a szegénység és a gazdasági kilátástalanság adta, és ez semmiféle kormányváltással nem oldódik meg. Ha most erre az IMF még ráerősít néhány eredeti megszorító ötlettel, igen gyors lesz a kiábrándulás a nyugatból. Most még lelkesen húzzák szegények a harangokat, ünnepelve a „demokrácia” győzelmét, nemsokára azonban tördelni fogják a kezüket, esetleg az eddigi tapasztalatok alapján egyes fejeket is. Hogy mi a tanulság? A tanulság az, hogy aki Ukrajnában vagy bárhol másutt a világon, távol a nyugattól „igazi” liberális demokráciát akar, azt nagyon kínos meglepetések érhetik. Például felpofozzák vagy földbe döngölik a nép önjelölt képviselői.

"aristo" nevű szerző írása a mandiner.hu oldalról.

2012. Kovácshidán, a kút előtt, az udvaron megterített nagy ünnepi asztal mellett, Mária és Iván keresztelőjén.

Ő itt pedig Szabó Luca, Iván bátyja. Még az édesapjukról azt írom le, hogy már hosszú évek óta külföldre jár dolgozni, repülőket szerelni. Most épp a híres British Airways-nél van, igen jól megbecsülve. Csak az a baj, hogy az évek pörögnek, a barátok és a saját gyerekei messze vannak. Épp ezért meg is fogom Őt látogatni egy hétre Skóciában, Glasgow-ban, melyről úti beszámolót ígérek a hűséges olvasóknak. A többieknek nem ígérem meg, ők bízzák a szerencséjükre, ne a becsszavamban bízzanak.

Persze nem úgy, hogy beveszem őket a számba, hanem úgy, hogy megszámolom őket. Itt a képen például jobbra Szabó Iván látható 2012-ben, keresztapjával. Ő Szabó András barátom fia. Szabó uram pedig elég különleges foglalkozással bír, mert repülőgépszerelő. No, persze nem csak őgy, hogy fényesítgeti a propellert meg tud szerezno okosba' olcsóbb karburátort a repülőbe, hanem egymaga útjára engedhet akkora gépeket, amelyek nagyobbak Cegléd mellékutcáinak többségénél.

Képzeljük el, hogy a Kossuth téren már hónapok óta lövöldözésekkel tarkított tüntetések zajlanak a fasiszta, oligarchikus Orbán-rezsim ellen. A téren körtáncot jár a hahásokkal a Betyársereg és a Fradi B-közép; Heller Ágnes babgulyást oszt a résztvevőknek. A Jobbikot a túlságosan puhának tartott Vona Gábor után vezető Zagyva György Gyula Mesterházy Attilával együtt követeli a kormány lemondását. A jogerősen elítélt Bajnai Gordon üzenetet küld a börtönből és támogatásáról biztosítja a tüntetőket. Az eszkalálódó események hatására a kormányt lemondatják, és Kerék-Bárczy Szabolcsot nevezik ki ideiglenes államfővé. Az új kormány első intézkedéseként a Jobbik követelésére betiltják a cigány nyelv használatát és a cigány kulturális egyesületeket. Viviane Reading rózsaszín szívecskékkel díszített üdvözlőlapot küld, melyben az időközben kiszabadult Bajnait Abraham Lincolnhoz hasonlítja. Colleen Bradley Bell nagykövetasszony fütyülős barackpálinkával kínálja a tüntetőket, és biztosítja őket Amerika támogatásáról. Orbán Viktor Felcsútra menekül a megerősített szőlőbányák védelmébe. El tudják képzelni? Mert valami ilyesmi zajlik a szomszédos Ukrajnában.

*

Mert hát mi is történik tulajdonképpen? Újabb végvonaglását látjuk a Párizs-környéki békék által elfuseráltan összetákolt Kelet-Európának. Ezek a békék – melyeket azután Jaltában és Potsdamban is megerősítettek – önmagukban is az ostoba, tudatlan agresszivitás és hozzánemértés emlékművei. Etnikailag kevert, életképtelen államok sorát hozták létre, melyek mindegyike önmagában is egy tűzfészek lett. Persze voltak, ahol látták, hogy a dolog életképtelen, ezért szépen csöndben – a demokratikus Nyugat cinkos hallgatásától kísérve – etnikailag homogenizálták az országaikat. Így irtották ki/űzték el Poroszország lakóit, a szudétanémeteket, a délvidéki magyarok egy részét és még lehetne sorolni...

Ott azonban, ahol mindez nem történt meg, ketyegő pokolgépek maradtak. A véres kommunista diktatúrák ideig-óráig elfojtották ezeket, azonban a kommunizmus bukásával lekerült a fedő a fortyogó etnikai kotyvalékokról. Tetszik, nem tetszik: az emberek bizony többnyire idegenkednek az idegenektől. És nem segít az sem, ha én éppen nem vagyok az; bőven elég ha a szomszédom az. Az emberek többsége azt szereti, ha a szomszédjuk ugyanolyan színű, vallású, nyelvű és szexuális irányultságú mint ő. A jólét képes ideig-óráig elfeledtetni ezeket az idegenkedéseket, ám a tapasztalatok szerint a történelem hullámvasút: a fölfelé tartó pályákat lejtmenetek követik, katasztrófák, gazdasági válságok; és ilyenkor felébred a legmélyebben rejlő ösztön: az önzés.

A Párizs-környéki diktátumok bukása a csehek és a szlovákok szokatlan, békés kettéválásával kezdődött, majd folytatódott a délszláv háborúval. Azt már népirtások és kegyetlenkedések követték, ahogyan az lenni szokott. Most pedig sor kerül az utolsó, nagyon vegyes etnikai képet mutató országnak, Ukrajnának a szétszakítására. Ennek bekövetkezte épp olyan törvényszerű, mint amennyire egyesek meglepődni látszanak ezen.

*

Ukrajna – az ukránok szerencsétlenségére – egy sohasem létezett ország. Beszorulva a két nagy, ősi szláv állam, Lengyelország és Oroszország közé. Röpke történelmi pillanatoktól eltekintve sohasem volt független és értelemszerűen nincsenek kialakult etnikai-történelmi határai sem. Ukrajna térképét a nagyhatalmi – elsősorban orosz – érdekek szerint rajzolták át újra és újra. Az orosz külpolitika céljai Nagy Péter óta alig változtak, és ezek közül a legfontosabb a kelet-európai szupremácia. Nagy Péter álmának legsikeresebb beteljesítője a grúz Sztálin volt. A második világháború után – mikor is Lengyelországot egy bravúros mozdulattal néhány száz kilométerrel nyugatra tolták – a meglévő vegyes ukrán-orosz lakossághoz jelentős számú lengyel kisebbség csatlakozott, ráadásul odacsapták a Kárpátalját is magyar és ruszin lakossággal. Később egy váratlan ötlettől vezérelve Hruscsov, aki maga is részben ukrán volt, a Krímet Ukrajnának ajándékozta, ahonnan még Sztálin telepítette ki a renitens tatárokat. Ennek a döntésnek hátterében az állhatott, hogy a Szovjetunión belül a határoknak semmiféle jelentősége nem volt, a „köztársaságok” a demokratikusnak feltüntetett díszletek közé tartoztak csupán – feleletlen önkényességgel lehetett húzogatni a határokat. A határok változatlanságának elvei, a nagyhatalmak egyezségei pedig addig állnak fent, amíg az egyik meg nem gondolja magát.

Az pedig, hogy pont Amerika és Anglia kapaszkodik fel az erkölcsi piedesztálra, hirdetve onnan az országok szuverenitásának szentségét, Afganisztán és Irak és még számtalan eset után, különösen mulatságos. Obama – állítólag – másfél órát beszélt Putyinnal; én csodálkoznék, ha ezt nem kapta volna meg tőle. Egyébként, ha ez valakit vigasztal, Putyinnak sincs sok választása. Az Ukrajnához hasonlóan vad nacionalistáktól hemzsegő Oroszországban egyszerűen nem teheti meg, hogy nem tesz semmit a határokon kívül élő oroszokért. Putyin – bár ezt szeretik elfelejteni – nem cár, még csak nem is örökös elnök. Megválasztották, és egyszer vagy visszavonul, vagy megbuktatják, ha nem tesz valami határozottat.

A szerencsétlen ukránok úgy járnak, mint mi '56-ban. Az EU meg az USA biztatták, hogy piszkálja csak a medvét, aztán – mikor a medve dühbe gurul – széttárják a karjukat és azt kérdezik: csak nem gondoljátok, hogy háborút kockáztatunk értetek? Látjuk: az EU gazdaságilag óriás, külpolitikailag törpe, katonailag pedig szinte láthatatlan, a NATO pedig Amerika nélkül semmi. Kötve hiszem, hogy olyasmi tudna történni, ami ráveszi az USA-t, hogy tetszőleges számú ukránért végső soron egy nukleáris háborút kockáztasson. Egy dolog bombázni Szerbiában vagy Líbiában, megmutatva, hogy ki a legerősebb; de egészen más dolog szembenézni az orosz légierővel és rakétákkal, tudván: egy ilyen háború – a történelemben először – eljutna Amerikába is.

New York romjain siratni Szevasztopolt: nem túl valószínű kép, kinek van kedve Nyugat-Európában vagy Amerikában meghalni Harkovért? Az embargó sem járható út. Európának szüksége van az orosz gázra és kőolajra, de ha mégsem, ott van Kína a maga csillapíthatatlan energia- és ásványianyag-éhségével. Épülnek az infrastrukturális kapcsolatok a szibériai lelőhelyek és Kína között is. Ha Oroszország megszállja a Krímet és Ukrajna orosz-lakta részeit, lesz majd általános sírás-rívás, handabandázó felszólalások az ENSZ-ben – mint volt a magyar ügyben egykoron –, de más semmi. Ezt mindenki tudja, talán lelke mélyén még a magyar baloldal is.

*

Ami Magyarországot illeti, pontosan azt teszi, amit egy ekkora ország ilyen esetben tehet: kivár és hallgat. Sem befolyásunk, sem eszközeink nincsenek az események befolyásolására, és nem szabad elfelejtenünk, hogy Ukrajnában túszként 150-200 ezer magyar él. Amikor Bajnai megafonon követeli, hogy az oroszok azonnal vonuljanak ki a Krímből, akkor az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Az a baloldal amelynek szépreményű képviselői hirtelen vadul oroszellenessé válnak, roppant lehangoló látvány. Amint lehangoló látvány a „nagy generáció” '68 óta kielégítetlen forradalmi láza is, mely mindig lángot vet bennük, ha nem ők vannak hatalmon. Most talán – kézen fogva a Fradi B-középpel – lerombolhatnák az orosz katonai emlékművet Budapesten. Megható és tanulságos pillanat lenne.

Én sajnálok mindenkit, aki ebben az értelmetlen konfliktusban életét, otthonát, vagyonát veszítette vagy fogja veszíteni; és tartok tőle: sokan lesznek. Azokat kéne odaküldeni, akik Párizsban, Jaltában és Potsdamban megrajzolták Európa új térképét. Ha a konfliktus elfajul, számíthatunk a Kárpátaljáról vagy Ukrajna más részeiről menekülő tömegekre, a mostanában divatos kifejezéssel élve: a humanitárius katasztrófára. Azonban az mit sem számít, hogy mi kit-mit sajnálunk, ahogyan az sem, hogy kinek van „igaza” ebben a konfliktusban. A nagyszerű Gaius Julius Caesar – akinél kevesen tudtak többet az erőszak és a politika összefüggéseiről – mondta, a politika azt a célt szolgálja, hogy elfedje: semmi sem számít, csak az erő. A saját érdekünkben higgyünk neki.

(Részletek egy kiváló cikkből. Szerző: "aristo". Forrás: mandiner.hu)